Száva Enikő: „Ma nem úgy kell színházat csinálni, mint múlt héten” – beszélgetés Dálnoky Réka színházi alkotóval

Száva Enikő: „Ma nem úgy kell színházat csinálni, mint múlt héten” – beszélgetés Dálnoky Réka színházi alkotóval

A Játéktér 2022/4. számából
Borítókép: Bereczky Sándor

A Tomcsa Sándor Színház épületével átellenben, a Küküllő túloldalán álló ház kilencedik emeletére kapaszkodom fel, hogy Dálnoky Réka dramaturggal, drámaíróval találkozzak. A résnyire nyíló ajtóban melegbarna színű kutya orra jelenik meg. A gazdi beljebb invitál, teát tölt, és miután a négylábú kortárs, Szatyor elterül lábainknál, kezdődhet a T. E. A. – azaz a Találkozás Egy Alkotóval, a 13. dráMA fesztivál közönségtalálkozó-sorozata – különkiadása. Akasztják a hóhért: míg a székelyudvarhelyi színházi találkozón Dálnoky Réka faggatta az alkotókat, most őt kérdezem a tökéletes előadásról, a színházcsinálásról, a vállalt kihívásokról.

Főszervezőként te magad határoztad meg a 13. dráMA irányvonalát. Mennyire vagy elégedett a fesztivál sikerével?

A személyiségemből fakadóan soha nem vagyok elégedett, mindig mindent lehet jobban csinálni. Ettől függetlenül büszke vagyok arra, hogy egy ennyire kis szervezőcsapattal sikerült ilyen nagyszabású eseményt megrendezni. A dráMA célja, hogy találkozási lehetőséget teremtsen a román és magyar színház és színházi alkotók számára, és ilyen szempontból, úgy gondolom, sok sikertörténetet tudhat maga mögött a fesztivál: vannak rendezők, akik itt ismerték meg a következő előadásaik dramaturgját, vagy itt kértek fel látványtervezőt egy következő munkájukhoz. Szabadúszó dramaturgként magam is így kaptam meg első munkámat a Tomcsa Sándor Színháznál.

Reményeim szerint a dráMA továbbra is nagy hangsúlyt fektet arra, hogy inspiráló közeggé váljon, olyanná, ahol megszülethet egy kiváló erdélyi dráma ötlete, ahol találkozhat egy alkotópáros, vagy valaki elhatározza, hogy forradalmasítja az erdélyi színjátszást, vagy bár annak egy kis szeletét.

Ami a fesztivál színvonalát illeti, minden évben a román és magyar kortárs szövegekből készült hazai előadások legjobbjait igyekszünk elhívni, és úgy vélem, hogy ez egy olyan összképet formál, amely a nézőket, a kritikusokat és az alkotókat egyaránt érdekelheti. Sajnos idén hiányzott pár fontos előadás: a temesvári Párhuzamos várost lehetetlennek tűnt adaptálni Udvarhely utcáira, a kolozsvári színház pedig adminisztratív okokból nem tudta elhozni az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett Ifjú barbárok című előadást, de remélem, ezt jövőre láthatja majd az udvarhelyi közönség.

Jövőre is tagja leszel a szervezőcsapatnak? Ezt azért is kérdezem, mert két évad után, júniusban lemondtál a Tomcsa Sándor Színház művészeti vezetéséről.

Jóval előbb mondtam fel, de úgy éreztem, hogy nem hagyhatom cserben a társulatot, ezért végigvittem az évadot, előkészítettem a következőt, és a dráMA szervezését is vállaltam. Természetesen a továbbiakban sem szakad meg az együttműködés az udvarhelyi színházzal: most épp az Afterparty című improvizációs stúdióelőadásban dolgozom (r.: Andrew Hefler), majd a Haláli nagy játék című előadásban is részt veszek (r.: Alexadru Dabija), de a következő fesztivál szervezésére sem tudtam nemet mondani, mert mindig is szívügyem volt a dráma és a dráMA.

Nagyváradon születtél, aztán diákként körbeutaztad a fél világot, és végül Székelyföldön horgonyoztál le. Miért éppen Udvarhelyen?

Udvarhelyre a véletlen sodort, de mindig is szerettem élni a véletlenül felkínálkozó lehetőségekkel, ezek mindig jó irányba vittek. Néhány fesztiválszervezés és dramaturgi munka alatt szerettem bele az udvarhelyi csapatba, és ezért döntöttem úgy, hogy a kőszínházakkal szembeni fenntartásaim ellenére leszerződöm.

Több társulattal dolgoztál dramaturgként, de Udvarhelyen művészeti vezetőként is rálátásod nyílt arra, milyen irányba tart az erdélyi magyar színjátszás. Ugyanakkor láttad, hogyan működik a színházcsinálás Skóciában. Hogyan jellemeznéd az erdélyi magyar színjátszást? Mennyire ragaszkodnak a társulatok a színházi hagyományokhoz? Mennyire nyitottak az újra?

Egyik beszélgetésünkkor Visky András valahogy úgy fogalmazott, hogy Erdélyben még mindig él a kommunizmus, csak már nem külső és intézményes, hanem belső és önkéntes hatásra, illetve formában. Én a rendszerváltás után születtem, nincs olyan mértékű rálátásom, mint Andrásnak, de úgy érzem, lehet ebben valami igazság. Sok mindent nem vetkőztünk még le a múltból: a félelmünket, a kisebbségtudatunkat, a bizonyítási és megfelelési kényszert; szerintem ez a színházi életre is rányomja a bélyegét.

Csináljuk az ügyes kis komédiákat, újra műsorra tűzzük a rongyosra rendezett darabokat, és közben azt érzem, hogy alig tudok egy maréknyi olyan előadásról, amely igazán nekünk és rólunk szól. És szerintem ez a rendszer hibája.

Skóciában még a gyengébben sikerült előadások után is azt leltároztuk a kocsmában, hogy mi volt benne jó, eltanulható vagy legalább inspiráló. Itthon pedig azt érzem, hogy cinikusan szurkálódunk, és kárörvendően figyeljük, hogy a másik színház vagy a másik alkotó hány rossz előadást csinált, vagy hogy milyen kevés a közönsége.

Egy ilyen közegben nem csodálom, hogy egy tökéletlenre sikerült, de merész előadás helyett sokan a becsületesen megcsinált jó kis történeteket választják.

Bevallom, magam is gyakran jövök ki úgy előadásról, hogy szinte azonnal megfogalmazom, mi nem tetszett, és csak később térnek vissza a gondolataimba a jól sikerült részek, vagy egy-egy bravúros rendezői megoldás, amely megváltoztatja a véleményemet. Már középiskolásként is előbbre valónak tartottuk a negatív kritikát, talán sznobságból…

Nem tudom, hogyan, miért alakul ki ez a hozzáállás. Közben ennek az ellenkezője is erősen jelen van Erdélyben. A nézőkkel kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy sokkal nyitottabbak, mint ahogy azt mi, szakmabeliek gondolnánk. Nagyon sokszor hallottam olyan aggodalmakat, hogy „ennek a darabnak nem lesz közönsége” vagy „az emberek nem akarnak vasárnap színházba járni”, de a nézők lépten-nyomon meglepnek. Amikor a pandémia idején nem volt szabad beengedni a közönséget a színházakba, mi kiköltöztünk a kirakatokba, és az utca népének játszottunk. Nem tudtuk, hogy megállnak-e majd az emberek, de játszottunk, mert játszani akartunk. Akkor nagyon tudtunk hinni a színházban. És az emberek megérezték, hogy ez most nagyon a máról, nagyon nekik szól, mert rengetegen álltak meg és nézték végig az előadást még hóviharban is.

Látom, ez a kép megmaradt benned… elérzékenyültél.

Ez a tapasztalat ellentmond a kisvárossal kapcsolatos előítéleteknek. És többnyire meghat, amikor megtörténik egy igazi találkozás, mert az annyira ritka. Néha úgy gondolom, hogy mindannyiunkban él egy tökéletes előadás képe, és ha nem is tudatosan, de minden este ezt keressük, amikor elmegyünk a színházba.

Fotó: Kovács Levente

Láttál már tökéletes előadást?

Szerintem tökéletes előadás nem létezik, de éppen ez a szép.

Engem szakmailag azok inspirálnak leginkább, amelyeket a legkevésbé szeretek: ahogy megfogalmazódik bennem, hogy én mi mindent csináltam volna másképp, kirajzolódik a saját véleményem a témáról, a saját színházi ízlésem.

Dramaturgként mindig izgalmas kihívás, hogyan tudok a rendező elképzelésére hangolódni annak érdekében, hogy a megfigyeléseimmel, a visszajelzéseimmel az ő vízióját szolgáljam.

Nézőként pedig csak az igazán jó előadások tudnak beszippantani, olyankor nem a rendezést és a megoldásokat látom, hanem egyszerűen visz magával a történet.

Tudsz olyan előadást említeni, amely az utóbbi években nézőként vagy szakmabeliként megérintett?

Persze. Hogy egy hazai példát mondjak, ilyen volt A tigris Tóth Tünde rendezésében. Azt éreztem, hogy Gianina Cărbunariu amúgy is erős szövegéből egy mérhetetlenül kreatív, gazdag előadás született. Jó volt látni, hogy a színészeknek öröm játszani. A rendezés pedig belevitt egy nagyon erős állítást a színészi létről és a nagyváradi színházat akkoriban fenyegető politikai problémáról is. A külföldi előadások közül talán a Gary Clarke Company Coal című, a nagy-britanniai bányásztüntetésekből inspirálódott mozgásszínházi előadása fogott meg. Dramaturgként, drámaíróként élmény volt megtapasztalni, hogy egyetlen szó nélkül, kizárólag mozdulatokkal is milyen pontosan és komplexen tud „beszélni” egy előadás: a mozdulatsorokat akár le lehetett volna fordítani szövegre.

Te hogyan látod, Erdélyben mennyire hangolódott egymásra a közönség és a színházi szakma? Mit vár el a néző, és mit nyújt a színház?

A színház nem tud versenybe szállni az utóbbi évtizedek filmes technikájával, amely gond nélkül megoldja, hogy sárkányok repdessenek a képernyőn. Nem tud, de nem is szabad erre törekednie. A Netflix lényege a szórakoztatás, az, hogy egy gombnyomás választ el attól, hogy pontosan azt nézzem, amit szeretnék, bármikor, bármilyen mennyiségben. Azt hiszem, Castellucci mondta, hogy a hétköznapjainkat a szórakoztatás börtönében töltjük, és a színház lehetőség a szabadulásra. Én épp ebben látom a színház lényegét, hogy szembesíthet olyan dilemmákkal, amelyekkel nem biztos, hogy egyébként foglalkoznánk. A szerelemről, a társadalomról, a szegénységről, az emberségről, a #metoo-ról szóló előadások hétköznapi emberi történeteken keresztül nyithatnak meg olyan perspektívákat, amelyek kimozdítják a nézőt a korábbi meggyőződéseiből, vagy elérik azt, hogy empatikusabban, összetettebben gondolkodjon egy témáról.

Az emberölés például elítélendő, negatív tett a társadalmunkban. A Száll a kakukk fészkére azonban úgy építi fel a főszereplő, McMurphy történetét, hogy meggyilkolása egy katartikus feloldozás, az emberi méltóság diadala. Ezt tudja nyújtani a színház, estéről estére segít mélyen átérezni és átgondolni az emberi lét egy kis szeletét.

Szoktuk mondani, hogy a színház tükröt tart a világunknak. Szerintem nem tükröt tart, hanem formálja a világunkat. És ez nagy felelősség.

A #metoo mozgalom kapcsán jut eszembe, hogy született egy „hatkezes” variációtok erre a témára. Sebestyén Aba felkérésére Székely Csabával és Elise Wilkkel közösen írtátok meg a Nem történt semmi című darabot, amelynek az ősbemutatója tavaly októberben, Marosvásárhelyen zajlott. Azonnal igent mondtál a felkérésre?

Egy időben foglalkoztatott a téma színházi szempontból is, de ha nincs ez a felkérés, nem fogtam volna neki. Miután rábólintottam, sok ismerősöm azt mondta, ha ehhez a témához hozzá merek nyúlni, akkor nem vagyok normális. Ez a hozzáállás sokat elmond a társadalmunkról.

Ha jól emlékszem, 2018-ban azt nyilatkoztad, hogy a román–magyar együttélésről sem akartál feltétlenül drámát írni… Ehhez képest megszületett egy pályázatra a nyertes Tévedések tárháza. (A darab a Játéktér 2021/nyári lapszámában olvasható – szerk. megj.)

Bevallom, hogy drámaíróként nincs sok önfegyelmem. Vannak darabok, amelyeket tíz éve írok, és lehet, hogy soha nem fogok befejezni. Ezért kapóra jött a centenáriumi drámapályázat, mert a határidő mindig jó motiváció. A román–magyar együttélésről már annyit hallottam és olvastam, hogy különösebben nem érdekelt a téma. Azt éreztem, hogy már abszurd részletekbe menően versengünk, osztjuk-szorozzuk a kis sérelmeket, de nem jutunk sehová, úgyhogy ezt próbáltam megragadni a szövegben: az első jelenetben például egy tudós azt kutatja, hogy a románok vagy a magyarok tudják gyorsabban felhúzni a paplanra a paplanhuzatot.

Az is érdekelt, hogyan lehet rávenni a nézőt a tudatos állásfoglalásra, ezért a darab úgy van megírva, hogy fokozatosan építkező lehetőségeket teremt az interakcióra. Ez sosem kényszer: borzasztónak tartom, amikor a nézőket a hecc kedvéért rángatják bele egy interaktív játékba. Viszont amikor a darabot bemutattuk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román és magyar tagozatának koprodukciójaként, azt tapasztaltuk, hogy ha az interakció fokozatosan és játékosan van felkínálva, a nézők szeretnek élni a lehetőséggel. Talán azért, mert kortól függetlenül mindenki szeret játszani.

Az utolsó jelenetben a politikusok fogadást kötnek arról, hogy a szavazópolgárok bármilyen irányba terelhető, manipulálható barmok-e vagy sem. Az egyik előadáson a nézők több mint fele elhagyta ülőhelyét, és tüntetően felsorakozott a mögé a szereplő mögé, aki arra fogadott, hogy az embereknek van véleményük, és képesek tenni azért az eszméért, amelyben hisznek.

Új formákat keresel, ez kétségtelen, de emellett az átlagosnál fontosabb számodra a politikai, társadalmi mondanivaló; azokat a témákat keresed, amelyek közvetlenül befolyásolják az életünket. Intenzív színházi közegben nőttél fel, a családfád tele van színházi alkotókkal, nyilván otthonról is hozod ezt a fajta nyitottságot. Mit gondolsz, mit adott hozzá ez a közeg a személyiségedhez?

A társadalmi témák gyerekkorom óta érdekelnek, főleg a magányos, szomorú kisemberek történetei. A család pedig rengeteget számít. Nagyon nagy előny úgy indulni az életben, hogy az olvasás magától értetődő tevékenység, és a Shakespeare-kötetek a könyvespolcon csak azt várják, hogy akkora legyél, hogy elérd őket.

A családom pedig tele van színházi csodatörténetekkel. Egyik rokonunk például úgy mentette meg a szerelmét a haláltábortól, hogy a színház jelmeztárából egy tábornok unokahúgának öltözött. Arra is emlékszem, hogy gyermekként láttam egy előadást a nagyváradi színházban, amelyben valakinek kinyomták a szemét, és a két szemgolyó kifröccsent. Annyira fiatal voltam, hogy igaznak hittem a látottakat, a szüleim meg kellett nyugtassanak, hogy ezek csak tojások voltak, a bácsi jól van, találkoztunk is vele, ilyen a színház. Engem pedig ez teljesen elvarázsolt.

Azóta persze a csodák mellett a színházcsinálás sötétebb oldalát is megtapasztaltam, kétszer meg is kíséreltem otthagyni, de valahogy mindig vissza kellett térnem hozzá. Most már elfogadtam, hogy – minden nehézség ellenére – én csak ezzel tudok foglalkozni.

Ha kiléptél volna a színházból, merre kanyarodtál volna?

Az irodalom vagy a pedagógia felé. De rá kellett jönnöm, hogy mindkettőben a színházat keresném: az irodalomban a történetet, csak csapat nélkül; a pedagógiában pedig a csapatot, csak történet nélkül.

A 13. dráMA fesztiválon. Fotó: Kelemen Kinga

Úgy alakult, hogy pedagógus is lettél, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen tanítasz. Vannak sikerélményeid?

Óriási öröm olyan fiatalokkal együtt dolgozni, akik még hisznek abban, hogy megválthatják a világot. Nekem mérhetetlenül jó tanáraim voltak, nem dogmákat tanítottak, hanem eszközöket adtak a kezünkbe. Én is arra törekszem, hogy minél színesebb színházi skálát mutassak fel a diákjaimnak, hogy tudatosságra és analitikus gondolkodásra neveljem őket, és rájuk bízzam a saját színházképük megformálását, ahelyett, hogy rájuk kényszeríteném a sajátomat.

Elképzelem, hogy akár az óráimra beülő diákok közül kerülhet ki a 21. század Beckettje vagy Ionescója, ezért nem jelenthetem ki, hogy: márpedig így nem lehet színházat csinálni, kérem szépen.

Miben tér el az erdélyi színházi berendezkedéstől a Skóciában vagy más országokban megismert színházi világ?

Nagy-Britanniában a színházak projekt alapon működnek, vagyis nincs szerződtetett társulatuk. Minden előadásra castingolnak, az ország bármelyik pontjáról jelentkezhetnek színészek. Az előadást lepróbálják, aztán egy pár hét alatt kijátsszák, és többnyire ezzel vége is. Ennek a rendszernek az a negatívuma, hogy a színészeket nagyon bizonytalan gazdasági helyzetbe kényszeríti, viszont nagy előnye, hogy aki részt vesz egy produkcióban, az tényleg ott akar lenni, és ez nagyon produktív, pozitív légkört eredményez.

Éppen akkor kezdted Udvarhelyen a művészeti vezetői munkát, amikor kirobbant a világjárvány. Mennyire érintett negatívan a lezárás, a folyamatos bizonytalanság?

Úgy gondolom, hogy emberileg mindenkit megviselt a bizonytalanság, de szakmailag sikerélményt jelentett, hogy a járvány idején rugalmasak tudtunk maradni, és minden nehézség ellenére nagyon szép előadások születtek. Én többnyire elememben érzem magam a lehetetlen helyzetekben, és kifejezetten örömet okoz ezekre megoldásokat találni. A határlezárások és programváltozások miatt sorra estek ki a meghívott rendezők és próbafolyamatok, és még a meglévő előadásokat sem játszhattuk, mert az épületbe nem engedhettük be a nézőket. Így született meg a Beckett Rövidek videoszínházi kísérlet és a Meghatározatlan időre című kirakatszínház ötlete is. Az első UNITER-díjat kapott, a második közönségkedvenc lett, de ami a legfontosabb, hogy a társulat aktív tudott maradni egy lehetetlen helyzetben, és a nézők érezték, hogy ilyenkor is (vagy ilyenkor még inkább?) szükség van a színházra.

Miről szól a jelenlegi élethelyzeted? Újabb felkérésekre vársz?

Egy ideig biztosan szabadúszó leszek. Jólesik annak a szabadsága, hogy csak a számomra kedves projekteket vállalom el, vagy hogy egy interjúban végre saját magamat képviselem, és nem egy intézményt. Mindenképp szeretnék időt szakítani a saját ötleteim kivitelezésére is, mert lassan több ötlet-jegyzetem van, mint amennyit meg lehet írni egy élet alatt. Van egy pár „tartozásom” is olyan kollégáknak, akiket évek óta hitegetek azzal, hogy megírom a szöveget, amelyről egyszer régen beszéltünk.

Maradsz a dramaturgiai munkánál? Nem vonz a rendezés?

A hagyományos értelemben vett rendezés nem. Egyébként is azt látom, hogy Erdélyben papír kell ahhoz, hogy valaki rendezhessen – pár kivétellel. Nekem mindig is jobban tetszett a színházcsináló-felfogás, amikor valamennyire egymásba folynak a szerepkörök, és közösen vállalunk felelősséget egy produkcióért. Dramaturgként is azokkal a rendezőkkel szeretek dolgozni, akik csapatban gondolkodnak, szerintem ettől csak erősebb lehet egy produkció. Persze annak is megvan a szépsége, amikor az ember rábízza magát Wilson vagy Beckett kicentizett instrukcióira, de én személy szerint jobban szeretem azt, amikor együtt birkózunk meg egy ismeretlen, új kihívással.

Hamarosan a színházi tudományok doktora leszel. Jól tudom, hogy a doktori disszertációdban is a kísérletező színházé a fő szerep?

Drámaíróként természetesen foglalkoztat, hogy milyen drámák születnek Erdélyben, és a kutatásom arra fókuszál, hogy milyen alternatívák vannak arra, hogy valaki egyedül ír meg egy darabot a próbafolyamat előtt. Megvizsgáltam például, hogy milyen darabokat vittek színre az erdélyi magyar kőszínházak a rendszerváltás óta. Sok előadásnál nincs feltüntetve a szöveg szerzője, és ez többnyire az adaptált, improvizációk alapján írt, közösségi és hasonló színházi módszerekkel készült előadásokra jellemző, ahol túl bonyolult kibogozni, hogy kinek a neve kerüljön a plakátra. Az is érdekel, hogy milyen egy szavak nélküli színházi előadás vagy jelenet forgatókönyve, erre is vannak izgalmas példák. Az idei dráMA fesztivál kapcsán sokat beszéltünk az új formákról és arról, hogy kell-e bármi áron kísérletezni. Én nem hiszek az öncélú különcködésben, de folyamatos keresés és folyamatos megújulás nélkül nincsen színház – azt hiszem, ezt talán Brook is valahogy így gondolta. Ma nem úgy kell színházat csinálni, mint múlt héten, mert azóta megváltozott az élethelyzetünk, más témák foglalkoztatnak, más attitűddel ül be az előadásra a néző, másképpen játszik a színész. Ha folyamatosan keresünk, akkor mindennap kísérleti színházat csinálunk. És akkor az már nem kísérleti színház, hanem egyszerűen: színház. Színház, aminek tétje van.

Skócia nagyon sok pénzt fektet a tudományokba és a művészetekbe, és ez azt eredményezi, hogy a színházak mellett rengeteg alternatív, független és mikrotársulat, valamint egyszeri alkotótársulás létezik. Ezért az ember lépten-nyomon színházba botlik, de nem csak a hivatásos intézmények falain belül, és a kínálat is nagyon színes.

Ennek a gyökeres ellentéte talán Tahiti, ahol egy évet dolgoztam a British Council kulturális követeként. Ez egy pici sziget az óceán közepén, és ugyan a kultúrája tele van zenével, tánccal és rituális elemekkel, konkrét értelemben vett színháza nincs. A mélyszegénységben élő gyerekekkel és a helyi közösséggel végzett munkám során viszont azt tapasztaltam, hogy a színház nyelve mindenkiben benne van, még akkor is, ha életében egyetlen előadást sem látott.

Mindez nagyon jól hangzik. Konkrétan mi hozott haza?

Van bennem valamiféle idealizmus, azt hiszem. Ma már nem is próbálok harcolni ellene. Nem ítélkezem azok fölött, akik elmennek Erdélyből, de felmerül bennem a kérdés, hogy ha mindenki elmegy, aki megteheti, akkor mi lesz itt? Engem így neveltek, hogy el kell menni világot látni, és meg kell tanulni, amit csak lehet, meg kell tapasztalni sok vagány dolgot, és az értékeket haza kell hozni. Amíg azt érzem, hogy van nyitottság az elképzeléseimre, arra, amit én nyújtani tudok, addig nem zavar, hogy itt nehezebb, hogy itt többet kell taposni olyan utakat, amik máshol már rég ki vannak taposva. Egyébként szerencsésnek mondhatom magam, mert csupa remek lehetőség talált meg, és ezekért csak hálás tudok lenni.