Szakács Kincső: Csíkban tér van!
UNSCENE – Művészeti Egyetemek Fesztiválja
Megjelent a Játéktér 2024-es őszi számában.
Nem tudom objektív, mindenki számára elfogadható ténnyel alátámasztani azt az állítást, miszerint május 9. és 15. között, a kifejezetten zord időjárás ellenére, Csíkszereda volt az egyik legvagányabb hely a világon. Az UNSCENE negyedik alkalommal biztosított színpadot a hazai és (immár) kaposvári művészeti egyetemistáknak, és azáltal, hogy összegyűlt egy helyre ez a sok diák, kimondottan mozgalmasan kezdődött a csíki május.
Hihetetlen energiával töltött el, hogy egy héten keresztül lelkes, művészetis diákok diktálták a színházi tempót. Látva a szakma iránti lelkesedésüket, nem maradt más választásom: nekem is újra kellett definiálnom a színházzal való kapcsolatom. Fel kellett tennem a kérdést, hogy vajon megvan-e még bennem az a láz, ami őket hajtja és viszi előre. Nem vagyok bizakodó, ha arra gondolok, hogy az elmúlt nyolc évben mást sem csináltam, mint beleszerettem a színházba, majd szakítottunk, aztán újra egymásra találtunk, hogy végül külön utakon járjunk. Technikailag megvan a tűz, ha újra meg újra fel tudott lobbanni, majd kialudni, de az, amit az UNSCENE alatt a diákokon láttam, az valami teljesen más volt. Ők még nem fáradtak el, nincsenek kiégve. Ha a büfében azt mondják, színházat akarnak csinálni, akkor azt úgy is gondolják. Nem azt kérdezik, hogy mennyi pénzért, milyen munkaprogrammal, hanem hogy mikor lehet elkezdeni. Készek felugrani a színpadra és játszani, hiszen erre készültek már évek óta.
Képzeljünk el egy családot, amelynek a tagjai különböző városokban élnek, ám egyszer csak, egy kijelölt időpontban sikerül mindenkinek egyazon helyen tartózkodnia. Valahogy így tudnám megragadni, mit éreztem a fesztivál első napjaiban. A találkozások öröme, a közös érdeklődés okozta izgatottság, az ismerős problémák felismerése, a hasonló tervek mind-mind az amúgy is felfokozott fesztiválhangulatot táplálták. Ehhez az is hozzáadott, hogy a két romániai magyar kar között nem ritka az átjárás. Diákok, akik Marosvásárhelyen kezdték, majd Kolozsváron folytatták a tanulmányaikat vagy épp fordítva, azon kaphatták magukat, hogy az előző és a jelenlegi életük összeér. Az UNSCENE kétségkívül az egyik legszuperebb élmény, ami egy művészetis egyetemistával történhet. Itt építheti kapcsolatrendszerét, ami majd remélhetőleg támogatni és kísérni fogja ebben a nagy érzelmekkel és bizonytalanságokkal teli színházi világban.
Sokszor kaptam magam azon a hét folyamán, hogy édes-keserű utóízzel figyelem a zsizsegést. Hogy szerettem volna egyetemistaként én is hasonló fesztiválnak a részese lenni! Gondolom, elkerülhetetlen az, hogy a korábbi évfolyamok végzősei ne figyeljék szomorkodva azt, ahogy a mostani diákoknak másfajta lehetőségek jutnak, másfajta támogatásokat kapnak. De hát nem is arról akarok írni, hogy bezzeg régen és bezzeg most, hanem hogy tagadhatatlanul fejlődik a hazai művészeti képzés, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a több mint negyven program, amelyből egy hét alatt szemezgethettünk.
A fesztivál előtt, amikor tervezgettem, hogy milyen előadásokat fogok megnézni, amiatt bosszankodtam, hogy szinte mindent csak egyszer játszanak és választanom kell. Majd az ötödik napon a kimerültség és a túlingerlés vette át a FOMO okozta szorongás helyét. Töredelmesen bevallom, nem tudtam az összes előadáson ott lenni, de ha fizikailag lehetőségem is lett volna rá, nem hiszem, hogy több ingert be tudtam volna fogadni. Ettől függetlenül, sokkal többre ültem be, mint ahogy eredetileg terveztem, mert elkapott a fesztivál lendülete. A lelkesedés ragadós, én is hagytam magam meggyőzni, s nemcsak az előre kinézett, jónak ígérkező előadásokra mentem el, hanem szinte bármire, ami épp akkor kezdődött és volt rá még hely.
Kíváncsiság-alapon válogattam a programok között és úgy érzem, jó döntés volt, mert másként nem is lehetne ezeket az előadásokat kategorizálni. Mivel nem bejáratott produkciókról van szó, hanem diákok és tanáraik munkáiról, úgy tartom igazságosnak, hogy minden előadást a saját kontextusában figyeljünk, ne akarjuk ráadni a megszokásokból fakadó elvárásaink köntösét, mert esélyes, hogy ledobja magáról. Az egyetemista produkciók témájukat és megoldásaikat tekintve általában szélesebb skálán mozognak, jobban hasonlítanak a független társulatok előadásaihoz, mint a kőszínházból ismertekhez – és ez számomra kifejezetten szimpatikus, hiszen az egyetem miért ne lehetne a kísérletezések helye. Szerencsés, ha ott eleget tehetnek a kíváncsiságaiknak, hiszen később talán már jóval kevesebb lehetőségük lesz rá. Abból pedig semmi jó nem származik, ha frusztrált színészek, rendezők és dramaturgok kezdenek el megjelenni a színházakban.
A klasszikus görögöktől a kortárs szerzők vagy drámaíró szakos hallgatók szövegéig szinte minden elhangzott a fesztivál színpadjain. Meglepően sok tánc-, illetve mozgásszínházi előadás volt, több esetben prózaiszínész-osztályok is a testüket használták kifejezőeszközként. Illetve, volt rá példa, hogy a koreográfia szakos hallgatók meg szavakkal egészítették ki mozdulataikat. De olyat is láttunk, ahol a színis diákok drámaíró szerepbe helyezkedtek, és saját személyiségükre írták meg a szöveget. Vagy épp olyan drámát vittek színpadra, amelyet – zavarba ejtő témája miatt – a hazai kőszínházak még nem.
Különböző előadásmozzanatok és gondolatok cikáznak bennem, amelyeket még egy ideig biztosan hordozni fogok magammal. Például azt, ahogy a hétfői előadáson éjjel fél egykor teli torokból skandálták a kolozsváriak, hogy „Let the sunshine in”. Túl voltak már három előadáson, egy egész napos próbán, és a közel három órát tartó esti produkció késve kezdődött, mégis a fáradtság legkisebb jelét sem éreztük rajtuk, teljes profizmussal játszottak. De azt az érzést is továbbviszem magammal, ahogy a vásárhelyiek az Állami című előadásban egy roppant egyszerű rendezői megoldással tekintetünket a színpadra bilincselték. A négy színész felváltva vette magára a főszerepet, és mindenféle extravagáns színpadi megoldás helyett a gyermekbántalmazás fájdalmas valóságával hatottak a nézőkre. Az egyszerűség mentén továbbhaladva azt is őrizgetni fogom magamban, hogy milyen érthető kifejezési eszközünk lehet a tánc és a mozdulat. Ez a fesztivál legtöbb előadására igaz lehet, de ha erre a kijelentésemre gondolok, mégis Az elsietett temetés című táncelőadás jut eszembe. Az egyik legminimálisabb díszlettel rendelkezett, amit a fesztivál alatt láttam, mégis olyan komplex, jó humorú történet bontakozott ki előttünk, ami után nem maradtunk hiányérzettel semmivel kapcsolatban. De az az érzés is beleillik ebbe a felsorolásba, amit A termék című előadás adott. Az angol nyelvű one man show bármelyik nemzetközi fesztiválon megállná a helyét. Ez volt az első, amit az UNSCENE-en láttam, és ha nem emlékeztetett volna előadás előtt az audiospot, talán eszembe sem jutott volna, hogy diákelőadást látok, annyira összeszedett volt. De lelkesedéssel töltött el az is, amikor megláttam Székely Csaba Bányavíz című művét a fesztiválprogramban. A Bánya-trilógiának azt a részét, amely hazai szemmel nézve talán a legkényesebb témához nyúl. Mert azt már sajnos megszoktuk, hogy igazságtalanság, alkoholizmus, öngyilkosságok és családon belüli erőszak díszíti a romantikus erdélyi tájat, de azt, hogy az egyház sem feddhetetlen, már nehezebb elfogadni. Talán emiatt nem tűzte még műsorra egyetlen hazai társulat sem, viszont a diákok nem rettentek meg a feladattól és a lehetséges akadályok helyett arra összpontosítottak, ami őket érdekli, és azt vitték színpadra, amiben lehetőséget láttak. Folytathatnám a sort még oldalakon keresztül, mert szinte minden előadás után előkaptam a telefonom, hogy lejegyezzek valamit, amit semmiképp sem lenne szabad elfelejtenem. Nem is volt szükség a jegyzeteimre ahhoz, hogy felidézzem őket, mert nem a konkrét gondolatok maradtak meg, hanem az érzés, ami mögöttük volt.
Bármilyen előadásról is volt szó, a diákok szíve mindenestül benne volt ezekben a produkciókban. Különös reakciót váltott ki belőlünk, nézőkből az a rengeteg energia, ami a színpadról áradt, ami még nem volt elkopva, nem volt visszafogva, nem volt megtanítva nekik, hogy helyenként kevésnek kell lenniük. Azt hiszem, ez volt a legszebb minden előadásban. Az akarat – amiből a karakterek, mozdulatok és szövegek megszülettek – nem hagyott minket sem közömbösen. Ha táncelőadást láttam, táncolni volt kedvem, a felolvasószínháztól írni akartam, a bábelőadás visszarepített a bábszínháznál töltött időkbe. Ha a vásárhelyieket néztem, hazahúzott a szívem, ha a kolozsváriakat, visszavágytam az egyetemre. Ebből a bódulatból (ezzel a szóval tudom leginkább jellemezni a hetet) csak a naponta megszólaló RO-ALERT zökkentett ki. Ha bele akarnék magyarázni olyan mögöttes gondolatokat, amelyek nem biztos, hogy mögötte vannak, azt mondanám, azért szólt a riasztó, hogy a hozzám hasonló, kényszeres álmodozókat visszarántsa a valóságba.
Az utolsó napot már úgy kezdtem el, hogy azon gondolkodtam, mennyire hiányzott egy olyan fesztivál, aminek a lejárta után kicsit szomorúan térünk vissza egyszerű, kiszámítható hétköznapjainkba. Erre az érzésre szeretek visszagondolni, amikor épp nem tudom, hányadán állok a színházzal. Remélem, az UNSCENE-nek köszönhetően még sok éven keresztül lehetősége lesz a diákoknak hasonló, meghatározó élmények bezsebelésére. Egyetem alatt még pezseg bennük a kreativitás, a tenni akarás. Ha ez idő alatt összehozzuk őket, hogy közösen megfogalmazzák vágyaikat, az később is jó hatással lesz rájuk színészként, rendezőként, dramaturgként. Az már az előadásokból kiderült, hogy bátran és tudatosan állnak a dolgokhoz. Ha egy-egy ilyen fesztivál kapcsán megerősítést és támogatást kapnak a szakma képviselőitől, remélhetőleg nem fogják elveszíteni ezeket az erényeiket, és a fejlődés nem csupán a művészeti egyetemek oktatásában látszik majd meg.
