Szabó Róbert Csaba: A Bolyai-kultusz alakulása a marosvásárhelyi színházi emlékezetben 1968 után

A Játéktér 2022/1. számából
Borítókép: Ferenczy István, Lohinszky Loránd. A két Bolyai. Marosvásárhelyi Állami Színház, 1970. Fotó: Marx József

1.  Bevezetés

Jelen dolgozatomban azt vizsgálom, hogy a színházi emlékezet Marosvásárhelyen miképp gondolta újra az 1968-as romániai politikai és kulturális nyitás után a Bolyai-kultuszt. Állításom szerint 1968 után a Bolyai-kultuszt az 1956–57-es Bolyai-ünnepségek és -szoborállítás alapozta meg, illetve a színházi emlékezet erőteljes szerepet játszott a Marosvásárhelyen forgalomban lévő Bolyai-kép kialakulásában. A hetvenes évek elején bemutatott, a Bolyaiak életét és munkásságát tematizáló előadások, úgy tűnik, rögzítették az ötvenes években forgalomba kerülő Bolyai-képet Marosvásárhelyen, ez a fixáció pedig, nagyon általánosan körülírva, a tudós apa-fia viszonyból áll.

Kérdéseim: a színházi előadás mint emlékezeti hely képes-e alakítani, majd konzerválni a kulturális emlékezetben kiemelkedő helyet kapó személyiség/személyiségek, jelen esetben a Bolyaiakról kialakított képet? Ha feltételezzük, hogy az 1956–57-es Bolyai-ünnepségek és szoborállítás megalapozta a hetvenes évek elején a színházi emlékezet által kibővülő és rögzülő Bolyai-képet, akkor az is állítható, hogy az államszocialista hatalom emlékezetpolitikájából adódó cselekményesítés az, ami alapvetően a forgalomba kerülő Bolyai-narratívát meghatározza?

A tézisem bizonyításához Németh László A két Bolyai című drámájának Kovács Ferenc által színpadra állított előadását[1] elemzem.

Dolgozatomban továbbá a Bolyai-kultuszhoz köthető emlékezeti helyeket igyekszem azonosítani a Pierre Nora-i értelemben vett „lieu de mémoire”-ok, azaz emlékezeti helyek elemzése révén, főként az 1957-es szoborállítást mint ünnepi eseményt.

Vizsgálom Németh László író 1970-es marosvásárhelyi látogatását is, mint az emlékezeti helyek létrejöttének, a kulturális emlékezet alakításának szempontjából fontos mozzanatot, mindezt egy szélesebb kontextusban. Németh látogatása ugyanis meglátásom szerint szorosan beilleszthető a marosvásárhelyi kulturális emlékezet és emlékezeti helyek kialakításának folyamatába, amit előző kutatásaim során azonosítottam, jelesül az 1954-ben a Fáklyaláng előadására érkező Illyés Gyula, majd az 1957-es Ady-ünnepségek alkalmából Bölöni György író Marosvásárhelyre látogatása sorába. Jelzett folyamat, meglátásom szerint, szervesen illeszkedik, ezért pontosan leírható a kultuszok kialakulását érintő diskurzus fogalomrendszerével.

A korszak szorosabb megértéséhez és értelmezéséhez kontroll korpuszként az Igaz Szó folyóirat 1960-as és 1970-es évek elejének szerkesztőségi levelezését használom, külön kitérve egy 1968-as belső, szerkesztőségi vitára Németh László megítélése kapcsán. A Romániai Írószövetség lapjaként az Igaz Szó a hatvanas évekre a romániai magyar irodalmi és kulturális élet egyik legfontosabb fórumává nőtte ki magát. Irodalmi, kritikai, történelmi és színházi kérdésekben is állásfoglaló tanulmányaival, cikkeivel a kulturális emlékezet alakításának fontos műhelye, lenyomata. Holdudvarában és szerzői körében a korszak összes írója megfordul, a levelezések egy szelete az ebben a korszakban a cenzúra által felügyelt folyóiratok árnyékában, a cenzúra számára láthatatlan diskurzusát villantja fel.

Marosvásárhelyen a kulturális emlékezet egyik legmarkánsabb „terméke”, a Bolyaiak emlékezete 1968 után főképp a színházi emlékezet révén nyer új dimenziókat. Másképpen, az 1960-as években megtorpanó Bolyai-kultuszt 1968 után a színházi emlékezet hozza vissza a mainstreamnek nevezhető, értsd hivatalosan is elfogadott emlékezeti kurzusba. Ebben az esetben a színház mint emlékezeti hely a Bolyai-kultusz tetőzéseként, lezárásaként működik, a Bolyaiakról írott dramatikus szövegek színpadra állításával mondhatni a helyére illeszti a kultuszról elmondható, megtanulható utolsó elemeket is. A 1970-es Bolyai-előadások arra is jók, hogy rendszerezzék, újra végigondolhatóvá tegyék, összerázzák a kulturális emlékezet mindazon elemeit, amelyek a Bolyairól való – akár így is fogalmazhatunk: forgalmazható – tudást jelentik.

A Nicolae Ceaușescu 1965-ös hatalomra jutásával ugyan egy általános lazítás érzékelhető, meglátásom szerint azonban az 1968. augusztusi, a Román Kommunista Pártnak a prágai bevonulást elítélő nyilatkozata az, ami után tényleges engedmények születnek a romániai magyarok javára. Az 1968–1972 közötti időszakot az intézmények létrejötte, a kulturális nyitás jellemezte, ami által egy olyan kulturális pezsgés alakul ki, ami az erdélyi magyar kultúra sok területén komoly értékeket termelt ki.

2. A két Bolyai. Hősök és terek

2.1. A Bolyaiak alakja a második világháború után

A kultuszok létrejötte a második világháború utáni Romániában az államhatalom emlékezési és felejtési aktusai révén valósult meg. A történelmi hős alakja, ami a múlt és jelen között létesít szoros kapcsolatot a hatalom kultuszépítési stratégiájában, szelektíven hozza a felszínre azokat a hatalom által fontosnak tartott értékeket, amelyekkel az a saját jelenét hitelesíti. A panteonba bekerülő hősök a hatalmi diskurzus érdekei szerint emelhetők ki. A színházi emlékezet helye az államszocialista hatalmi kurzusban éppen azáltal lesz fontos, mert a történelmi hős és a történelmi dráma színpadra állításában figyelembe veszi ezeket az érdekeket. A román–magyar testvériség és együttélés, a nép sorából felemelkedő történelmi hősök eszményét megjelenítő előadások tehát a hatalom kulturális emlékezet alakításának terepévé válnak az 1950-es évektől. Jan Assmann Halbwachsot idézve írja, hogy „bármely igazságnak egy konkrét esemény, személy vagy helyszín alakját kell öltenie, hogy gyökeret verjen a közösség emlékezetében.”[2] A Bolyaiakról forgalomba állított kép, az őrült zseni toposza az emlékezés és felejtés aktusai révén igazodnak az új hatalmi diskurzushoz. Alakjukban és a róluk kialakult narratívában fellelhető a forradalmian újat alkotó tudós eszméje, ami nagyon erősen Marosvásárhelyhez köthető – a konkrét tér kiegészül a tudományos újítás, a tudomány megreformálásának toposzával mint ami szorosan a Bolyaiakhoz köthető. Az emlékezeti hely nagyon széles spektrumot kap: a teljes város beleértendő, ilyenformán egy egész közösséget magában foglal. A lokális emlékezet így a világhírű tudós révén globális emlékezeti helyhez jut.

Jelen dolgozatnak nem célja a Bolyai-kultusz keletkezésének és a két háború közötti alakulásának szoros nyomon követése, inkább a második világháború utáni, az államszocialista hatalom beszédmódjának nyomán felbukkanó változásai tűnnek fontosnak.

Fontos kiemelni azonban, hogy a háború alatti években, 1943 és 1944-ben Marosvásárhelyen többször is felmerül az egész alakos Bolyaiak szobrának felállítása. A szobor helyét is kijelölik, ami nagyjából egybeesik a később, 1957-ben felállított Csorvássy-Izsák-féle szobor helyével. Szintén ekkor, 1943 szeptemberében történik meg a Bolyaiak sírjának rendbetétele és kőlappal való lefedése.[3]

Bolyai Farkas és Bolyai János alakjának már kialakult kultuszának építése a második világháború után legfőképp Lobacsevszkij személyének a Bolyai-kultuszba való beemelésével egészül ki, illetve erőteljessé válik az apa-fiú viszony konfliktusos narratívája, továbbá az, hogy Bolyai János alakja felértékelődik. A cselekményesítés fogalomkészletével is leírható narratíva-képzés, nevesen a két Bolyai figurájának értékeket létrehozó, feszültségteli kapcsolata gondolatának és János jelentősége kiemelésének egyik legfontosabb ötvenes évekbeli lenyomata a Csorvássy László és az Izsák-féle Bolyai-szobor. Lobacsevszkij beillesztése a Bolyai-narratívába a szovjetizálás narratívája is egyben, az államszocializmus népek közötti barátságát sulykoló eszmei igény. A Bolyaiak alakjának cselekményesítése, a marxista-leninista eszmékhez közelítő diskurzusa már a második világháború után beindult. A Bolyaiakról monográfiát is író Benkő Samu értékelésében Bolyai János felfedezése „a tudományos materializmus kétségbevonhatatlan diadala a geometriában”[4]. Bolyai életét olyan harcnak tekinti, ami a páratlan hősiesség jegyében telt. Benkő szerint Bolyai János felismerte a társadalmi kizsákmányolást. Szintén a második világháború utáni időkhöz kapcsolhatjuk Lobacsevszkij alakjának a felbukkanását is a Bolyaikról szóló diskurzusban. Lobacsevszkij szintén a térgörbületek terén végzett kutatásokat, és Bolyai Jánossal egy időben jutott el az erre vonatkozó tétele bizonyításáig, a nemeuklidészi geometria megteremtéséig. A szovjet tudós beemelése a Bolyai-narratívába a szovjetizálás része. A korabeli sajtóból kiolvasható versenyben, hogy ki bizonyította korábban tételét, a kezdetekben (1952) Lobacsevszkij javára három év előnyt biztosít az új narratíva[5], a hivatalos álláspont a szovjet befolyás gyengülésével utóbb azonos időre (1959)[6], 1960-ra pedig Bolyai győzelme válik uralkodóvá[7]. Míg Gauss egyértelműen a Bolyaiak tudományos karrierjének aljas kerékkötőjeként jelenik meg, Lobacsevszkij, akivel nem volt a Bolyaiaknak kapcsolata, tiszta tud maradni, vagyis beilleszthető a szovjet–román barátság eszméjébe.

Paul Ricœur szerint a felejtés az emlékezetalakítás fontos eszköze.[8] Felejtésnek nevezem például a Bolyaiak, pontosabban Bolyai János esetében, hogy a cselekményesítés során létrejövő narratíva vagy gondosan elkerüli a matematikusnak az 1848-as forradalomban mint a hatalmi kánonba, panteonba beemelt történelmi eseménytől való tudatos távolságtartását, vagy pedig mentegetni igyekszik.

Az 1848–49-es forradalomból kimaradó Bolyai narratíváját a betegségével magyarázzák. Ez jellemzően a lokális kultuszhoz kapcsolódik, amit jól jelez, hogy nem egy, a Bolyai-kutatásban részt vevő szakember, hanem a városi lap névtelen, szignó mögötti szerzője írja le: „Bolyai János, az Üdvtan írója természetesen szívvel-lélekkel a forradalom híve volt, bár súlyos betegsége, tuberkulózisa miatt nem vehetett részt csatáiban. De magatartásával és Üdvtanával bebizonyította a hazafiasság halhatatlanságát, és Lobacsevszkijjel együtt, egymás kölcsönös elismerésével példát adtak egyúttal a tudomány nemzetközi összetartására, az emberiség boldogságának elérésére.”[9] Csehi Gyula is a betegség számlájára írja: Bolyai Jánost „a magány, a betegség elszigetelte a társadalmi haladásért küzdő kortársaktól és a tömegektől, amelyek szeme láttára vonultak fel az 1848–49-es nagy küzdelemre.”[10] Csehi értékelésében Bolyai János hősi halottként jelenik meg, aki „fegyvertársaival, Gaussal és Lobacsevszkijjel halálos csapást mért a tér idealista értelmezésére. Nem magányosan elbukó hős, hanem (…) új kor előfutára. Egy győztes ügy hősi halottja. Hőse és halottja népének s a haladó emberiségnek.”[11]

2.2.  1956 árnyékában. A hatalom által felépített hős

1956 és 1957 novemberében két, a Bolyaiakhoz köthető jubileumi ünnepség zajlott. 1956 után, az erdélyi megtorlásokkal tulajdonképpen egy időben zajló ünnepségek az első nagyobb, nem az államot ünneplő (május 1., augusztus 23. stb.) tömegrendezvényeknek számítanak. A párt, a hatalmi diskurzus ugyanakkor kisajátítja az ünnepséget: nyelvében, szereplőiben és helyszíneiben egyaránt. Feltűnő, hogy a hatalom olyan hőst választ az ünnepségek főszereplőivé, akik semmiben nem utalnak 1956 történéseire: a két Bolyait, akiknek alakjait igyekszik saját céljaihoz igazítani.

Az első ünnepség 1956. november 17–18-án Bolyai Farkas halálának századik évfordulóján, a magyarországi forradalom leverése utáni napokban zajlott Marosvásárhelyen. Az idősebb, sokoldalú tudós és író emlékére rendezett ünnepségek Bolyai Farkas munkásságáról szóló előadásokból, a Bolyaiak sírjának koszorúzási és a Bolyai-líceumban emléktábla-avatási ünnepségekből álltak. Az ünnepségek beszédeit, előadásait, mozzanatait feldolgozó emlékkönyv egy évvel később jelenik meg, amiben nem mellesleg Molter Károly tollából elhangzik a Bolyai-szobor igénye.[12] A hatalom elveszi a temetőben való ünneplés fölötti jogot: a temetőben való ünneplés külön jelentőséget nyer, hiszen a pár héttel korábban, október 26-ikán a kolozsvári Házsongárdban az ismert magyar személyiségek sírjait takarító, illetve a halottak napján megemlékező egyetemistákat később letartóztatják és súlyos börtönbüntetésre ítélik.[13]

Az ünnepség több fontos, a Bolyaiak szempontjából szimbolikus helyszínt használ, ilyen a református temető Bolyai-sírja, a frissen Bolyai Farkas-középiskolának átkeresztelt kollégium díszterme és udvara, ahol emléktáblát avatnak, valamint a Kultúrpalota nagyterme. A hatalom általi kisajátított vagy felépített hőst ünneplő rendezvény, helyszíneit tekintve a valóban Bolyaiakhoz köthető helyszíneken túl azonban új elemmel bővül, mégpedig a Simó Géza-bútorgyárral, ahol a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem tanára, Tóth Sándor Bolyai Farkas életéről és munkásságáról beszél a gyár dolgozóinak. A Kultúrpalota, a Bolyai-líceum és a Bolyaik hamvait rejtő sírkert mellett az ünnepi tér a proletár eszmét kifejező gyárudvarral egészül ki. A tudományos beszéd profanizálása, a munkásság tereibe való beemelése világosan jelzi a hatalom üzenetét.

Mint ahogy a jubileumi rendezvényt megnyitó Bugyi Pál, a tartományi néptanács végrehajtó biztossága elnökének a beszéde is, aki kijelenti, hogy „a tegnapi polgári rendszernek a Bolyaiak iránti figyelmetlenségét, közönyét le kellett győznünk”, valamint figyelmeztet, hogy a Bolyaikról való emlékezést „pártunk következetes marxista–leninista nemzeti egyenjogúsági politikája tette lehetővé.”[14]

A centenáriumi ünnepségekhez köthető ugyanakkor az a nyilvánosságban 1956. december 1-én hírként is megjelenő mozzanat, hogy műemlékvédő bizottság alakult Marosvásárhelyen, amelynek 29 tagja arról döntött, hogy szobrot fog állítani a Bolyaiaknak.[15] A műemlékbizottság tagjaiként is dolgozó Csorvássy Istvánt és Izsák Mártont kérik fel a Bolyaiak egész alakos kőszobrának elkészítésére.

A hatalom arra is figyelt, kik készíthetik el a Bolyaiak szobrát: a páros bizonyított már, a nevükhöz köthető a város főterén 1955-ben felállított Sztálin-szobor. Csorvássy Istvánt bútorgyári munkások közül emelték ki, majd küldték főiskolára, 1949-ben a Traktorista nő című szobra moszkvai kiállításokon is megfordult, míg 1951-es Koreai partizánok címet viselő szoborcsoportja állami díjat nyert, 1953-ban pedig Arany Békedíjjal tüntették ki. „Csorvássy István a nép művésze”, írja róla Lajos Antal.[16] Pár évvel később a Műteremről műteremre rovat szerzője azt is megjegyzi a helyi Vörös Zászló napilapban, hogy Csorvássy tökéletesítette a szocreál művészetfelfogás követelményeit szobrainak megalkotásában, és míg „régebbi szobrain még kissé részletezettek a formák s éppen a szobrászi megoldások rovására, de újabb munkában – Enescu, Columbói koldusasszony, Szingaléz nő ananásszal – már sikerült tömör, túlzott részletezéstől mentes szobrot alkotnia.”[17] Izsák Márton nevéhez pályája elején a haláltáborokba elhurcolt és meggyilkolt zsidók dési emlékműve, a szintén 1947-ben elkészített, de Marosvásárhelyen csak 2003-ban felállított holokauszt-emlékműve köthető. Egyértelműen a szocreál irányzat mellett köteleződik el az ötvenes években, ekkor készíti el Csorvássyval Sztálin-, majd az ismeretlen román katona szobrát.

„Minden stílus évtizedek hosszú során alakul ki, de sohasem függetlenül a társadalmi valóságtól, és maradandóvá csak akkor válhat, ha nem szakad el a valóságtól”, vallja egyik interjújában.[18]

2.3.  A szoborállítás performativitása. „Áll hát végre a szobor, a két Bolyai szobra”

A Bolyaiak szobrának avatóünnepsége a város kollégiumának, az 1956-ban Bolyai Farkasról átnevezett középiskola[19] fennállásának 400. évfordulós rendezvényeibe illeszkedett.

A tér, ahol a szobor felállítása történik, többszörösen szimbolikus, kiemelt tér. A kollégium és Teleki Téka közötti terület a város régi főterének számít, központnak, amely a hivatalos térrendészetben elveszítette centrumszerepét. Többé nem a központja a városnak, centrális funkcióját erőteljes kulturális tartalom váltja fel, a Bolyai-szobor felállítása, és így a szobor által a megemlékezések helyévé válik. Mindazonáltal 1957-ig szimbolikus tartalomtól mentes tér: a centrum súlypontjának elmozdítása révén kulturális tartalom nélküli tér, ami a Bolyaiak szobrának felállításával kap új funkciót, és ezzel együtt új nevet, hiszen a tér a szobor leleplezésével egy időben a Bolyai tér nevet nyeri el hivatalosan. Az átnevezés világos cezúrát is jelöl, a hatalom névadási joga a kulturális emlékezet alakításában a lokális közösség térhasználatát szervezi újra, meghatározza a térhez való hozzáférés jogát és a térhasználat funkcióját – mindezt a nyelvi regiszterekben változó elnevezés használata révén. A mentális térkép alakítása is ez egyben, hiszen az új elemmel bővülő tér is módosul.

A Téka és a Kollégium mint helyszín a Bolyaikhoz köthető terekhez tartoznak, így a szobor helyéül szolgáló teret keretező funkciójuk nemcsak a fizikai értelemben létező, hanem a szimbolikus teret is keretezik. Gyáni Gábor fogalmait alkalmazva a tárgyalt tér két helyszínére, ezek az épületek újrahasznosulnak a szoborállítás aktusában. „A történelmi lét időbeli folytonosságának jeleiként”[20] – Gyáni gondolatainak értelmében – a Téka és a Kollégium olyan helyszínekként hasznosulnak újra, amelyek saját, önálló emlékezeti tartalommal járulnak hozzá a Bolyai-kultuszhoz. A megemlékezések kiindulópontjai a térszerkezetben: helyszínei a Bolyaiakhoz köthető kiállításoknak, emléktábla-avatásoknak, a Bolyaiakról szóló előadásoknak. A tér, illetve terek használata egyfajta jelentéstorlódást eredményez, az egykori főtéren és környékén létrejövő szimbolikus aktusok pontos koreográfia szerint keretezik a szoborállítás ceremóniáját. A nagy ünnepbe (a kollégium fennállásának 400. évfordulója) illeszkedő szoborállítás a tér új tartalommal való feltöltését jelenti.

Az ünnepség koreográfiáján túl az ünnepségről való számadás a katarzist leíró színházi eseményekről való beszédhez közelíti a tudósítás nyelvi regiszterét, amiben az ünnepség résztvevői – nézők és fellépők – a viselkedés, a megjelenés és a nézés aktusai szerint reprezentálódnak. Az „arcokon ünnepélyes meghatódottság”, „ünneplőbe öltözött férfiak és nők”, dörgő tapsvihar szakítja félbe a szónok bejelentését a tér átnevezéséről, „öröm, meghatottság az arcokon”, „szűnni nem akaró tapsvihar”, „hulljon hát le a lepel – s a meghatottságtól csillogó szemek előtt megjelenik a két Bolyai monumentális kőszobra.”[21]

A helyi napilapban közölt olvasói levélben a „szocialista művelődés köztulajdonná tette a magyar múlt nagy szellemi értékeit”[22] megfogalmazás a múlt jelenidejűsítéséről beszél, a szimbolikus térhasználat eredetét az államhatalomhoz köti.

Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük az 1943-as szoborállítás tervét (kettős szobor, egész alakos, kollégium előtti téren felállítandó), azt látjuk, hogy a háború alatti és háború utáni hatalom is ugyanannak a szimbolikus térnek a használatát jelöli ki akkor, amikor a saját ideológiáját akarja hirdetni. Az a feltételezés is megkockáztatható, hogy az 1957-es szoborállítás előképe az 1943-as (meghiúsult) Bolyai-szoboremelési szándékban kereshető.

2.4.  A két Bolyai. Kis szoborelemzés

A Csorvássy István és Izsák Márton alkotta szobor az apa-fiú konfliktus narratíváját erősíti fel. Az ülő, gondolataiba mélyülő apa mellett az indulatait álló pozíciójában kifejező fiú kettőse a vívódást, az elmélyülést, a távolságot, de egyben a megérintés révén az összetartozást, az elválaszthatatlanságot sugallja. A szobor alakjai nem néznek szembe nézőikkel, és erről a színpadon levés, a szerepben levés állapota juthat eszünkbe: a néző figyelmen kívül hagyása, a játéktéren kívül rekesztése a korszak realista színjátszó hagyományainak jellemzője. Erre játszik rá az is, hogy a szobor egy elkapott pillanatot sugall, mintha a játéktéren, a színpadon jelennének meg. Az alakok testtartása a kimerevített pillanatban az állandósuló párharcukat emeli ki, illetve azt, hogy a kapcsolódásuk révén (János megérinti apja karját) a két figura külön-külön szinte elképzelhetetlen. A korszak nagy felvonulásainak tornaállásokba merevülő képét is eszünkbe juttathatja a két Bolyai figurájának testtartása. Nagyon fontos kiemelni a szobor alakjainak a fiatalabb Bolyai álló pozíciója révén kialakuló domináns, tulajdonképpen alá-fölé rendelő viszonyt. Bordi András A két Bolyai című festményén (készült: 1953) szintén azt látjuk, hogy az apa ülő pozícióban elutasító, hárító és egyben óvó gesztussal viszonyul a kutatási eredményeit jelképesen egy papírlapon átnyújtani szándékozó, álló pozíciójú fiához. Vagyis az 1950-es években a Bolyai-kultusz vizuális regiszterében a két tudós, apa és fia viszonyában az rögzül, hogy kettejük közül a fiú, Bolyai János a kiemelkedő.

A két Bolyai szókapcsolat Bedőházi János 1897-ben, a Bolyaikról megjelent első monográfia címéből ered. A szókapcsolat használata a szoborállítás idején erősödik meg olyannyira, hogy ha Németh László 1961-ben megírt darabja viszonylatában vizsgáljuk, úgy is tűnhet, Németh drámájának címét készen kaphatta a 1956–57-es évi ünnepségek nyelvi regisztereiből. A szoboralakok pozíciója teremtette performativitást, a színpadi jelenet kimerevített képét, az apa-fia konfliktus dramaturgiáját olvasva az emlékezetnek a színházi eszközökkel való megszilárdítására, létrejöttére kell következtetnünk.

2.5.  Színházi kísérletek a Bolyai-kultusz szolgálatában 1956–1968 között

A korabeli sajtót átlapozva az látszik, hogy 1945–1968 között összesen két, a Bolyaiakhoz köthető színpadi kísérlet valósult meg annak ellenére, hogy például Bolyai Farkas öt drámát hagyott az utókorra, és annak ellenére, hogy kettős jubileumi ünnepség zajlott az ötvenes évek derekán. És persze annak ellenére, hogy Németh László 1960-ban elkészül A két Bolyai című drámájával.

Egy, a Bolyaiak életét bemutató előadás az 1957-es, a kollégium 400. évfordulóját ünneplő eseménysorozat mellékprogramjaként bukkan fel, úgy, hogy a hivatalos programpontok között nem is szerepel. A bemutatott darabról és az előadásról kizárólag a Vörös Zászló hasábjain történik nagyon szűkszavú említés egy, feltehetően az előadásról készített fotó társaságában.[23] Pálffi Antal matematikatanár, a darab szerzőjének kiléte alapján az feltételezhető, hogy amatőr színjátszó csoport adhatta elő a nem hivatásos szerző által írt darabot. A szűkszavú tudósítás alapján az derül ki, hogy Pálffi szintén az apa-fiú konfliktust állította drámája középpontjába.

Bolyai Farkas A párizsi per című drámáját 1966-ban egy egyetemista diákszínjátszó csoport adja elő Kolozsváron. A diákfellépők között a romániai magyar irodalom később befutott alakjait találjuk: Kányádi Sándor, Magyari Lajos, Farkas Árpád, Király László. Balogh Edgár iróniától fűtött Utunk-beli kritikájában a Bolyai-darab cselekményének naivságáról, széteső kompozícióról, „érzelgős rémdrámai helyzetekről” beszél – vagyis a darab előadhatatlanságáról; az előadás viszonylagos sikerét a „hat színpadra álló fiatal költőnek” és a merész rendezésnek tulajdonítja.[24] Balogh 1975-ben az Igaz Szó Bolyai-emlékszámában viszont már egészen másképp ír A párizsi perről: „Mint régész számára a felbontott sír a maga ódon, s most először szóló kincseivel, olyan friss volt (…) a marosvásárhelyi matematikus, csillagász, kályhaépítő, erdész és pedagógus könyvtárak mélyéről kiásott drámája.”[25] Az 1975-ös megemlékezések, a hetvenes évek elején bemutatott több, Bolyait tematizáló dráma után az emlékezés átalakul, a Bolyai-kultusz kiemelt elemévé avanzsálódik Bolyai Farkas irodalmi munkássága – az erről való beszéd nyelvi regiszterébe pedig nem fér bele az irónia többé.

3.  Bolyai-előadások Marosvásárhelyen 1968 után

3.1. Németh László megítélése Marosvásárhelyen

Az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző 1969. január 16-án hosszúnak számító, kétoldalas levelet küld Veress Dániel sepsiszentgyörgyi írónak, a színház irodalmi titkárának. A szerkesztői levélben Hajdu visszautasítja – amennyiben a szerző nem hajlandó változtatásokra – Veress Németh László, az esszéíró című tanulmányának közlését. „Tanulmányod Németh László gondolat- és filozófia-rendszerének, eszméinek, történelemről, társadalomról, népről, nemzetről, irodalomról és művészetről vallott nézeteinek összefoglaló értékelését igyekszik adni. És ezt is nyújtja. Egy jól körülhatárolható eszmei álláspontról. Csakhogy ez az álláspont, szemléletmód – nem marxista.”[26] Hajdu Németh két világháború közötti írói, szellemi tevékenységét és gondolatrendszerét ellentmondásosnak, Szabó Dezső ideológiai hatását tévesnek, a Németh irodalomszemléletében érvényesülő nyíltan nacionalista látásmódot hibásnak tartja. Veress visszavonja tanulmányát[27] és mivel szoros – levelezői – viszonyt ápol Némethtel, eljuttatja hozzá a dolgozatát. Németh válaszleveléből kiderül, hogy tetszik neki a tanulmány, de nem csodálkozik, hogy nem közölték.[28] Leveléből az is világosan látszik, hogy a második világháború után Erdély színházai mellőzték Némethet. Hajdu Győző, akit korábban leváltanak a főszerkesztői pozíciójából, a kudarccal végződött 1968. június 28-ai Ceaușescu-találkozó[29] után nem vállalja a Veress-cikkel járó esetleges újabb fiaskót. Hajdu, ellentétben több más magyar erdélyi értelmiségivel, a hatalomhoz való hűséget választja, és egyfajta nem hivatalos cenzorként éberen figyelve utasítja vissza, vágja ki a megítélése szerint problémás szövegeket a lapból. A hatalom nyelvével és gondolkodásával való azonosulása, a Veress-szöveg visszautasítása azt sugallja, hogy 1969 elején Németh még mindig nem számított szívesen látott vendégnek a romániai színházakban, holott több erdélyi tematikájú drámát írt. 1969 végéig kell várni, mire az Utunk kulturális hírek rovatában bejelentik, hogy az 1969–70-es évadban Németh A két Bolyai című drámáját a marosvásárhelyi színházban Tompa Miklós fogja megrendezni.[30] A két esemény közé beékelődő, Ceaușescunak a prágai bevonulást elítélő nyilatkozata után a hatalom kultúrpolitikai nyitást vezet be. Domokos Géza író szerint a nyitás, a nemzetiségi intézmények létrehozása inkább a csehszlovákiai események hatására, „mintsem a júniusi gyűlés”[31] eredményeként valósult meg.

Az Utunk egy héttel későbbi számában már arról olvasható rövidhír, hogy Németh Papucshős című darabját fogja a sepsiszentgyörgyi társulat játszani, szintén 1970-ben.[32] A repertoárra tűzés jóval korábban megtörténik: Veress Dániel és Németh László levelezéséből tudomást szerzünk róla, hogy Veress június folyamán történő közbenjárására a sepsiszentgyörgyi színház Németh meghívását tervezi, illetve azt is, hogy a temesvári társulat a Villámfénynél című Németh-darabot tervezi bemutatni, szintén 1970-ben.[33]

Domokos szerint a romániai magyar értelmiségiek tisztában voltak azzal, hogy a nyitás „propaganda, az ideológiai térnyerés érdekében történt”, és hogy a kulturális élet szereplői igyekezték kihasználni a helyzetet. Domokos meglátását az is erősíti, hogy a hatalom oldalán ragadt Hajdu Győző 1970. január 23-án, A két Bolyai bemutatójának időpontjáról érdeklődő Illés Jenőnek, a Film-Színház-Muzsika szerkesztőjének magánlevélben intrikus hangvételben kétségeit fejezi ki az előadás sikerével kapcsolatban.[34] Mivel Németh László és Veress Dániel levelezéséből azt is tudjuk, hogy a marosvásárhelyi színház is meghívót küld Némethnek a bemutatón való részvételre, így Hajdu levele úgy is olvasható, mint ami eltanácsolja az erdélyi utazástól Németh Lászlót.

3.2.  Németh László műhelye. Bolyai Farkas mint Németh László?

Németh László 1958 októberében kapja meg az erdélyi származású Fodor Ilonától, a Magyar Rádió szerkesztőjétől a Bolyai Farkas és János kiadatlan levelezését. Fodor Bolyai-dráma megírására biztatja Némethet, ezt egy 1958 november 15-én kelt leveléből[35] tudjuk, amiben Németh még kizárja annak a lehetőségét, hogy drámát írjon a két matematikusról. Egy évvel később, mivel Vekerdi László szintén írt egy Bolyai Farkasról szóló drámát, Németh levélben kér „engedélyt” tőle, hogy ő maga is megírhassa a saját Bolyai-darabját, ami „drámai költemény” lenne.[36] Németh Vekerdinek azt is elárulja, mi érdekelné a Bolyaiak történetéből: „a pedagógus apa – aki egy lángeszű s kegyetlen kritikust nevel a fiában magának”. Németh tehát az apa-fiú viszonyában látta meg a drámában rejlő lehetőséget, viszont számára Bolyai Farkas a történet igazi főszereplője, az idősebb Bolyait érzi magához közelebb. Szintén 1959 novemberében kér Veress Dánieltől Marosvásárhely-térképet, leírást a városról.[37] Sipka Sándornak 1959 november végén írt levelében megerősíti azt, hogy számára az apa-fiú viszony a vonzó a Bolyai-történetben, és azt is megtudjuk, hogy az Apai dicsőség címet szánja a készülő darabnak.[38] Folyó év decemberében a lányához, Németh Jutkához írott levelében a szülő-gyerek viszonyról beszélve Bolyai Farkassal példálódzik: „Kár, hogy nem értem, mit csinálsz – bár Bolyai Farkas nagy matematikus volt, s mégsem értette meg a fia felfedezését; én legalább alázatos apai áhítattal csodállak. (Vigyázz, mert a Bolyai-drámához, Apai dicsőség lesz a címe, minden régi reményt s sérelmet fölkotrok magamban.)”[39] Németh érezhetően Bolyai Farkast emeli ki, az idősebb Bolyai, az apa karaktere érdekli jobban, az ő nézőpontjából gondolja végig a Bolyai-történetet.

Németh a Kortárs 1960. márciusi számában közli műhelytanulmányát a nyilvánosságban A Bolyaiak drámája[40] címmel, amelyben megerősíti azt, hogy az apa-fia konfliktusos viszonya érdekli, de az idős Bolyai szemszögéből. A „csodálatos mód összekapaszkodott emberpár” iránti csodálatáról így ír: „Hogy két ilyen egyenrangú, kivételes ember apa s fia lett volna, arra történet, de főképp a tudománytörténet nem sok példát tud.”[41] Németh szerint a dráma a „mértéket veszítésben” van, így a Bolyaiak történetében kettős dráma érzékelhető. Az apa drámája a nevelői szenvedély túlzásában, a fiú drámája az apa árnyékában való létezés nehézségében, valamint a saját tehetségével, zsenialitásával való küzdelmében ragadható meg Németh szerint. Németh Bolyai János sorsát végzetdrámaként értelmezi:[42] Németh-nek a tanulmányban felrajzolt Bolyai-drámája cselekményidejét tekintve több évtizedet felölelő történet, János születésétől az apa haláláig tart több nagy drámai képben. Németh pontosan tudja, hogy terjedelmében ez rendkívül hosszú anyagot adna ki, felteszi a kérdést tehát: „Hogy lesz dráma a drámai képeknek ebből a sorozatából? Az első kérdés természetesen az, hogy az egész képsort vigyük-e színpadra vagy kiemeljünk egyet-kettőt, s a köré vonjuk össze a történetet.”[43] Németh a tanulmányban még nem válaszol arra, hogy a Bolyaiak mely életszakaszát választja végül drámája tárgyául, ám A két Bolyai ismeretében tudjuk, és a Kortársban is megemlíti azt a variánst, ami végül színpadra állítódik Marosvásárhelyen: „A leginkább még azt a két évet lehetne kiemelni, amelyet János apja fedele alatt töltött, a hazaérkezéstől a lányszöktetésig. Így azonban csak egy fél történetünk lesz az egész helyett, s a legmegindítóbb részeket még csak gyaníttatni sem lehet.”[44] Németh a megvalósult, bemutatott A két Bolyai változata mellett egyben a jövőbeli kritikai fogadtatásnak is megpróbál elébe futni azzal, hogy a fél történetre redukálódó drámai anyagot említi. A tanulmányban ugyanakkor Németh nem mondja ki egyértelműen, hogy megírná a Bolyaikról szóló színpadi művét. Veressel való levelezésük során gyakran vitába keverednek, mert Veress nem ért egyet azzal, hogy Németh az idős Bolyai alakját fia, János fölé vagy vele egyenrangú szintre helyezi. Veress így ír Németh tanulmányáról: „A műhelytanulmányt újabb s újabb átfésülés után is szép ívűnek, elmélyültnek, okosnak találom, de talán szűknek, egyoldalúan apa-pártinak Jánosra nézvést.”[45]

Veress Dánielnek írt 1960. májusi levelében említi először, hogy mégis nekifogott a Bolyai-dráma írásának: „Elkezdtem mégis a Bolyai-drámát – vagy tán inkább dramatizált önéletrajzot: Vita di Bolyai – mint Vita di Galileo.”[46] Októberben pedig ezt írja Veressnek: „Benedek András, aki a Galileit elsőül s lelkesen fogadta, Bolyai-drámámat dramatizált regénynek érzi.”[47] Végül Németh, valószínűleg az első vélemények hatására, két változatot készít, Apai dicsőség címmel egy hosszabb, és A két Bolyai címmel egy rövidített, János hazatérésével nyitó változatot. 1961-ben a Kortársban publikált műhelytanulmánnyal, filmnovellával, naplókkal kiegészülve a két, Bolyaiakról írt dráma megjelenik könyv[48] alakjában is.

Összefoglalva elmondható, hogy Németh László az apa-fia konfliktust emeli drámája középpontjába, ám Farkas lesz műve főszereplője, illetve az is, hogy a romániai magyar színpadok csak 1968 után nyílnak meg számára, annak ellenére, hogy Némethnek több, erdélyi tematikájú történelmi drámája született. Kimondható az is, hogy Németh önmagát látta meg a marosvásárhelyi magányt, elszigetelést és ezzel áldozatot választó Bolyai Farkas alakjában, az ezzel harcba szálló, tőle elforduló, hálátlan fiúban – némi túlzással – pedig az irodalmi élet hozzá való viszonyulását.

3.3.  A két Bolyai előadás mint Esemény. Korrigálás, avagy Németh László Marosvásárhelyen

Míg a budapesti Katona József Színházban 1960-ban az Apai dicsőség című, hosszabb változatot mutatták be[49], Marosvásárhelyen A két Bolyai című, rövidebb verziót állította színpadra Kovács Ferenc rendező. A cselekmény Bolyai János hazaérkezésével veszi kezdetét. A fiatalabb Bolyai fokozatosan egyre nagyobb vitába bonyolódik apjával, annak tiltása ellenére szerelmével elhagyja az apai házat.

A bemutatóról szóló kritikák egységesen kiemelik a szerző jelenlétét a bemutatón. „Két kultusz metszőpontján született az előadás”[50], írja Szőcs István Németh jelenlétére utalva. Páll Árpád az Utunkban így ír az előadás esemény jellegéről: „Ne hagyjuk figyelmen kívül a szerző személyes jelenlétét, az esemény hallatára megmozduló általános érdeklődést, kíváncsiságot sem.”[51] Páll azt is kiemeli, hogy a városnak eleven emlékei vannak a Bolyaiakról, hiszen a Bolyaiakat „Vásárhelyen az ükapák még személyesen ismerték”.[52] Az előadás közüggyé változik, a rendező Kovács Ferencet „a város lakói a bemutató előkészítésének időszakában rengeteg tanáccsal – egymásnak gyakran ellentmondó tanáccsal – látták el.”[53] A kulturális emlékezet rétegeit aktivizáló nézők a színházi emlékezet regisztereibe igyekszenek átmenteni a Bolyaiakról való, hitelesnek (mert személyesen ismert) tartott tudást. Kuti Márta, kritikus, az Igaz Szó korrektora, az 1966-os diákszínjátszó csoport tagja szerint A két Bolyait „sokunk oktató, nevelő, tudást közvetítő előadásként néztük.”[54]

Németh a bemutató napján megjelenő Vörös Zászló számában arról beszél, hogy a tíz évvel ezelőtt írt drámáját másképp írta volna meg Benkő Samu Bolyaiakról szóló könyve[55] ismeretében. „Ha ezt a könyvet ismerem, a darabot másképp írom meg, tán meg se írom. Olyan képet ad Bolyai János életéről, amellyel én nem versenyezhettem.”[56] A műsorfüzetbe is bekerülő rövid szöveg a korrigálás gesztusát vetíti elénk: megengedi, hogy az 1960-ban megírt darab hibájának lássa a közönség azt, hogy a két Bolyai viszonyában a szerző inkább Farkas alakját emelte ki, tette drámája főszereplőjévé. Németh szabadkozása érezhetően felszabadítólag hat a kritikaírókra is, mindhárom, közvetlenül a bemutató után megjelenő bírálat kitér a darab és az előadás hibáira is. Páll úgy érzékeli, hogy „a darab olvasásakor és az előadás megtekintésekor is az volt az érzésem, hogy az esszéíró néha elnyomta a drámaíró Németh Lászlót, s a két Bolyai ellentétét, majd végső egymásratalálását indokoló motívumok néha a drámai szerkezet fölé nőnek.”[57] A drámai szerkezet gyengeségei mellett Szőcs István arról ír, hogy az előadás nem tudta kibontani felvázolt szereplőinek és világuknak metaforáit, így az előadás „megmaradt valamiféle dokumentum-dráma, tan-dráma előadásnak”.[58]

Németh saját Bolyai-képének korrekciójára a Bolyai Farkast játszó Lohinszky Loránd is visszatér egy 1970-es októberi interjújában, ahol már Bolyai János-kultuszról beszél, jelezve, hogy a színházi emlékezet magáévá tette a korrigálást, és a Bolyaikról kialakított képét úgy módosította és zárta le, hogy abban Bolyai Jánosnak lesz kitüntetett szerepe.[59]

Összegzés

Úgy tűnik, a marosvásárhelyi Bolyai-kultusz 1968 utáni alakulásában a színházi emlékezet működésbe léptette a saját előzetesen ismert tudását és képét a Bolyaiakról akkor, amikor a Németh László A két Bolyai drámája alapján létrehozott színházi előadás befogadását végezte el. Tanulmányom jelenlegi keretébe nem fért be, de valószínűsíthető, hogy ebben egy szintén a színházi emlékezet keretébe tartozó másik előadás is szerepet játszott, mégpedig Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámája is, amelyet három különböző előadásban láthatott a vásárhelyi közönség, és amely Bolyai János alakját teszi az emlékezés központi figurájává, ellentétben Németh Lászlóval.

Az is nyilvánvaló, hogy az 1968 utáni évek Romániájában érzékelhető politikai és kulturális nyitásra a felejtés és az emlékezés aktusainak egyszerre történő alkalmazása volt jellemző. A cezúra, a korszakhatár a politikai foglyok amnesztiáját hozza el, az előző, Gheorghe-Gheorghiu Dej képviselte ötvenes évek elítélését. A hatalom amnéziája soha tisztábban nem látszik, mint ezekben az években, mert bár az emlékezés aktusainak szerves része a felejtés, azt mindig elfedi a panteon kiépítésével. Ám amikor feledtetni kell az előző korszak borzalmait, akkor az emlékezés alakítása, irányítása mellett láthatóvá válik a felejtés szövete. Németh László romániai hiánya, hallgatólagos indexre tétele az 1968-as prágai események után oldódik fel. Három színház tűzi műsorra darabjait, így a korábbi mellőzése még inkább szembetűnő 1970-től, amikor elkezdik játszani.

A felejtés Ricœur-féle értelmezésében a szándékos figyelmen kívül hagyás, a szándékos felejtés (kikényszerített, intencionált felejtés)[60] az, ami az államszocialista diskurzusban tetten érhető. Az 1968-as prágai bevonulást elítélő romániai pártelit, élén Ceaușescuval, azzal, hogy nem áll ki a szovjet beavatkozás mellett, egyfajta felejtő mechanizmusokat kezd el működtetni. Mindannak a második világháború utáni erőteljes, szovjet mintára kialakított hatalmi diskurzusnak az elemeit helyezi pályán kívülre, felejti el, ami alapvetően meghatározta a történelmi és kulturális emlékezet irányítására tett korábbi erőfeszítéseit. A cezúra, az 1969-es prágai beavatkozást elítélő, attól elhatárolódó hatalmi gesztus egyben amnéziát is jelent, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a hatalmi beszédmód a maga megerősítésére használja fel azokat az elemeket, amiket korábban felejtésre szánt.

---

[1] A két Bolyai. Marosvásárhelyi Állami Színház. Bemutató: 1970. február 20. Rendezte: Kovács Ferenc. Szereposztás: Lohinszky Loránd – Bolyai Farkas, Ferenczy István – Bolyai János, Bács Ferenc – Dósa Elek, Szamossy Kornélia – Orbán Róza, Tóth Tamás – Bolyai Antal, Bányai Mária – Báró Kemény Simonné. Díszlet és jelmez: Szakács György.

[2] ² Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest. 1999. 38.

[3] „Bolyai Farkas és Bolyai János kettős szobrát (…) a református kollégyiom előtt állítják fel.” Sz. G.: Kőlappal fedik le a Bolyaiak sírját. Székely Szó, 1943. szeptember 10. 10.

[4] Benkő Samu: Bolyai János élete és műve. Igaz Szó, 1954/4–5. 168.

[5] M. K.: Bolyai János emlékezete. Vörös Zászló, 1952. december 6. 4.

[6] Dr. Csögör Lajos: Szovjetföldön – barátok közt. Vörös Zászló, 1959 január 9. 4–5.

[7] „Enélkül a roppant egyszerű, de bámulatosan merész gondolat nélkül (amelyet egyébként egyidejűleg Lobacsevszkij, Lazányi professzor, sőt Gauss is elgondolt) nem születhetett volna meg Hilbert modern axiómatokája. Enélkül Einstein nem juthatott volna el az általános relativitás elméletéig (…), sőt az űrrakéták sem száguldhatnának előre eltervezett pályájukon.” Székely János: Bolyai János halálának 100. évfordulójára. Vörös Zászló, 1960. január 12. 4.

[8] Ricœur, Paul: Emlékezet – felejtés – történelem. In: Thomka Beáta – N. Kovács Tímea (vál.). Narratívák 3. A kultúra narratívái. Budapest, Kijárat Kiadó, 1999. 61.

[9] M. K. Uo.

[10] Csehi Gyula: Bolyai igazi hagyatéka. Székely János szonettkoszorújáról. Igaz Szó, 1955/5. 105.

[11] Uo. 109.

[12] Molter Károly: Bolyaiak szobra. In: Emlékkönyv Bolyai Farkas halálának 100. évfordulója alkalmából. A Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa Végrehajtó Bizottságának kiadása. Marosvásárhely, 1957. 72–76.

[13] https://www.e-nepujsag.ro/articles/azok-pesti-es-erdelyi-sracok

[14] Bugyi Pál: Megnyitó beszéd. Uo. 7.

[15] Szerző nélkül: Tartományi műemlékbizottság alakult Marosvásárhelyen. Vörös Zászló, 1956. december 1.

[16] Lajos Antal: Egy szobrászművész útja. Vörös Zászló, 1953. december 5. 2.

[17] d. s.: Csorvássy István. Vörös Zászló, 1958. március 12. 2.

[18] i. j.: Izsák Márton. Vörös Zászló, 1958. április 27. 4.

[19] 1948-ig a Református Kollégium nevet viseli. Az 1849-es államosításkor a 2-es Számú Magyar Tannyelvű Fiúlíceum nevet kapja, 1952-től Iosif Rangheț Magyar Tannyelvű Fiúlíceum az 1956-os átnevezéséig. Forrás: a Marosvásárhelyi Református Kollégium honlapja, https://refkoll.ro/bemutatkozas/iskolatortenet

[20] Gyáni Gábor: A történelem mint emlék(mű). Budapest, Kalligram Könyvkiadó, 2016. 140.

[21] Szerző nélkül: Helyére került a szobor. Vörös Zászló, 1957. szeptember 10. 3.

[22] Antalffy Endre: Utóhang. Vörös Zászló. 1957. szeptember 15. 3.

[23] „Új színdarab született a Bolyai Farkas középiskola 400. évfordulójának előestéjén. Az őszbe csavarodott hajú matematikatanár, Pálffi Antal, tollat ragadott (…) és megírta két nagy lángelme szenvedésének, vívódásának tragédiáját. Háttérnek a történelemhez híven megrajzolta azt a kort, mely nem értette meg legnagyobbjait, s nem hagyta, hogy egymást megértse a lángész apa s lángész fia.” Szerző nélkül: Megszólalnak a csengettyűk. In: Vörös Zászló, 1957. szeptember 10. 3.

[24] Balogh Edgár: A Bolyai-ősbemutatóról. In: Utunk, 1966. május 28., 22. sz. 2.

[25] Balogh Edgár: „Mit tettél vélem, Bolyai?”. In: Igaz Szó, 1975/3. 240.

[26] Hajdu Győző levele Veress Dánielnek. 1968. január 16. 31/1969. sorszámú levél. Látó archívuma

[27] Veress Dániel levele Németh Lászlóhoz. 1969. május 27. 3479 sz. levél. Németh László levelezései. Digitális Irodalmi Akadémia: https://opac.dia.hu/results/-/results/df4894b4-6c48-4edb-9335-123cd5986a95/ solr#displayResult;jsessionid=8951E6069DE323265B7BEB43F0669CBA

[28] „Azon nem csodálkozom, hogy erdélyi folyóirat nem vállalta; huszonöt, de ha jól meggondolom, negyvenesztendős bánásmódjukat ítélnék el vele. Abban is Tamás vagyok, hogy itt akadna szerkesztő, aki közölni merné.” Németh László levele Veress Dánielnek. 1969. június 4. 3480. sz. levél. Uo.

[29] Ceaușescu a magyar értelmiségiek zömével találkozva visszautasította azoknak a magyar intézmények létrehozását célzó követeléseit. „Ceaușescu nemhogy nem ígért semmit, de rettenetes hangnemben le is hordta a jelenlevőket.” Bányai Éva: Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak). Komp-Press–Korunk Baráti Társaság. Kolozsvár, 2006. 6.

[30] Szerző nélkül. Ország-rovat. In: Utunk, 1969. október 3., 40. sz. 10.

[31] „Pár percen múlott”. Beszélgetés Domokos Gézával. In: Bányai Éva: Sikertörténetek kudarcokkal. Uo. 139. 1968. június 28-án vezető magyar értelmiségiek csoportja találkozik Nicolae Ceaușescuval abban a reményben, hogy megkapják az engedélyt magyar nyelvű intézmények létrehozására.

[32] Szerző nélkül. Ország-rovat. In: Utunk, 1969. október 10., 41. sz. 11.

[33] Veress Dániel levele Németh Lászlónak. 1969. június 22. 3492 sz. levél. Uo.

[34] „Pontosan még nem tudjuk (kiemelés tőlem – Sz. R. Cs.), kb. február eleje. Sajnos rossz szereposztásban, Kovácsnak kellett volna játszania Bolyai Farkast, közben azonban megbetegedett s így minden a feje tetejére állott: Lohinszky játssza Farkast, és Jánost egy fiatal színész, semmi jót nem jósolok, ezért nem is lelkesítelek. A színház jelenlegi igazgatója egy Tóth Tamás nevű fiatal színész, röviden: semmi. Ez a helyzet a színházban.” Hajdu Győző levele Illés Jenőnek. 1970. január 23. Iktatószám nélkül. Látó archívuma.

[35] Németh László levele Fodor Ilonának. 1958. november 15. 1387. sz. levél. Uo.

[36] Németh László levele Vekerdi Lászlónak. 1959. november 4–19. 1463. sz. levél. Uo.

[37] 1464. sz. levél. Uo.

[38] „Mostanában különben én is egy apa s egy fiú viszonyával, az apai sors tragikumával foglalkozom: a Bolyaiak történetébe vagyok elmerülve. Még nem tudom, csak tanulmány lesz belőle, vagy dráma, esetleg drámai költemény is (Apai dicsőség: az eddigiek szerint ez lesz a címe).” Németh László Sipka Sándorhoz. 1478. sz. levél. Uo.

[39] 1479. sz. levél. Uo.

[40] Németh László: A Bolyaiak drámája. In: Kortárs, 1960. március. 315–338.

[41] Uo. 319.

[42] Uo. 332.

[43] Uo. 337.

[44] Uo.

[45] 1550. sz. levél. 1960. június 23. Uo.

[46] 1538. sz. levél. Uo.

[47] 1575. sz. levél. Uo.

[48] Németh László: Változatok egy témára. Bolyai Farkas, Bolyai János. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961.

[49] A két Bolyai. Katona József Színház. Bemutató: 1961. április 20. Rendező: Várkonyi Zoltán, Díszlettervező: Köpeczi Bócz István, Jelmeztervező: Nagyajtay Teréz. Szereposztás: Bolyai Farkas: Básti Lajos, Bolyai János: Kálmán György, Bolyai Antal: Bihari József, Orbán Róza: Pápay Erzsi, Báró Kemény Simonné: Makay Margit, Dósa Elek: Őze Lajos, Jakab Laji: Szirtes Ádám, Lőrinc, inas: Siménfalvy Sándor, Barcsai grófnő: Selényi Etelka, Toldalaghy grófnő: Tóth Judit f. h., Deák: Mendelényi Vilmos f. h.

[50] Szőcs István: A két Bolyai. Németh László-bemutató Marosvásárhelyen. Előre, 1970. február 25. 2.

[51] Páll Árpád: A két Bolyai Marosvásárhelyen. Utunk, 1970. március 13. 11. szám. 10.

[52] Uo.

[53] Uo.

[54] Interjú Kuti Mártával. Hangfelvétel. Készítési időpontja: 2021. március 24.

[55] Benkő Samu: Bolyai János vallomásai. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1968.

[56] Németh László: A két Bolyai vásárhelyi bemutatójára. Vörös Zászló, 1970. február 22. 3.

[57] Páll Árpád. Uo.

[58] Szőcs István. Uo.

[59] „Ami pedig a szerzőt illeti: szerintem egyformán szereti mindkét hősét – ezért jó a darab! –, mégis mintha Farkast ismerné jobban, őt ábrázolná több megértéssel és árnyaltabban. János – Farkashoz képest – egysíkúbb figura. Megerősíteni látszik a véleményem Németh László nyilatkozata is, amely szerint ha előbb ismeri Benkő Samu könyvét, talán másképp írja meg az egészet. Mindazonáltal engem is János vonzott jobban, akár a közönséget. Az elismert, szentesített zseni, akiért már illik rajongani… Meg a mese a fiúról és a gonosz apáról, aki útját állja a szerelmeseknek… Ilyesmi magyarázhatja a János kultuszt.” Varró Ilona: Húsz év után. Beszélgetés Lohinszky Loránd érdemes művésszel. Új Élet, 1970. október 25. 20. szám. 14.

[60] Paul Ricœur: Emlékezet – felejtés – történelem. In: Thomka Beáta N. (szerk.): Narratívák 3. A kultúra kijáratai. Budapest, Kijárat kiadó, 51–68.