Szőke Zsolt: Egy több száz oldalas CV
Andrei Şerban Életrajz c. könyvéről
A Játéktér 2012. ősz-téli számából
Az egyik leghíresebb román rendező, Andrei Şerban könyvírásra adta a fejét. Eddigi életét szerette volna letisztázni saját magának és egyben az olvasónak, áttekinteni, mi történt vele az egyetem befejezése után, minek köszönhetően jutott el oda, ahol most tart.
Koinónia Kiadó, 2010
Elmondása szerint ő egy igazi kötéltáncos, hisz folyamatosan két világ: Románia és Amerika között él, az elit és az avantgárd színház művelése között, tanítás és rendezés között keresi folyamatosan a helyét.
Mi többet adhatna e – majd négyszáz oldalas – könyv a wikipédiánál, hisz a könyv is a rendező életét meghatározó eseményeket sorolja fel? Igen ám, de most Şerban szemszögéből láthatjuk a történéseket. A kötet mégsem egy személyes vallomás a világ számára, olvasáskor nem találkozunk Andrei Şerban lelki és érzelmi megnyilvánulásaival, inkább csak az eszmefuttatásaival. Elmondása szerint erre ő különösen oda is figyelt. Akkor is visszafogott, amikor a szüleiről mesél, arról, hogy édesapjától, aki fotográfus volt, a vizualitás iránti érzékét örökölte, görög származású édesanyja hatására pedig az antik görög dráma szereplőinek temperamentumát értette meg.
Pályájuk elején lévő rendezők azt ne higgyék, hogy a könyv olyan titkokat rejt, amelyek birtokában ők is olyan nagy és híres rendezők lesznek, mint Andrei Şerban. Ez csak egy életrajz. Még ha találunk is benne szép gondolatokat a színház
értelméről. Şerban ars poeticája szerint például a színház arra való, hogy felemelkedjünk valami felé, hogy az embert emlékeztesse a lehetőségeire; így ő rendezései által az élet értelméről beszél.
De Şerban igazi titka talán abban rejlik, hogy mindig valami újat akar létrehozni az adott drámából. Nincs egy kialakult, felismerhető kéznyoma, mint sok más rendezőnek, mint például Grotowskinak vagy Peter Brooknak. Ezzel a két meghatározó színházi alkotóval személyesen is találkozott Şerban, hiszen kortársai voltak, sőt Peter Brookot mesterének is tartotta.
A könyv egyik jó tulajdonsága: azáltal, hogy tanúivá válunk e a találkozásoknak és történéseknek, közelebb hozza a színháztörténetet, és személyesebbé teszi számunkra. Egy szűrőn, Şerbanon keresztül kapjuk meg azokat az információkat a színházcsinálás nagy alakjairól, amelyeket ő fontosnak és említésre méltónak talál.
Şerban az írása elején arra hivatkozik, hogy nem rendelkezik írói tehetséggel, ezért arra kér, hogy legyünk vele elnézőek. Segítségül hívja két barátját, Ana Maria Nartit és George Banut, e két kritikust, hogy hármasban elevenítsék fel a múltat beszélgetéseikben. Ez aztán úgy valósul meg a könyvben, hogy Şerban elmesél mindent. Hol rendezett, melyik darabot, és szerinte az előadás miért is lett jó, majd a végén mindkét kritikus bólogatva helyesel, és még egyszer elismétlik ugyanazt, csak más szavakkal, helyenként kicsit felnagyítva. A könyv fordítójának, Koros-Fekete Sándornak köszönhetően sem tudjuk teljes mértékben élvezni az amúgy jól író Şerban szövegét, mert a szövegben rengeteg magyartalan mondatszerkezettel találkozunk, és nem tudjuk biztosan hova kötni ezeket a gondolatokat sem.
Minden fejezet elején a vállveregetés gesztusát érezzük. Şerban tisztelete jelének tekinthetjük azt, hogy mindig megemlíti a színház nevét, helyét, igazgatóját, aki felkérte a rendezésre, és egy-két – akkor még – fiatal és tehetséges színészt, aki később a Broadwayen is debütált, s azután hollywoodi filmsztárrá vált. Sajnos ezért aztán felületesek az amúgy is rövid, általában pár oldalas fejezetek. Mire az olvasó rájön, hogy melyik városban járunk éppen, hol vagyunk az időben, amikor már várjuk a bonyodalmat és a feszültséget, a lényeget, addigra már vége is.
A könyvben a drámaelemzési részek a leginkább jelentősek: ahol Andrei Şerban azokról a drámákról beszél, amelyeket megrendezett. Elmondja, mi ragadta meg bennük, szerinte igazából miről is szólnak, s ő hogyan vitte színpadra az értelmezéseit.
E majd négyszáz oldalas könyv elolvasása után mégis valami hiányérzettel maradunk. Becsapva érezhetjük magunkat, mert nem egy nagy rendező életrajzát fogjuk a kezünkben, hanem rendezéseinek a címlistáját.
