Szabó Virág: „Élmény volt Japánban előadni, de a csíksomlyói nyereg semmihez sem fogható” – Interjú Rencz Norbert táncossal

Borítókép: Kovács Milán

Gyermekkorodat egy határ menti kisvárosban, Érmihályfalván töltötted. Hogyan jelent meg a néptánc az életedben?

Nővérem a helyi Nyíló Akác amatőr néptánccsoportba járt, és kilencéves koromban vele mentem a próbákra. A művelődési házban, ahol a próbák zajlottak, akkoriban még esküvőket is tartottak, így a figyelmemet kezdetben inkább a lufik és szalagok színes sokasága kötötte le, de nagyon hamar megtetszett a tánc, ahogy a „nagyok” járják. Én is elkezdtem táncolni, és beleszerettem, olyannyira, hogy egy idő után már jobban érdekelt ez a mozgásforma, mint a környezetemben bárkit. Egészen tizenöt éves koromig aktív tagja voltam a helyi csoportnak. A rengeteg fellépésnek köszönhetően színpadi tapasztalattal is gazdagodtam.

Középiskolai tanulmányaidat a helyi líceumban kezdted, de hamar váltottál a Nyíregyházi Művészeti Szakgimnázium néptánc szakára…

Igen, a 10. osztályt kezdtem el otthon, mikor hallottam, hogy létezik olyan művészeti középiskola, ahol nem csak képzőművészeti és dráma tagozat van, hanem tánc is. Ez nekem „wow” volt. Rágtam szüleim fülét, hogy vigyenek el, és nézzük meg. Volt egy próbatáncom, amit a tagozatvezető és a felesége (aki az osztályfőnököm lett) megnézett, és mondták, hogy átvesznek, de most azonnal kezdjek, hogy ne maradjak le szakmailag. Hétfőn még otthon voltam iskolás, kedden már be is költöztem a koliba, szerdán kezdtem Nyíregyen a sulit – elég éles váltás volt. Így kerültem újra 9. osztályba, veszítve egy évet, sőt, a képzés ötéves volt, tehát húszévesen érettségiztem. Tartalmas időszak volt, mindennap estig tartott az iskolai programunk – tánccal kezdtünk, és aztán mentünk tanulni a suliba, vagy fordítva. Akkor még volt OKJ Magyarországon, így az érettségi mellé egy szakmai tanúsítványt is kaptunk.

Nem lehetett könnyű ilyen fiatalon egyedül egy idegen városba költözni…

Nehéz volt, hónapokig szenvedtem, honvágyam volt. Később aztán kiderült, hogy évekig, mert nyilván ez hagy nyomokat az emberben. De az első sikerélmény után, amikor beindultak a dolgok, elkezdtem én is oldódni, megszoktam az új életemet. Viszont azóta tudom, mennyire „lelkis” vagyok – hisz addig a biztonságos otthoni környezetben nem volt terük ezeknek az érzéseknek megmutatkozni.

Mik voltak a terveid érettségi után?

Gimnázium után Budapestre akartam menni a Magyar Táncművészeti Egyetemre. Lenyűgöztek a hivatásos táncosok – láttam, hogy mit csinálnak, de nem értettem, hogy az mitől olyan jó. Lelkes amatőrként figyeltem őket. Akkor már tudtam, hogy a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben szeretnék táncolni (elődje a Honvéd Táncszínház és a Budapest Táncegyüttes volt.) Jelenleg a Honvéd Férfikar, ami egy hivatásos férfikórus és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes alkotja a Honvéd Együttest.

Jelentkeztem tehát az egyetemre táncos- és próbavezető szakra. Ez tulajdonképpen valamiféle pedagógusképzés, nem a színpadra készít fel. Már első évben vállaltam munkát, amit a nyíregyházi mesteremnek, tagozatvezetőmnek, Szilágyi Zsoltnak köszönhetek: Budaörsön kb. négy éven át oktattam a lányával a Szélrózsa Néptánccsoportban. Budapesten a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttesben táncoltam, ahol kaptam egy utánpótlás csoportot, Gazdagréten ovisokat tanítottam egy irodaépületben – ott a próbák úgy kezdődtek, hogy a bútorokat széttologatva helyet kellett készítenünk. Később Tatabányán a Forgórózsa Népművészeti Központban is oktattam, de tartottam táncházakat, és időnként helyettesítettem is. Amit tudtam, elvállaltam, hogy fenntarthassam magam.

Mikor vettek fel a Magyar Nemzeti Táncegyüttesbe?

Szintén első éven felvételiztem az összes hivatásos együttesbe Budapesten, de nem vettek fel egyikbe sem. Annak ellenére, hogy tudtam, nincs hely, célom mégis kezdetektől a Nemzeti volt. Tudom, hogy elfogult vagyok, de a legjobb csoport a néptáncos szakmában. Volt, hogy felhívtam Zsurát, Zsuráfszky Zoltánt, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetőjét, hogy van-e hely, de mindig lerázott, mert nem volt. Aztán egyszer mégis lett, és behívtak próbatáncra egy volt nyíregyházi osztálytársammal. Mindkettőnket felvettek 2015 szeptemberében, ő azóta is ott van. Akkor hat-heten voltunk 20-22 éves egyetemisták és frissen végzettek a karban. Minden élmény, a teljes lét velük meghatározó, csodálatos volt. Felnéztem az együttesre, mielőtt odakerültem, míg benne voltam, és most visszatekintve még jobban.

A velük töltött kilenc éved alatt sokat turnéztatok a nagyvilágban. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál az utazások során?

Miután felvettek szeptemberben, februárban elvittek minket Japánba hat hétre, úgy, hogy én addig nem repültem, az volt az első. Budapesttől Isztambulig, aztán egy kellemes 12 óra Tokióig. Ugyanabban az évben eljutottunk az USA-ba és Kanadába is. Nagyon combos turné volt, tíz napot voltunk ott, leszámítva az utazásokat és két szabadnapot. Tíz nap tíz városban, végig busszal. New York mellett kezdtünk, és elmentünk egészen Chicagóig. Két évvel később is eljutottunk, akkor Chicagótól indultunk keletre, Los Angelesből jöttünk haza. Nagyon kemény, de szuper volt.

Sokat jártunk itthon, Erdélyben, azokat a turnékat szerettem a legjobban. Többször voltunk Felvidéken –határon túl járni teljesen más. A néptáncos körökben nincsenek kisebbségi megkülönböztetések. Nagyon örülök, hogy gyerekkoromtól kezdve olyan közegben szocializálódtam, ahol az számít, te mit teszel a magyarságodért. Buliban az a kérdés, hogy te mi vagy, nem a szakmai közösségen belüli származásodra vonatkozik, hanem arra, hogy zenész vagy táncos vagy.

Magyarország szomszédait, a Kárpát-medencét végigjártuk, voltunk Kuvaitban is, viszont vannak helyek, amik nincsenek messze, de annál szebbek. Például Csíksomlyói passiót adtunk elő a Nemzeti Színházzal közösen a somlyói nyeregben 2018-ban. Az előadás 2017-ben készült a Nemzeti Színházban – velük sokat dolgoztunk –, és azóta is játsszák. Többször is beszéltük azután, hogy nagy élmény volt Japánban a 11. emeleten a színházteremben előadni, de a csíksomlyói semmihez sem fogható.

Magyarországon számtalan helyen felléptünk, minden nagyobb vidéki színházba eljutottunk, és ez életre szóló élmény. Mikor benne voltam, ez volt a természetes, hogy már megint megyünk, mindig megyünk. Visszagondolva nyilván szebbnek tűnik. Eltelt egy év – ez arra volt elég, hogy vettem két levegőt. Ilyen intenzív kilenc évet nem lehet csak úgy letenni.

Van, ami még Budapesthez köt?

Abszolút kötődöm Pesthez, az eddigi életem tíz legmeghatározóbb évét ott töltöttem. Sok barátság, szakmai kapcsolat, barátnők, helyek… Otthonomnak tudom érezni a várost.  Meg utáltam is – mint egy igaz kapcsolatban, amikor össze tudsz veszni a másikkal, eleged tud belőle lenni. Innen tudom, hogy igazán szeretem Budapestet.

Az elmúlt évben, bár a rengeteg utazásból szerettem volna megpihenni, sokat jártam vissza. Családi szeretettel fogadnak mindig, amikor visszatérek, a közeg sokkal inkább családi, mint baráti. Pesten már nincs hol laknom, de száz helyen lakhatok, ha akarok. A Nemzetiben, mivel fix társulat, évekig együtt élsz gyakorlatilag a másikkal, belelóg a lába a szádba a buszon, ott a kollegális kapcsolat is más, mint egy civil munkahelyen. Jó dolog, minden toxikusságával együtt. Örülök, hogy beszélünk erről, mert eltelt egy év, és magamnak is össze tudom foglalni.

Miért döntöttél úgy, hogy véget vetsz egy ilyen óriási szerelemnek?

Ha valami ennyire intenzív, akkor sokat kivesz belőled. Határozottan éreztem egy idő után, hogy ez most elég volt. A turnékhoz, utazásokhoz, de a mindennapokhoz is kellett egy állandó felfokozott állapot, mindig pörögni kellett, mindig útra készen lenni, mindig tudtuk, mi vár ránk.

Úgy kezdte Zsura az évet a nyári szabadság után, hogy akkor most egy nagy levegő karácsonyig, aztán visszamentünk az új évben, és mondta, hogy akkor egy nagy levegő szabiig, ami nyár közepe. És csak vettük a levegőket, és így eltelt kilenc év.

A döntés hosszú folyamat eredménye, évek alatt született meg. Benne volt az is, hogy jöttem volna már haza, meg Budapesttel is telítődtem. Elfáradtam. Tudtam, hogy itthon más. 2024 tavaszán eldöntöttem, hogy oké, ősszel, a koreai turné után felmondok. Akkor még nem tudtam, mi lesz a felmondás után a következő lépés. Nyáron megkeresett Novák Eszter, a Szigligeti Színház művészeti vezetője Nagyváradról, hogy nem lenne-e kedvem hazajönni, én meg épp haza akartam jönni. Hát jó, mondtam, beszéljük meg.

Novemberben írtam alá a szerződésem, és bekapcsolódva a 2024-2025-ös évadba, decemberben léptem először színpadra a Nagyvárad Táncegyüttessel. A munkám igazából januártól kezdődött, addig visszajártam Pestre: a Nemzetiben a felmondásom után még tizenhárom előadásom volt. Az utolsó fellépésem a Honvéd Együttes 75. éves gálaműsora volt a Nemzeti Színházban – örülök, hogy ezzel az előadással búcsúzhattam.

Tizenöt éves korod óta nem laktál tartósan itthon. Milyen érzés volt hosszú idő után újra visszacsöppenni gyermekkorod színhelyére?

Megnyugtató és izgi volt, örülök, hogy végre ismét többet lehettem a családommal. Említettem, hogy érzékeny vagyok, ez sokat megmagyaráz. Most úgy érzem, körbeértem. Aztán hamarosan indul a következő, nagyobb kör.

Milyen pozíciót töltesz be a Nagyvárad Táncegyüttesben? Hogyan zajlik a munkád?

Gyerekként a Nagyvárad Táncegyüttes volt az első hivatásos együttes, amit megismertem. Ez egy kisebb létszámú társulat: míg a Nemzetiben voltunk negyvenen (húsz pár), itt tizenhárman vagyunk összesen. Tánckarvezetőként alkalmaztak, ami próbatermi munkát is jelent: gyakoroltatás, bemelegítés, újra-átfésülés. A vezetőség és a tánckar között állok, mondhatni szócsőként. A próbateremben, ha néptáncról van szó, én vezetem a munkafolyamatot – de gyakran cserélünk a kollégákkal, ha más tart próbát, akkor beállok én is a tánckarba. Megoszlanak a feladataink: van, aki kortárs tréninget csinál, van, aki erősítéseket, én néptánc-technikát. Tavasszal például bemutattuk Novák Péter rendezésében a Tündérkert című folklór előadásunkat, amelynek a koreográfiájában én is közreműködtem.

Milyen előadásokban játszol a jelenlegi évadban?

A Szegény Dzsoni és Árnika zenés mesejátékban elsősorban koreográfusként vettem részt, de végül be is kellett állnom a tizenkettedik testvérnek, mert nem voltunk elegen – pizzafutárként jelenik meg az egyik jelenetben. Szintén Novák Péter rendezte Lázár Ervin műve alapján.

A Boldogságkeresők Füst Milán Boldogtalanok című drámájából és Darren Aronofsky Rekviem egy álomért című filmje alapján készült mozgásszínházi előadás, Györfi Csaba rendezésében. Ő Váradon sok mozgásszínházi előadást rendezett már. Ebben inkább játszunk, mint táncolunk, mozgásaink vannak, a kortársban jártas kolleginák táncolnak, én inkább mozgok, a hentest játszom. Érdekes tapasztalás volt, ilyet még nem csináltam, ami egyáltalán nem népi, de mégis mozgás, meg színház, de nem beszélsz, de drámát játszol.

Emellett a táncegyüttes benne van pl. a Viktória című előadásban, amely tavaly szilveszterkor készült, közösen a színészekkel. Váradon sokat dolgozunk együtt a prózai társulattal. Praktikus, amikor ugyanahhoz az intézményhez tartozik a színház és a táncegyüttes is, jó dolgokat lehet kihozni ebből, és a művészeti vezető, Novák Eszter nagyon jól csinálja. A Nemzetiben is szerettem ezt. Más világ a két próbaterem, a táncos és a színházi, teljesen máshogy dolgoznak a színészek meg a táncosok, nem ugyanazt csináljuk – de közben meg mégis.

Számítottál rá, amikor Váradra jöttél, hogy itt már nem csak néptánc lesz?

Igen. Mondtam is, amikor megtudtam, hogy a Boldogságkeresők teljesen más jellegű előadás lesz, mint amikben addig részt vettem, hogy szeretnék benne lenni. Kerestem is magam sokáig. A néptánc az meglévő mozgás, reprodukció, ez meg teljesen más, egy karaktert megjeleníteni a mozdulatai által. Budapesten főként folklór előadásokat hoztunk létre, ami autentikus néptánc, népi alapra épül. Arra igazából bármit el lehet játszani. De kevertük is ezt az alapot más elemekkel pl. A Tenkes kapitányában, a Csipkerózsikában, a Drakulában, különböző mesedarabokban is.

Úgy tudom, hogy a népzene is fontos számodra…

A néptánc mellett beleszerettem a népzenébe is, CD-nként gyűjtöttem a számítógépre, nem is hallgattam mást. Kilenc-tíz évesen volt egy 50 Cent-, Snoop Dogg-korszakom, ami egy darabig aztán együtt ment a népzenével, de aztán már csak a folk muzsika maradt. Fura gyerek lehettem… Elkezdtem közben autodidakta módon hegedülni: egyik karácsonyra hegedűt kértem, amin azóta is játszom. Szakmailag megkerülhetetlen számomra a zene, de soha nem tanultam intézményesített formában. Leülök a muzsikusok mellé, tőlük próbálok tanulni – tulajdonképpen ez a magyar népzene elsajátításának autentikus formája, ahogy régen falun is egymástól lesték el az emberek. Alapítottunk a profi táncos barátaimmal egy zenekart, közülük többen tanultak hangszeren játszani, így egymástól is tudtunk tanulni. Jelenleg ’alvó ügynökök’ vagyunk, mert kicsit szétszéledtünk. A muzsikálás nincs mindig aktívan jelen az életemben, van, hogy évekig pihen, és van, hogy hónapokig le sem teszem a kezemből a hegedűmet – igazi szerelem, hobbiként, ugyanakkor a tánc is az, de az hivatásként.

Gondoltál arra, hogy ne csak hobbi maradjon a zene?

Jó kérdés. Amikor középiskolát váltottam, elgondolkodtam rajta, mivel a zenei és a táncos tudásom akkor nagyjából egy szinten volt. Ma már nyilvánvaló, merre billent a mérleg nyelve. De például jól jött, hogy a népzene kivájta a fülem, amikor az volt a feladatom, hogy színpadon egyedül énekeljek.

A másik hobbid, a fotózás szintén nem választható el teljesen a munkádtól. 2024 tavaszán volt szerencsém az Érmihályfalván tartott kiállításodat megtekinteni. Lenyűgöző volt a táncot egy táncos szemével látni. Hogyan született meg ez a fúzió?

A művészetben könnyű elmerülni, ha flowban van az ember. Úgy indult, hogy a próbateremben, ha nem voltam épp benne az aktuális jelenetben, megláttam benne valamit, ami felkeltette az érdeklődésem. Aztán jött a Covid-korszak, mialatt elvégeztem egy egyéves fotós alapképzést. A gyakorlás a budapesti biciklizéseim alatt zajlott a járvány alatt, mindent megörökítettem. Ez a kettő aztán összeadódott.

Nyilván táncot meg színpadot örökítettem meg a legtöbbet, mert ahhoz fértem hozzá a legkönnyebben. Jó volt, hogy a művészi pályát nem ezzel kezdtem, mert így már volt bejárásom olyan helyekre, amelyek másnak nem épp könnyen elérhetőek. Ehhez ott kell lenni. Sok fotós munkám előadásokhoz kapcsolódott, de évek óta készítek képeket a Táncpedagógusok Országos Szövetségének is, amely a magyarországi amatőr tánccsoportokat összefogó versenysorozatot is szervezi. Vagy fényképeztem a Nemzetit is, ha épp nem voltam benne egy előadásban, vagy le voltam sérülve. Rövid ideig fotóztam a Deszkavízió nevű kulturális online magazinnak, melynek tulajdonosa, megálmodója Malik Andi – akinek a jóvoltából bejárásom volt a Nemzeti Táncszínházba táncelőadásokat lencsevégre kapni, ahol ő művészeti vezetőként dolgozik.

Az egyik táncos barátom, aki akkoriban a Fonóban dolgozott, megkérdezte, lenne-e kedvem egy kiállításhoz. Már én is forgattam akkor a fejemben ezt a gondolatot. Így az első kiállításom premierje Pesten volt a Fonóban, azt hoztuk el Érmihályfalvára is. Azóta nem lett második, de tervben van.

Váradon is szoktam néha használni a gépemet, de ott a színháznak van saját fényképésze, viszont kerültek már ki az én képeimmel anyagok. Jelenlegi tervem Sydneyben megkeresni olyan helyi táncegyütteseket, társulatokat, akiket megörökíthetek, akár a következő kiállításom témájaként is.

Fotók: Rencz Norbert

Ezek szerint tervezel Ausztráliába látogatni?

Nemrég leadtam egy pályázatot, amit a magyar állam külpolitikáért felelős államtitkársága finanszíroz, és ha megnyered, a diaszpórában élő magyarokhoz delegál. Akkor pályázhatsz, ha a magyar közösség szellemi gyarapodásához hozzá tudsz járulni bármilyen formában. Néptáncosoknak kézenfekvő lehetőség, mert jó összekovácsoló erő van a közös táncban. Évek óta gondolkodtam rajta, de nem akartam emiatt a Nemzetiben felmondani, nem akartam megtörni a karriernek az ívét (ha volt neki). Itthon most még nem horgonyoztam le annyira – ha most nem megyek, akkor mikor?

Számomra már rég kitágult az otthon fogalma, Közép-Európára terjed, amit most kitolok egy kicsit. Szeretem, hogy az ember több helyen is otthon érezheti magát a világban. Egyébként is csak kilenc hónapra szól a kiküldetésem. Ausztráliában van több táncegyüttes, vannak zenekarok, több városban is nagy a magyar közösség. Ki kell egy kicsit szakadnom a társulati rendszerekből: munkaidő, előadás, utazás. El kell mennem oda, ahol semmit, senkit nem ismerek. Abban reménykedem, hogy ez jó hatással lesz rám, és lendületet ad a következő, tíz év múlva esedékes interjú anyagához.

Ez nem az előadóművészetről fog szólni. Kíváncsi vagyok, hogyan működik egy magyar közösség nagyon messze az anyaországtól. Míg én itthon, ebben a rendszerben színpadnak dolgozom, ott, bár ők is fellépnek, elsősorban nem színpadra dolgoznak. Amatőrök: azért táncolnak, mert szeretik. Nekem most ehhez kell egy kicsit visszatalálni. Mivel a szakmámból munka lett, vissza akarok találni ahhoz a tisztasághoz, amiből anno én is indultam.

Az interjú a BBTE Teatrológia szak Sajtóműfajok tantárgyának keretében készült. Irányítótanár: Zsigmond Andrea.