Szénás Anna: Kézen fogva. Egy szatmári diák színjátszós tapasztalatai

Borítókép: Jäger Tibor

…Egy csapat kamasz, akik belevágtak ebbe az ismeretlen kalandba. Alig ismertük egymást, most meg egy családdá kovácsolódtunk, együtt örültünk, nevettünk. Ahogy fogtuk egymás kezét, éreztem, hogy egyek vagyunk, nincs olyan, hogy te vagy én…

Hosszú volt az út, ami idáig vezetett. Csaknem másfél évvel ezelőtt a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, ahova járok, meghirdettek egy Erasmus+ pályázatot, aminek a lényege tulajdonképpen az volt, hogy építsünk fel egy színdarabot a Covid téma köré. Mivel effajta pályázatban nem vettem még részt, úgy döntöttem, hogy érdemes lenne jelentkeznem, és belevágnom egy új kalandba. Tavaly őszre össze is állt a kis csapatunk, majd megkezdődött egy igazán hosszú utazás.

Pár hétre rá máris belecsaptunk a közepébe, mégpedig a színdarab összeállításába. Úgy döntöttünk, hogy Shakespeare-től a Rómeó és Júlia című művet dolgozzuk fel, és a mai korosztályra, az aktuális helyzetre szabjuk a történetet. Gondoltam, hogy melós lesz, de azt nem, hogy ennyire összetett feladatnak nézünk elébe. 

Az első jelenetünk egy „átlagos” tanévnyitóval indít, miközben Rómeó és Júlia első találkozását követhetjük végig. Számomra ez a jelenet a legösszetettebb, rengeteget dolgoztunk rajta. Számos rejtett végszó van benne, amire egy másik párbeszéd illeszkedett, és így tovább. Egyben ez az a jelenet, ahol leginkább használtuk a teret, mivel nem csak a színpadon mozogtunk, hanem a nézőtéren is. Ez izgalmassá tette a jelenetet, illetve nekem is új terepnek bizonyult. Amikor pontra tettük az első jelenetet, akkor kezdtem el igazán érezni ennek a világnak az ízét, az egyre fokozottabb belemélyülést, ami felettébb boldoggá tett.

A következő jelenetünk sok türelmet igényelt, mivel számos technikai eszközt kellett használnunk, amikkel jónéhányszor meggyűlt a bajunk. Innen kezdődött a mélypont. Nagyon döcögőssé váltak a próbák, kicsúszott az irányítás a kezünkből. Azt láttam a társaimon, hogy elment a kedvük, s már nem az a hozzáállásuk a próbákhoz, mint eddig. Látva ezeket, bennem is kialakult egy félsz: vajon ebből az egészből mi fog kisülni, hogy fog összeállni egy előadás a keszekuszaságból?

Lassan egyre több jelenetet raktunk össze, s végül kialakult az előadás, így végre láthattuk egészében. Ekkor sokszorozódtak meg a próbák, mivel szorított az idő, és nekünk még rengeteg teendőnk volt. A heti több próba miatt számos tanóráról hiányoztunk, ami hosszú távon nem bizonyult jónak, hisz nem keveset kellett pótolni, de akkor az volt a legkisebb bajunk. 

A bemutató napja előtti két hét volt a totális mélypontunk. Kezdtem belefáradni abba, hogy egymás után többször kellett lepróbálnunk az egész darabot. Annyira kimerítő volt, hogy délután már használhatatlan voltam, így a tanulás is háttérbe szorult. Másrészt nekem ott voltak a néptáncpróbáim, ahova effektív nem tudtam elmenni, mert folyamatosan egybeestek az erasmusos próbáimmal, így abban a periódusban hanyagolnom kellett a néptáncot, pedig azt amúgy ki nem hagynám semmiképp. 

Rég izgultam annyira, mint a bemutató napján, február 28-án. Éreztem, hogy nem tudok megülni egy helyben, a fejem csak a szövegemen járt vagy a táncmozdulatokon. Az egész darabot én kezdtem azzal, hogy egy tanárnő szerepébe bújva köszöntöttem a nézőközönséget, így amíg be nem jöttek a terembe, azt hittem, elájulok az izgalomtól és a lámpaláztól. 

Hirtelen azon kaptam magam, hogy a színpad elején álltunk meghajlásra készen, a nézők vastapsát hallgatva. Fenomenális érzés volt, amikor kézen fogva ott álltunk, rengeteg érzelem kavargott bennem. Honnan indultunk és hova jutottunk? Egy csapat kamasz, akik belevágtak ebbe az ismeretlen kalandba. Alig ismertük egymást, most meg egy családdá kovácsolódtunk, együtt örültünk, nevettünk. Ahogy fogtuk egymás kezét, éreztem, hogy egyek vagyunk, nincs olyan, hogy te vagy én. Amíg ott álltam, lefagyott egy pillanatra a világ. Láttam, ahogy a szüleim mérhetetlenül büszkék a lányukra, láttam a tanáraink meghatódottságát, az elismerést a nézők szemében. Én is elérzékenyültem, hogy a rengeteg munka és idő, amit ebbe a projektbe fektettünk, nem volt hiábavaló, még ha néha úgy is éreztük. Számomra ez több, mint egyszerű iskolai színjátszás, az életem részévé nőtte ki magát.

Leírhatatlan, hogy milyen érzés egy világot teremteni és benne létezni.

A próbák és az előadások során rengeteg olyasmit tanultunk a színházból, amit egy életen át magunkkal tudunk vinni. A színjátszás nem annyiból áll, hogy megtanuljuk a kiosztott szövegeinket, és majd előadjuk, ennél sokkal több. Legelőször el kell engednünk a gátlásainkat, tovább kell lépnünk. El kellett engednem a minimális szorongást, amit folyamatosan éreztem legbelül, miközben elő kellett adnom a jelenetet, amelyben szerepeltem a csoporttársaim előtt. Meg kellett értenem, hogy ne féljek attól, hogy határozott mozdulatokat kell tennem a színpadon, legyek magabiztos, és ami a legfontosabb, tudjam kontrollálni a saját testem. Legvégül sikerült teljesen átadnom magam a szerepemnek: amint felléptem a színpadra, azzá váltam, akit játszottam.

Előadásainkon, amikor a meghajlásra kerül a sor, minden alkalommal felvillan az emlékeimben, amikor fiatalabb koromban ámulva néztem a színházban az előadásokat, és úgy éltem meg, mintha oda belépve egy másik dimenzióban találtam volna magam. Meghajláskor a színészek ott álltak előttem, mosolyogtak, amíg a közönség megtapsolta őket. Csodáltam őket. Most pedig én állok a színpadon, engem tapsolnak a nézők, és ezt az érzést nem lehet szavakba önteni.

Érdemes annyi időt, fáradozást belefektetni a színészkedésbe, hogyha másokat ezzel inspirálunk, ha örömet szerzünk nekik, s érezhetik azt, amit én érzek, amikor elmegyek színházba.

*

Immár második éve, hogy nyaram egyik kiemelkedő pontjává vált az Udvartér Alkotótábor, amely idén augusztusban Székelyföld szívében, Csehétfalván került megrendezésre. Csendes, eldugott kis falu, annyira, hogy még mobiltelefon-szolgáltatás is csak keresve van benne, alig laknak ott kilencvenen, mégis hamar belopta magát a szívembe. 

A tábor több műhelyre épült fel, mégpedig: szkriptórium, stúdió, média, dráma, zene. Az összes műhely érdekelt, de mégis a dráma állt hozzám a legközelebb, amelyet Keresztes Ágnes színésznő vezetett. Ő az, aki nélkül az Erasmus+ pályázatra épülő előadásunk nem jöhetett volna létre, összehozta a csapatot, s eggyé kovácsolt minket, felállította a színdarabot, koreográfiát rakott össze, és nem utolsósorban átadta minden tudását nekünk.

Idén a táborzáró előadásunk Petőfi Sándor A helység kalapácsa című művét dolgozta fel, mivel a tábor témája Petőfi köré épült.

Teljesen más élmény volt felkészülni erre az előadásra, és megélni ezt, mint az erasmusosra. Amíg a pályázati előadásra hónapjaink voltak, itt szűk két hetünk, amiből végül napok lettek. Megmondom őszintén, kicsit aggódni kezdtem, amikor pár nap választott el minket a záró estétől, és még az előadásunk sehogy sem állt. Viszont az utolsó két napban összeszedtünk magunkat, és sikerült letennünk az asztalra egy humoros, könnyed bemutatót. Azt éreztem, hogy az idő hiánya hatalmas lendületet adott nekünk, így egyszerű volt együttműködni egymással. Nagyon élveztem előadni a darabot a táborozó társaimmal, a felkészülési idő alatt jobban megismerni őket. 

Rájöttem, mennyi tehetséges emberrel voltam körülvéve, akik még sosem próbálták ki magukat a színház világában. Pedig érdemes lenne, mivel olyan pluszt ad az élethez, amit sehol máshol nem kaphatunk meg. Ez a tábor erre tökéletes lehetőségnek bizonyult.

A színház olyan, mint egy világ telis-tele színes foltokkal, ami életet sugároz magából: kiszínezi a szürke hétköznapjainkat.