Szabó Janka: Tool a színpadon

Szabó Janka: Tool a színpadon

Úgy illik, hogy ha egy szövegben kérdéseket teszünk fel, akkor igyekezzünk válaszolni is rájuk, tisztelendő a szöveg felépítését és az olvasó lelkivilágát. Vagy legalább valamiféle konklúziólevonás. Egy nyúlfarknyi.

De ez most – sajnálatos módon – nem így lesz. Mert a pécsi színháztudományi konferencián nemhogy válaszokat kaptam volna, hanem a meglévő három kérdésem mellé úgy tíz-húsz egyéb kérdést.

Ugyanis egyszer csak azon kaptam magam, hogy stoppal, dobbal, nádihegedűvel cocókázok Pécs irányába, és az alkalmi sofőröknek magyarázok arról, hogy mit jelent a színháztudomány (kevés sikerrel). Időben sikerült odaérni, még turistáskodásra és egy alapos eltévedésre is futotta, valamint néhány rossz minőségű éjjeli fotó készítésére templomokról meg örökké-szeretni-foglak-lakatokról.

 

A színpadon túl: az alkalmazott színház formái, lehetőségei, kihívásai – a konferencia címéből kiindulva eleinte arra gondoltam, hogy leginkább a TiE és DiE (theater\drama in education) témaköréből fogok kiokosodni, ha a színháznak áldozom az április 15-émet és 16-ámat.

Nem csalódom. Kapok sok nevelési színházat, sőt, az is nyilvánvalóvá válik, hogy sok más oldalról meg lehet közelíteni az alkalmazott színházat  – van itt politika, pszichodráma és kultúrtörténet is bőven, húszperces előadásokba tömörítve. A konferencia két teremben zajlik, két külön emeleten, ezért gyakran kell fel-le futkosni (rááadásul középen egy orvostudományi konferencia van, ahová már az első nap sikerül berontanom).

Egyik húsz perc pereg a másik után, különböző előadók adnak elő a debreceni és pécsi egyetem, a Magyar Tudományos Akadémia, az ELTE, de még az erdélyi színi egyetemek képviseletében is. Mindenki bemutat egy kis darabkát az alkalmazott színház témaköréből, ezekből lehet összepuzzle-özni a teljes képet. Van, aki a mediatizáció felől ragadja meg a témát a Squad Theatre apropóján, és a színházat mint hipermédiumot tárgyalja (amely képes magába olvasztani különböző médiumokat, illetve tematizálni is őket). Van, aki a brechti tandarabokon (sic!) keresztül közelít a színház alkalmazása felé. Másban meg felmerül a kérdés, milyen lenne újraírni a drámatörténetet pusztán a világítástörténet szempontjából (hiszen a gyertyák bizonyos ideig világítanak, így a dráma hossza is ehhez alkalmazkodott).

Van itt TiE-, DiE-felvonás is, ahol a Káva Kulturális Egyesület és a AnBlokk is bemutatja a tevékenységét, körülgondolkodjuk a diákokkal való partnerséget, valamint a kérdezés tudományát, a részvételiséget. A színház a tanúvá válás tere lesz, illetve a közös élethelyzetek felismerésének eszköze.

Képet kapunk a Barboncás bábterápiáról is, amelyben szociológusok és bábszínészek dolgoznak hátrányos helyzetű gyerekekkel – kérdőívekkel felmérik a gyerekeket leginkább foglalkoztató problémákat, és ezekből az elemekből sajátos terápiás mesét írnak, bábelőadást hoznak létre. A gyerekek az előadásból személyiséget választanak, arról rajzokat készítenek, melyek alapján a szociológusok elemzéseket készítenek. Majd pedig minden gyerek kap a végén egy kis lakatos könyvet a saját rajzaival.

Sokszor előfordul, hogy párhuzamosak egymással a témákat megvitatók, főleg ha más-más szakterület felől közelítenek a színházhoz. De sokszor inspiráló kérdések merülnek fel, még ha a kávészünetünkbe kerül is. Vagyis van idő a vitára – csak kevés. Így mindenki tőmondatokká aszalja a mondanivalóját, aztán futás ebédelni a következő húszpercesek előtt.

Felmerülnek a következő kérdések, tízesével. Hogy lehet egy olyan előadásról írni, amelynek nem esztétikai a célkitűzése, hanem a résztvevők személyes tapasztalatai érdeklik, amiket a létrehozás folyamatában szereznek? Mit tud erről mondani egy kritikus? A színházi nevelés az vajon színház vagy nevelés? És mennyire melyik? Avagy színház-e az, ami önmagát eszközként, nem pedig célként értelmezi? Továbbá: ha a színház alkalmazott, akkor ki a főnök?

Mindezek margójára egy függőkkel foglalkozó központ munkáját tekinthetjük meg, több mint félév eredményét, amelyben a részvevők saját, lerombolódott testükkel ismerkednek és lelki problémáikat dolgozzák fel. Félmeztelen férfiak járkálnak a térben, mindenkin tetoválás, mindenki magával küzd, és eszközként használja a színházat, hogy önmagát reprezentálja. A saját formáikat keresik.

Mindez után csak az marad hátra, hogy a couchsurfingen keresztül megismert alkalmi házigazdámat megtaláljam a pécsi lokálok körében, és (mint újonnan szerzett tapasztalatról) magyarázzak neki a színháztudomány rejtelmeiről. Ez már csak egy ilyen nap.