Szabó Janka: Villámbeszámoló egy villámfesztiválról
dance.movement.theater – Gyergyószentmiklós
Fotó: Jakab Lóránt
Egy fesztivál, két hét szervezés, három ország fellépői, négy nap – csütörtökön kezdődött az ötödik dance.movement.theater fesztivál.
A rendezvény ősz helyett kora nyárra tolódott – talán nem is baj, mert így nem csípi az orrunkat a hírhedt gyergyói hideg, csupán a szemünket a Living Room cigifüstje. A Figura Stúdió Színház igazgatója, Czegő Csongor köszöntő beszéde után hivatalosan is elkezdődik a fesztivál, amit, mint megtudjuk, bár villámtempóban szerveztek, mégis ígéretes a felhozatala.
Az első nap rögtön két előadással indul: Gergye Krisztián Társulatának Aukciójával és a bukaresti színművészetisek (UNATC) humANimal című előadásával.
Az Aukció a kortárs tánc és festészet párbeszédéből született – színház és képzőművészet szimbiózisa, de erőteljesen reflektál ember és művészet viszonyára is. Az előadás egyszerű térben játszódik: felnégyelt vászon látható a földön, állványok a háttérben, kétfelől festékek, színes porok, miniatűr fürdőkád. Az előadásban egyenrangú a tánc és a festés aktusa: az alkotó táncolva fest saját testével. Tanúi vagyunk érzékletes, sőt, meghökkentő metamorfózisának: lassanként levedli fehér ruháját, feketére mázolt arccal, groteszk vigyorral áll előttünk, hamarosan az egész teste be lesz mázolva. Duplán alkot, egyszerre mozgás- és festőművész. A recept tökéletes: a festékekhez és porokhoz hozzáadunk egy kis vizet, nyálat és verejtéket, majd összekeverjük tánccal. Eszközzé válik a művész teljes teste: a lábujjaitól az ölén keresztül egészen a feje tetejéig. Minden formát másként hoz létre: a csíkokat kézzel-lábbal, a vékonyan szálkás vonalakat hajjal, a kerek alakzatokat pedig fenékkel. Mikor késznek érzi a festményét, állványokra helyezi a vásznakat, aztán kezdődik az előadás címe által is jelzett aukció. A táncos felölti öltönyét, átváltozik az árverés idegenszerű, raccsoló vezetőjévé. Igyekszik feltornázni az árakat, mindig nehéz szívvel üti a bizonyos “harmadikat”, olykor túlerőlteti a poénkodást, de még így is élvezhető ez a rész is. Négy festmény született: “Éj”, “mo”, “no”, “lóg” elnevezésűek. A tét nagy: amennyiben valamelyik kép nem talál gazdára, akkor “desztroyálják”. Összemosódik színház és valóság – amikor megteszem a tétet, nem tudom, mennyire “valódi” az aukció. Miután mindegyik kép elkelt, hirtelen lesz vége az előadásnak. Kiderül, a tétek valóságosak voltak, négy néző vált újdonsült képtulajdonossá.
Innen már sietünk is át a következő előadásra, a humANimalra, amelyben a bukaresti diákok az ember kettős, átmeneti – még állati, de már emberi – meghatározottságáról próbálnak mesélni. Ennek megfelelően státuszjátszmákat, szerelmeket, félelmeket, rítusokat látunk megjelenni a színpadon. Az alkotók folyamataiban mutatják fel az ösztön és a tudatosság közötti – látszólagos vagy részleges – átmenetet, valamint az emberré válást a két lábra állástól egészen a modern ruhák viseléséig. A képi világ, a mozgás és a zene hangsúlyozottan archaikus, a színészhallgatók bőrszínű ruhákban játszanak, majomszerű mozdulatokat imitálva (néha túlzottan is az általános ősember-sztereotípiákra bízva magukat). Megjelenik a színpadon a tűz, a mindenkori szent szimbólum (bár az, hogy a többiekhez képest túlöltözöttnek tűnő lány végig csak üldögél mellette, nem kifejezetten koreográfiai telitalálat). Ettől az archaikus ábrázolásmódtól jutnak el a bukaresti diákok a kortársig – zoknik, miniszoknyák és kézitáskák kerülnek elő, és úgy viselik ezeket, mint két lábon járó állatok, különös hatást keltve, és mintegy azt üzenve, hogy minden átváltozás csak külsődleges.
A fesztivál második napján egy magyar-holland koprodukciót, a Berger Gyula és Roos van Berkel duó a Your body – My landscape című alkotását tekinthetjük meg. Tájkép és világkép egybemosásával, illetve az egymásban felfedezett tájak mozgásban való megjelenítésével játszik az előadás. Két különböző nemű, korú és kultúrájú ember találkozásának története ez, amely ismeretlen vizekre, járatlan utakra, feltérképezetlen helyekre vezet minket.
Lassan hozzászokik a szemünk a díszlethez, apránként kivehetővé válnak a törtfehér anyagba gubózott táncosok, akik zizegve fejtik le magukról nejlont. Hamarosan már egymással játszanak, határaikat, közös pontjaikat, találkozási felületeiket keresik. Létrejön a félelmet, zavart és félreértést nélkülöző találkozás, amelyben tiszta kíváncsiság van: itt még a pofonokból is játék lesz, a harcot mosoly kíséri. A két táncos duója nem kijelent, sokkal inkább kérdez és megmutat – tágas teret hagyva a nézői befogadás és alkotás lehetőségének, egy olyan termékeny bizonytalanság keretében, amelyben mindenki megtalálhatja a saját tájegységét.
Az előadások után szinte kötelező találkozási pont a Living Room. Lelkiismeretesen látogatják is a fesztiválon résztvevők, családias, barátságos a hangulat, itt hangzanak el a mosolygós gratulációk és vélemények, és láthatjuk az alkotókat is immár festékfoltok, ősemberruhák nélkül.
