Szilágyi Katalin:  Ha a hülyeség fájna…

Szilágyi Katalin: Ha a hülyeség fájna…

A Játéktér 2013. tavaszi lapszámából.
Carlo Goldoni: Bugrisok. Kézdivásárhelyi Városi Színház
Fotók: Deme Tamás

A nézők „viccreléjét” próbára tevő, egyesek számára kevésbé, számomra rendkívül szórakoztató előadást vitt színpadra Balogh Attila a kézdivásárhelyi Városi Színházzal. Carlo Goldoni Bugrisok című olasz vígjátékát ugyanis olyan poénokkal fűszerezi – beleértve a mű zárójelenetének teljes átírását –, hogy a mai néző figyelmét is felkelthesse a kétszázötven évvel ezelőtt született dráma. 

Carlo Goldonit a komédia megújítójaként ismerjük, a commedia dell’artétól tette meg apró léptekkel a polgári vígjáték felé vezető utat, vagyis a durván felvázolt típusfigurákat tipikus figurákra váltja fel, a túlzott gesztusokat és maszkokat elhagyva pedig inkább a színészi átélésre és valósághűségre kezdett törekedni, csakhogy a jellemvígjáték műfajának korlátainak megfelelően a figurák bizonyos vonásainak eltúlzását nem dobhatta el. Balogh Attila előadását valahová a két korszakra jellemző vígjátékok közé helyezhetnénk: a rendező megtartja az irreálisan felnagyított gesztusokat, a szereplők pedig természetükre, személyiség-típusukra jellemző festett maszkokat viselnek, amit egyébként tökéletesen ki is használnak.

A kézdivásárhelyi előadás díszlete egyszerű és egyben beszédes: kis és nagyobb, státuszhelyzeteket meghatározó piros díszpárnák töltik ki a teret, valamint egy emelvény és egy kifutó faszerkezet. Az emelvényen elhelyezett két óriáspárnán csak a két, feleségeiken uralkodni próbáló férfi és az apatárs pöffeszkedhet, az elnyomásban élő papucshősnek csak a kispárnán marad hely. Az emelvények segítik nevetségessé tenni a legalább családban hatalomra törtető férfiakat – látványos, ahogy csontjaikat felvonszolják az „uralkodószékekbe”. A színpadon fekvő kis- és nagypárnák pedig az ülőhelyek mellett búvóhelynek vagy mentésre használt trambulinnak is megfelelnek.

A rendező olyan karaktereket visz színpadra, amelyek egy pontosan kidolgozott gesztusrendszerben mozognak és nem átéléssel, hanem a karakterükre jellemző kényszeres mozgásokkal, tikkekkel kommunikálnak, sőt, a párokon belül saját jelrendszert alakít ki, ami plusz humorforrásként is szolgál: míg Lunardo (Csíki Szabolcs) időnkénti udvarlása közben vakkant, felesége, Margarita (Némethy Zsuzsa) galambhangon búg vissza és a rá jellemző, derékra tett kézzel, billegő lépésekkel közeledik urához. Lányukra, Luciettára (Simon Boglárka-Katalin) az izgatott tinik lábujjhegyen való folytonos, gyors és apró topogása jellemző; kiszemelt jegyese, Filipettó (Orbán Zsolt) „védjegye” pedig a mindig zavarban levő, önbizalomhiányos fiatalokra jellemző gyors beszéd, amelyben a színész gyakran rossz helyre téve a hangsúlyt vagy a szünetet, több félreérthető poént is kihoz jeleneteiből.

Marina (Gulácsi Zsuzsanna) a fontoskodni próbáló, mégis inkább csak alkalmazkodó, pletykás asszonyokra jellemző tikkeket kap: apró, gyors kopogó léptei mellett gyakran irreálisan, nyelvét félig kiöltve, sziszegve kacag ritmusosan. Folyamatosan egyfajta pattogó ritmusú, felszólító hangnemben beszél, jellemét pedig jócskán színezi nagy, „ártatlan” szemeit kiemelő, hosszú szempillás maszkja, amit nagy pillogtatásokkal ki is használ. Beszédes a papucshős, Canciano (Erőss László) szomorú, elhúzott szájú maszkja is, melynek hatását a folyamatosan megereszkedett és zárt testtartása csak fokozza. Összegezve: a Bugrisok karakterei és azok jellemvonásai hatalmasat dobnak az előadás hangulatán: sok humoros pillanat forrásául szolgálnak, és a hosszabb párbeszédeket színesebbé téve is segítenek fenntartani a nézők érdeklődését. De nem csak a jellemábrázolás és a felnagyított gesztusokkal való kommunikálás szórakoztatja az előadás nézőit.

Balogh Attila helyenként olyan poénokat szúr be a tiszta semmiből, még jobban kifigurázva az amúgy is nevetséges karaktereket, amit bizonyos szabadsággal élve „faviccnek” hívunk. Egyfajta öncélú humor ez, amit a kritikus néző vagy értékel vagy sem, a „viccreléjétől” és hangulatától függően. Példa: az egyik szereplő megkönnyebbülésképpen felszólal, mikor minden jóra fordul, hogy nagy kő esett le a szívéről, amire egy kődarabot látunk és hallunk koppani a földön, de ez még nem elég, a rendező „rátesz még egy lapáttal”, és az egyik színész szájából az „üsse kő” beszólással is megtoldja, amit annak meg kell ismételnie, hogy a másik színész végre rácsapjon egyet az említett tárgyra. Lehet, hogy ez kissé már erőltetett, ezt minden nézőnek magának kell eldöntenie… Van azonban egy ennél nagyobb poén is, ami szintén meglepetésszerűen kapja el a nézőket: Marina a férje, Simon (Páll Gecse Ákos) mellett toporog, hogy kicsalhasson belőle némi információt az esti programról, de az csak egy könyvet lapozgat, és mivel lassan elsötétül a tér, a felesége ruhájából egy kapcsolással éjjelilámpát varázsol. Ez az apró mozdulat amellett, hogy egyértelművé teszi ebben a házasságban az asszony elnyomását és semmibevételét, a közönséget is megnevetteti.

A rendező ráadásul a történetet is átírja. Kezdetben csak olyanokat újít, szintén „a poén kedvéért”, hogy Lucietta elájul, mikor végre találkozik Filipettóval, s egy egész jeleneten keresztül az asszonyok rángatják férjeik előtt, mozgatják fejét, száját, miközben a hátánál állva, a lányt utánozva, válaszolnak a gyanútlan férfiak kérdéseire. Az előadás végét azonban Benedek Zsolt dramaturggal már szinte teljesen átírják. Még a férjek tanácskozása az asszonyok büntetéséről az előadásban megegyezik a drámában történtekkel, a darab záró jelenetei egyáltalán.

Carlo Goldoni történetében Felice veszi kézbe a problémát, az egész galibát magára vállalva, dorgálással fűszerezett színlelt alázattal megpuhítja a férfiak „kemény fejét”, ezalatt pedig meggyőzi Lunardót, hogy csak házasítsa meg az immár szerelmes leányát, s addig a gróf ismerőse a másik apát veszi rá a fiatalok házasságára; így végül a mogorva, rögeszmés férfiakat legyőzik a szabadabb, vidámabb életre vágyó feleségeik.

Balogh Attila nem teszi ki a mai nézőt a tizennyolcadik századi, hosszabb monológokból álló morális tanmesének, hanem az előadás egészére jellemző banális poénok egyikével zár, nevetségessé téve az előadás tipikus figuráit: Riccardo gróf bejelenti a bugrisoknak, hogy a fiatalok meghaltak, ez a helyzet természetesen fokozódik majd a szellemnek hitt Lucietta és Filipetto megjelenésével, míg végül kiderül, hogy a szóban forgó áldozatok igazából az operában látott Rómeó és Júlia. A történet végül itt is happy end-del végződik, a megkönnyebbült szülők már nem állnak az élő szerelmesek útjába, és áldásukat adják az esküvőre.

Összegezve: a kézdivásárhelyi Bugrisok nem egy katarzist nyújtó, tanulságokat átadó, mély kérdéseket boncolgató előadás, de nem is ez a célja, hanem hogy iróniával fűszerezett egyedi humorbombákkal támadja nézőit, akik közül van, akit eltalál, van, akit nem.

Rendező: Balogh Attila. Dramaturg: Benedek Zsolt.  Díszlet: Golicza Előd. Jelmez: György Eszter. Szereplők: Filippetto: Orbán Zsolt, Lucietta: Simon Boglárka-Katalin, Lunardo: Csíki Szabolcs, Margarita: Némethy Zsuzsa, Maurizio: Pap Tibor, Simon: Páll Gecse Ákos, Marina: Gulácsi Zsuzsanna, Canciano: Erőss László, Felice: Trabalka Cecília, Riccardo: Dávid Péter