Szakács Kincső: Nincs múlt, sem jövő, csak az a pillanat, ami éppen zajlik

Utazás a koponyám körül. Csíki Játékszín

A Csíki Játékszín nézőterén ülve legszívesebben mindenkitől megkérdeztem volna, hogy áll a hipochondriával? A huszadik század legismertebb betegségmemoárjából, Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regényéből készült előadásra várva ugyanis szinte kényszeresen azon kezdtem el szorongani, hogy rendesen veszem-e a levegőt, és vajon még az egészséges határon belül van-e a hátfájásom? A betegségtől és életünk elvesztésétől való félelem örökösen ott motoszkál mindannyiunkban. Természetesen nem tudunk az összes betegségbe belehalni, ám intő jelnek tekintjük azt a pillanatot, amikor legyengül az addig erősnek gondolt test.

Az előadás „a beteg ember önrendelkezésének lassú felszámolódását, egy kór elhatalmasodását, ezzel egy időben pedig az európai civilizáció 20. századi önfelszámolásának kezdeti pillanatait kívánja bemutatni” – áll az előadás ismertető anyagában. Ezt olvasva bárki jogosan gondolhatná, hogy szélsőségeket magukra öltő, abszurd figurákat fogunk látni, akik utolsó percig ragaszkodnak addigi életük darabjaihoz, legyen szó egy végzetes betegségről vagy a világpolitika átalakulásáról. Ezzel szemben Visky Andrej egy sehova sem siető, a saját születésnapi ünnepségére is késve érkező Fricit (Kányádi Szilárd) mutat meg a nézőknek. Jó, de ezen a ponton még nem is tudott a betegségéről, emlékeztetem magam, mintha csak kifogásokat keresnék arra, hogy miért nem akar sötétebb és baljósabb lenni az előadás. De miért is lenne az, csupán azért, mert valakiről hamarosan kiderül, hogy agydaganata van?

Azt hiszem, ebben rejlik a csíki előadás különlegessége: olyan világot látunk, ahol a betegség az élet velejárója, mindennapos része, a benne élőknek pedig ezzel együtt kell megtalálniuk örömük és reményük forrását. Ezt az érzést adja át szinte festményszerűen a Hatházi Rebeka által megálmodott díszlet: egy realisztikus orvosi szoba, amely, ha kell, pesti lokál, ha kell, akkor Frici dolgozószobája, de azért bárminek is adjon teret, nem engedi lakóit teljesen elfeledkezni a betegségről. Csakhogy ez a betegség nem a fertőtlenítőszagú sürgősségi osztályra, hanem a megbetegedett testen keresztül az elmére irányítja a fókuszt. És ott, ebben a zöld színbe burkolt világban lassan eltörpülnek azok a problémák, amelyek a történet elején még az élet nagy gondjainak számítottak: a nehézkes megélhetés, a nagy életmű hiánya, a viharos szerelem és minden egyéb, ami egy átlagos napon Fricit foglalkoztatta. Helyette olyan buborékba kerülünk, ahol átértékelődik az idő fogalma, ezért minden megélt pillanat a legfontosabbá válik. Mert, ahogy a regényben, úgy a színpadon is elhangzik, hogy nincs múlt, sem jövő, csak az az egy pillanat, ami épp zajlik.

A festményszerűség az előadás teljes látványvilágát meghatározza. A bemutatott utazás nem korlátozódik Karinthy Frigyes betegségére, inkább ahhoz hasonló érzést keltett bennem, mint amikor egy műalkotást kimerevített pillanatokig nézünk, hogy minden részletét teljesen befogadjuk. Annak érdekében, hogy összetettebb képet kapjunk, Lovassy Cseh Tamás sebészi pontossággal illesztett a regényhez olyan történetszálakat és szereplőket, amelyek kontextusba helyezik a huszadik századi cselekményt. Mindezek közül talán a legfontosabb Énke (Vass Csaba), a talpig vörösbe öltöztetett Ego, aki Frici összes gondolatának megtestesítője és a műtét legnagyobb vesztese, aki egyértelművé teszi, hogy mindig önmagunknak valljuk be utoljára, ha baj van. De kulcsfigura még Schneider Fáni is (Tatár Zsuzsa), aki hétköznapisága által szinte tökéletes ellentéte Desirének (Giacomello Roberto). Míg a szeretett költőtárs, Kosztolányi Dezső az irodalom és a művészet által nyújt támogatást barátjának, addig Fáni olyan egyszerű életigazságokat mond ki, egyiket a másik után, hogy azok bármely, letargiában leledző művészt rögtön visszarántanának a valóság talajára. Mert a létezés igazából nem annyira fájdalmas, mint ahogy néha hajlamosak vagyunk érezni.

Míg az egyik oldalon Aranka (Tóth Jess), a Gyulák (Keresztes Szabolcs, Bende Sándor, Lőrincz András Ernő), Dénes (Nagy Gellért) és Dide a korabeli orvostudományt és korszellemet képviselik, addig velük szemben Énke, Fáni és a Konferanszié (Borsos Tamás) magát a belső utazást jelenítik meg. Ez a kettősség pedig egymásnak feszül. A cselekmény elején jól elkülöníthető módon van jelen a két véglet, az előadás vége felé viszont egyre inkább összemosódik, és egyre nehezebb különbséget tenni a külső és a belső valóság között. Viszont a szöveg, a látvány és a hangzásvilág úgy dolgozik együtt, hogy ez az összemosódás nem válik kaotikussá, és nem hagyja magára a nézőt.

Az eredeti regény optimistán ér véget, a sikeres műtétet követően egy reményekkel teli élet veszi kezdetét. Az előadás ehhez képest két évvel tovább vezeti a történetet, hiszen a sokat emlegetett utazás nem merül ki Frici koponyája körül. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Hiszen többször is elhangzik, hogy 1936 után is csak 1937 következik, de innen nézve azért egyértelmű, hogy mégsem maradhat abba a történet azon a ponton, ahol a memoár. Az előadás során egy emberként szisszent fel a nézőtér, amikor a bécsi lokálban az Arankával kacérkodó férfi bemutatkozik: Josef Mengele. Ezen a ponton keríti hatalmába a nézőt a történet elejéről hiányolt baljós érzés. Frici esete bizonyítja, hogy nem akkor van probléma, ha eltompul vagy lekapcsol az agy, hanem inkább, ha ez nem történik meg időben. Hiszen mindenkinek van egy őrangyala, aki talán éppen azzal segít és óv, hogy látszólag cserben hagy bennünket.

Mivel nem szeretném lelőni az előadás végét, sem felesleges homályba vezetni ezt a szöveget, ezért itt most lezárom a gondolatmenetem. Habár többen is megállapították már, hogy a Karinthy-regény kevés alapanyagot biztosít egy színházi előadáshoz, ebben a kiegészített változatban mégis sikeres megoldást láthatunk. A történet alapját a regény biztosította ugyan, de kiegészült egyéb szereplőkkel és történetszálakkal, éppen annyival, hogy az eredeti mű mindvégig felismerhető maradjon. A szöveg csupán néhány árnyalatnyi színt kapott pluszban, amelyek a színpadi produkció látványvilágában, a hangzásában és a színészi játékban is egyaránt jelen vannak. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükség volt egy olyan alkotócsapatra, amelynek tagjai a közös alkotás iránti vágy mellett a saját törődésüket is belerakták az előadásba. Szóval mindenkit arra biztatok, hogy ha Csíkszeredában jár, jöjjön el és engedje magát belefeledkezni ebbe az utazásba, amelynek során egy hihetetlenül izgalmas, részletgazdag világ nyílik meg.

Utazás a koponyám körül. Csíki Játékszín, Csíkszereda. A bemutató dátuma: 2024. március 22. Rendező: Visky Andrej. Karinthy Frigyes regénye alapján írta: Lovassy Cseh Tamás. Látványtervező: Hatházi Rebeka. Zeneszerző: Visky Péter. Koreográfus: Bordás Attila. Látványtervező-asszisztens: Égei Emília. Szereplők: Kányádi Szilárd, Tóth Jess, Vass Csaba, Veress Albert, Giacomello Roberto, Nagy Gellért, Tatár Zsuzsa, Szabó Enikő, Keresztes Szabolcs, Bende Sándor, Lőrincz András Ernő, Bilibók Attila, Borsos Tamás.