Széman Emese Rózsa: A megszólalás művészete

Széman Emese Rózsa: A megszólalás művészete

A Játéktér 2013. téli számából

Papp Éva A művészi beszéd útja a közbeszédtől a versmondásig című könyvéről[1]

„A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon. (…) A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leg­anyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pilla­natában a halhatatlanságra tart igényt” – idézi Latinovits Zoltán szavait a szerző, Papp Éva a kötet 114–115. oldalán. A modern, sallang­mentes, érzelmileg rendkívül fűtött verselő­adás megteremtőjeként is emlegetett színész néhány mondatban összefoglalta mindazt, ami a versben, s így a versmondásban szép és nehéz. A nagyjából 130 oldalas kötetben arra kapunk választ, hogy miért érdemes ezzel a szép és nehéz dologgal foglalkozni.

A kötet három nagy egységre tagolódik, melyek közül az első, a Nyelv és beszéd című rövid fejezet az elméleti hátteret hivatott meg­teremteni, bemutatva a nyelv fejlődését a jel­beszédtől a mai kommunikációig, illetve konk­rét megjelenését, a beszédet. Gondolatainkat a nyelv segítségével fogalmazzuk meg, mely­nek a beszéddel adunk formát, és a hallottak dekódolásához ismét csak a nyelvet hasz­náljuk fel. Mondandónk azonban óhatatlanul torzul, változik attól, hogy részben sokszor mi nem tudjuk pontosan azt és úgy kifejezni, ahogy szeretnénk, részben pedig a hallgató érthet, gondolhat mást, mint mi. Abban, hogy ez a torzulás minél csekélyebb legyen, nagy szerepe van a helyes hangsúlyozásnak, hiszen nyelvünkben ugyanazzal a szórenddel, de más hangsúllyal mást és mást fejezhetünk ki.

A pontos közléshez azonban a beszéd technikájának elsajátítására is szükség van. Ma színházainkban sok esetben nem a szöveg áll a középpontban, pontosabban a hangsúly eltolódik az előadás többi összetevője felé – játék, mozgás, zene. Amíg azonban egy elő­adásban beszélnek is, addig a szó, a hangzó szöveg mindig is egyik kulcseleme marad a színháznak. A második fejezet a beszédtech­nika és a művészi beszéd útvesztőiről szól, részletesen bemutatva az interpretatív beszéd szövegfonetikai és egyéb eszközeit, valamint a szöveg útját a megértéstől az értelmezésen át a meghangosításig. A szerző mindenre rész­letesen kitér, külön tárgyalja a beszéd zenéjét, akusztikumát szolgáló eszközöket (beszéd­tempó, hangmagasság, hangerő stb.), vala­mint azt a néhány további eszközt (hanglejtés, szórend, hangsúly), amelyek segítségével még árnyaltabban fejezhetjük ki mondandónkat.

Ezeket az eszközöket voltaképpen min­dennap használjuk: ahhoz, hogy érthetők le­gyünk, tagolnunk kell beszédünket, kiemelnünk egy-egy fontosabb gondolatot, szót. Ám míg mindennapjainkban visszatérhetünk, ha vala­mit nem jól mondtunk, visszakérdezhetünk, ha valamit nem értettünk, a színpadon nincs erre lehetőség. Így ott különösen lényeges, hogy minden hangsúlyunk, szünetünk pontosan a helyén legyen.

Az előadói és a tanári munkának általános tapasztalata, hogy egy szöveg felépítésében mindig az érzelmi út áll legközelebb az interp­retátorhoz, aki hajlamos a technikai, értelme­zési részt ennek alárendelni. Természetesen fontos az érzelmi kötődés a szöveghez, hiszen nagy részben ez a hitelesség alapja. Azonban, és ezt Papp Éva nagyon pontosan és érthe­tően fogalmazza meg, a hitelességhez nem elég, hogy szeressük a szöveget. Részint, mi­vel a színésznek olykor olyan szerepet kell el­játszania, amely nem talál az egyéniségéhez, részint, mivel az érzelmi tényező nem állandó, nem reprodukálható mindig. A folyamatos be­széd- és légzéstechnikai gyakorlatok, a szép, érthető, tiszta beszédre való törekvés amellett, hogy kellemes a hallgatónak, és az előadónak magabiztosságot ad, majdnem annyira fontos, mint a pontos szövegtudás. Főleg egyetemi hallgatóknál, pályakezdőknél elengedhetetlen ez, emeli ki a szerző, hiszen sokan még félén­kek, és a felfokozott izgalmi állapot a beszéd, a szöveg érthetőségének rovására mehet, ha nincs mögötte kellő felkészültség.

Emellett az sem tévesztendő szem elől, hogy a művészi beszéd funkciója is más, több, mint a mindennapié, hiszen nemcsak információkat közöl, hanem jellemet is ábrázol, segítségével képet kaphatunk a beszélő személyiségéről, társadalmi hovatartozásáról, gondolkodásmód­járól. Ahhoz pedig, hogy ez sikerüljön, hogy adott esetben ún. „rontott nyelven” (tájszólás­ban, argóban) szólaljunk meg a színpadon, tö­kéletesen birtokában kell lennünk nyelvünknek és a megszólalás technikájának.

Versmondóként külön öröm lehet számunk­ra a könyvet kézbe vennünk, hiszen már a cím utal rá, hogy fontos része a kötetnek a vers­mondás. Kis hiányérzet marad ugyan bennünk a harmadik fejezet elolvasása után, mely a szí­nész és a vers kapcsolatáról beszél – a cím azt sugallja, hogy nagyobb hangsúly lesz magán a versmondáson, és arra várhatunk, hogy a nem színész előadóművészek, versmondók is teret kapnak a könyvben. De egyrészt ez (leendő) színészeknek szóló könyv, másrészt mindaz, amit Papp Éva leír, természetesen nemcsak a színészekre vonatkozik. S bár a versmondás­ról és fontosságáról leginkább a színész olda­láról ír, olyan személyeket is említ példaként, akik színészként nem tevékenykedtek – mint Tessitori Nóra, György Dénes vagy Brassai Viktor.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a színész­képzésben fontos szerepe van, illetve lehet a versmondásnak. Már-már szállóigeként terjed ez az ismeretlen eredetű mondás a versked­velők között: „a színműíró darabokat ír, a köl­tő egészeket”. Egy-egy versben ott lehet egy teljes élet, drámák és örömök, s mindezek ki­fejezéséhez a művészi eszközök széles tárhá­zára van szükség. „A vers tehát feltétel nélkül a színészformálás szolgálatába állítható – írja Papp Éva a 91. oldalon –: az átélés, az érzel­mi kultúra megszerzése, az érzelmek művészi kifejezőkészsége, a szövegértés elengedhe­tetlenül fontos tényezői a versmondásnak, s mint jól tudjuk, ugyanezek a színpadi szerep megformálásában is létfontosságú szerepet töltenek be. (…) A verssel való »foglalatosko­dás« rákényszeríti a színészt a szöveg alapos elemzésére, gondos értelmi tagolására, tem­pó–ritmus–dinamika árnyalt kidolgozására, a szöveg mögötti gondolati–érzelmi tartalom felszínre hozására – s ha ez állandó gyakorlat­tá válik, a szorosabb értelemben vett színpadi munkától is távol tartja a rutinos, gépies szö­vegfelmondás veszélyét.”

A művészi beszéd útja a közbeszédtől a versmondásig alapvetően kézikönyv. A szer­ző, amint bevezetőjében írja is, a kérdést a gyakorlat oldaláról közelíti meg, elmélettel csak a legszükségesebb mértékben foglalkozik. Papp Éva mint gyakorló oktató a Marosvásár­helyi Művészeti Egyetemen, nyilván elsősor­ban színművészhallgatóknak szánta könyvét; de haszonnal forgathatja mindenki, akit az elő­adóművészet közelebbről érdekel, aki verset mond, esetleg műsorok lebonyolítását vállalja, sőt bárki, aki nagyközönség elé lép, és igénye­sen akar megszólalni.



[1] Papp Éva: A művészi beszéd útja a közbeszédtől a versmondásig. Marosvásárhely, Művészeti Egye­tem Kiadója, 2011.