Szabó Réka: „Egyesíteni és egybehordani mindazt, ami töredék”

Szabó Réka: „Egyesíteni és egybehordani mindazt, ami töredék”

 A Játéktér fesztiválblogja. Interferenciák 2014. november 28-29.

Fotó: Biró István, Kolozsvári Állami Magyar Színház

Azért szeretem a nemzetközi színházfesztiválokat, mert mindig van egy olyan nap, vagy este, amelyen a legtöbb hazai színház társulata egy térbe gyűl össze, a fesztivál terébe, interferálnak, aztán másnap szétrepülnek. Ezekre a grandiózus „összművészeti” találkozásokra csak akkor van esély, ha idelátogat Ostermeier, vagy Thalheimer, emlékszem, tavalyelőtt Goebbels és Purcărete győzte meg ennyire a szakmát. A következetesség kedvéért most nem tartom be az elmúlt két nap időrendi sorrendjét, hiszen a pénteki és a szombati nap fénypontja a vajdasági magyar költészet volt, érdemes együtt tárgyalni őket. Két olyan produkciót láthatott a közönség, amely Tolnai Ottó műveire épül: az Urbán András által rendezett Rózsákat és Nagy József Wilhelm-dalok című előadását.

Néhány hónap után újra láthattam az Urbán András által rendezett Rózsákat. Kissé bosszant, hogy szinte semmit nem tudok a produkciót megelőző A kisinyovi rózsák rendezésről, amelyet kiindulópontnak is tekinthetünk. Tolnai Ottó azonos című verseskötetének a szövegére épül, egy sajátos színházi olvasatot nyújtva. A totálist képtelenség szavakkal megragadni, bizonyítja a Rózsák, amelyben a tiszta színpadi költészet megteremtésére tett kísérlet megkérdőjelezi az irodalmi nyelv szükségszerűségét. Az alkotók folyamatosan reflektálnak arra a kérdésre, hogy miként működhet egy produkció, amikor pusztán színházi, nem pedig filmes vagy irodalmi eszközökkel dolgoznak benne. Foszlányaiban jelen vannak felidézhető történetek, mondják az alkotók a közönségtalálkozón, de összességében az előadás nem elmesélhető. Az egyórás produkció jelenetsorát csupán néhány visszatérő motívum köti össze: agyag, vaságy, szalma, gombostű, zebrák, tojás, flamingók, hangok, hangszerek, sok-sok apró tárgy és részlet, melyeket három színész hoz helyzetbe. Mozgatják ezeket a figurákat és egymást, majd megfosztják őket és önmagukat hétköznapi szerepüktől. Egyszercsak rájövök, hogy három plüsszebra is képes ráébreszteni a magányomra. A lekicsinyített és besötétített színpadtérben a színészek gigantikussá növekednek. Esetlenek, óriások és szerethetők, nevetünk rajtuk, amikor belefeledkeznek a játékba és lubickolnak az indigóban, egymás lenyomatait vizsgálgatva, a végeredményt pedig képzőművészeti alkotásként felmutatják nekünk. E sok szeretet közepette mégis visszatérően a hidegséget és tárgyiasságot tapasztalom, mosolygok és üvegszilánkokon sétálok, három bőröndnyi ezüstkés között, rubintos kalaptűk között, mely az agyagból fej köré növesztett szürkeállományt átszúrja, mert át kell szúrnia, hiszen „egy női kalapnak nem szabad ide-oda billegnie a fej labdáján”. Olykor-olykor Tolnai sorait tisztán eszembe juttatják a képek. Bár a képtárrá domborodó produkció néhol önkényesnek hat, mégis jól esik egyedül maradnom, az emlékezetemre hagyatkozva puzzleként összeraknom a gondolatot, a hangot és a képet.

Nagy József Wilhelm-dalok című előadásában az a csodaszerű, hogy minél többször látja az ember, az elmúlás annál árnyaltabb hangon szólal meg benne. Az öregedő test anyagával való játék három kisebb térre osztja fel a színpadot, mely megengedi, hogy a performanszban egyszerre találkozzunk a hús-vér emberrel és annak teátrális változatával, majd ennek a kettőnek egy harmadik térben bábjátékkal való egyesülésével. A reális felől nézve szembetalálkozunk a halálát váró öreggel (Bicskei István), aki tájszólással, gyerekes grimaszaival és gesztusaival, látszólag összefüggéstelenül egy pulpitus mögött arról beszél, hogy a maga leegyszerűsített, nem túl vidám vidéki életében melyek azok a percek, amelyeket boldognak nevezhet. Csak foszlányaiban ragadhatók meg ezek a transzcendens élmények. Boldogság a gyerekkori csínytevés, az állatkínzás, egy esküvő, egy drótkefe ellopása, de boldogság, hogy a börtönbe zárt apa mellényzsebében mindig találni valami újat, ami arra emlékeztetheti, hogy valaha az apa testét takarta az a ruhadarab. „És az én szívem gondolatának minden alkotásai arra irányulnak, hogy egyesítsem, egybehordjam mindazt, mi töredék, talány és szörnyű véletlen”, mondja. Szíve gondolatának alkotásai előhívják a fehér maszkban, ősz hajjal, szögletes mozdulatokkal a zongorabillentyűket félreütő bábot, múmiát, maszkolt öreget (Nagy József). A kivitelezésében koporsóra emlékeztető utazótáskájából kihulló fehér homokkal (talán hamuval) szabályos kört rajzol maga köré, csoszog, hörög, szemünk előtt hull szét darabjaira.  Előbb a bőrönd esik ki a kézből, aztán feszítő drótharcok kezdődnek, miközben a monológból a felidézett életévek jelenetei válnak értelmetlenné, a test elveszíti működési funkcióit, lehull a fejről a haj, a disszonáns zongorajáték megszűnik, a pulpitus ledől és nem marad más, mint a sötétségben virító fehér homok.

A halállal való viszonyunkra, és az attól való félelmeinkre kérdez rá az olaszországi Babilonia Színház The end című előadása is, melyben a halál nem csupán mint tabutéma problematizálódik, hanem a világban történő torzulásokra, a globalizáció termelte kozmopolitizmusra is reflektál. Egyetlen színésznő, Valeria Raimondi előadásában, pontosabban gyónásában hallgatjuk, mit tenne az ember, ha hatalma lehetne, ha Isten volna vagy pápa, vagy ha természeti erő, tűz, vagy szél. Mindenképp rombolna, hiszen nem akarja hallani a remény szót. A menekülő monológját körbefogja a minimális díszlet: darabjaira hullott Jézus-báb, amelyet majd összerak a beszédét dühösen ordító ember és keresztrefeszít, majd előkerül a hűtőszekrényből a szamár- és a bikafej. Ezek az apró jelek szabadságot adnak a nézőnek: érezheti magát kápolnában, de akár egy hétköznapi konyhában is. Az egyetlen fényforrás a színpad hátsó részében levő hűtőszekrényből árad, és nem bíztat sok jóval. „Vajon létezésünk jégkorszakát éljük?” A színpadon lázongó hétköznapi ember szerint amit a Megváltó életnek nevez, az az embernek már nem kell. Valeria Raimondi és Enrico Castellani rendezésében a halál gondolata elválaszthatatlan a digitális túlvilág gondolatától, de elválaszthatlan a mindennapoktól is, hiszen körülöttünk lebeg, az életünk része, melyet mára már megfosztottunk a tiszta, intézményesítetlen ritualitástól.

A fentebbi kérdéseket szombat este Philip Miller és William Kentridge filmkoncertje vitte tovább oldottabb hangulatban, sok-sok játékkal, bohózattal, vetítéssel, élő zenével. William Kentridge filmjeit láthattuk Philip Miller élő zenéjét hallgatva, melybe többen is belekapcsolódtak, többek közt két énekesnő, Ann Masina és Joanna Dudley. Még nem találkoztam hasonló színpadi játékkal: a vásznon pergő komplex képeknek a szemem előtt teremtenek zenét. Szintén megkapó élmény a produkcióban levő nyelvi világba csöppenni. Hallok német dalszövegrészt, angolt, és még sok más, számomra nem beazonosítható nyelven megfogalmazódó jelenetet, és mégsem érzem magam egyedül. A színpadon Joanna Dudley minden mondata után görcsbe rándul, az inak a nyakán megfeszülnek, elfullad a hangja, majd felnevet és minden kezdődik elölről.

Szeretnék egyszer szalagon futó fehér papírra rajzolni, négykezes triót készíteni fekete festékkel. Szeretnék egyszer egy olyan könyvet szénnel telerajzolni, melyben csupán száraz szöveg olvasható. Szeretnék egyszer kottát írni a némafilmben őrjöngő, tüntető tömeg zajából. Szeretném egyszer „egyesíteni és egybehordani mindazt, ami töredék”.