Szabó Janka: Házasság, operett, múltkeresés

Szabó Janka: Házasság, operett, múltkeresés

Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Fotó: Szebeni-Szabó Róbert

Pénteken kezdődött a huszonhetedik Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja. A péntek és a szombat délelőtt a kicsiké és a bábszínházrajongóké: első nap a látogatók megtekinthették a Nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának előadását, a Szent László csudatetteit, második nap pedig a Terülj, terülj asztalkám! volt terítéken a Szatmárnémeti Északi Színház Bábtársulatának bemutatásában.

A versenyelőadások sorát a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház nyitotta a Művészetek Házában, Gogol Háztűznézőjével. A rendező, Zakariás Zalán a bukaresti rendezőin végezte tanulmányait, előadásaira jellemző az impulzív és kitett teatralitás, a játékos formanyelvben való fogalmazás. A mostani Háztűznéző sem kivétel, fokozott intenzitás jellemzi, már-már a groteszk határát súrolva. A díszlet babaházra emlékeztet, a világítás nagy hangsúlyt kap, a fehér alapon piros pöttyöktől sokszor káprázik a szemünk, a jelzésszerű jelmezek kissé szürreálisak. A színészek skiccszerű játékmódja és szinte féktelen játéköröme teszi gördülékennyé a néha meg-megakadó előadást. Gyakoriak a kiszólások a nézők felé, és bár nem mindig sikerül bevonni az egész közönséget egy közös játékba, ez mégis közelebb hozza a gogoli történetet. A házasság és elkötelezettség témája, illetve az ezektől való félelem úgy körvonalazódik a több mint százötven éves orosz történetben, hogy a kisvárdai közönség is magáénak érezheti.

A második előadás a Temesvári Csiky Gergely Színház Futótüze. A sivatagban játszódó történetnek a Várszínpad fala adja a hátteret, még inkább archaikussá téve az atmoszférát. Csak kicsit hideg van – de nem számít, hiszen az olykor valósággal felizzó színpad ellensúlyozza ezt. Az előadás egy krimiszerű keresés, egy modernkori Oidipusz-történet, amelyben nem maga a vétkes, hanem annak leszármazottai haladnak lépésről lépésre visszafelé az időben. A történetvezetés nézőbarát: nem vesztődünk el az összekuszálódó szálak és furcsa hangzású idegen nevek között. Van egy érdekesség ennek kapcsán, amely a szakmai beszélgetésen hangzik el: az alkotók egy temesvári shaormaárustól tanulták a helyes kiejtést. A rendező, Radu-Alexandru Nica patikamérlegen számítja ki az érzelmi megnyilvánulások dózisát: az elmesélés soha nem lesz ömlengős, vagy patetikus. A szakmai beszélgetésen elmondta, hogy úgy gondolta, ennek a darabnak a bemutatásához mindenképpen magyar társulatra van szükség, mert ehhez a történethez inkább nekik „van hozzá egyfajta lelkületük”.

A harmadik nap a sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadásával, a KAMPF című előadással startol. Impulzív színházi formanyelvével, kifejező mozdulatsoraival lendületes kezdése a napnak. Már maga a cím is  erőteljes konnotációkat hordoz – harcot jelent, és ez a harc mindenkié: az ő harcuk és a mi harcunk egyaránt. A harcról beszélnek mint tényleges küzdelemről, illetve a hatalom lencséjén keresztül igyekeznek megfogni annak lényegét. Sötét, gyomorszájon ütős, sokszor pimaszul fricskázós előadás, amelyben nem emberarcú sem a hatalom, sem a tömeg. Előbbi rideg zsarnokként, utóbbi seregszerű embermasszaként jelenik meg. Az előadás ritmusa néha megbicsaklik, vagy nem teljesedik ki, viszont a színészek játékmódja zsigerileg átütő, metamorfózisaik és átlényegüléseik groteszk esztétikájában van valami megdöbbentő energia, amely végigkíséri az előadást a legelsőtől a legutolsó pillanatig.

Ezután teljesen más hangulatú produkció következik, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadása, Az elveszett levél. Kicsit a francia szalonok világát idéző, bohókás előadás, amely azonban társadalomszemléletében valós és aktuális problémákat fogalmaz meg. Az előadás érdekessége, hogy Sorin Militaru a darabot egyaránt megrendezte a szatmári magyar és román tagozattal is, azzal a különbséggel, hogy a vége felé betoppanó „outsider” politikus a magyar tagozat előadásában egy románajkú, magyarul egy mukkot sem értő ember, a román tagozaté esetében pedig egy székely karakter, aki szintén nem beszéli a helyiek nyelvét. A szakmai beszélgetésen elhangzottak szerint a szatmári (mindkét nemzetiséghez tartozó) nézők humorral és beleéléssel fogadták az előadást, hiszen róluk és nekik szólt, a saját közegükből inspirálódik, a saját közegükben is van bemutatva. Ilyen szempontból az előadás Kisvárdán enyhén döcögősre sikeredett, vélhetőleg az etnikai kontextus különbözősége miatt.

Az előadás lejárta után máris sietni kell a Várszínházba, hogy elérjük az Újvidéki Színház Csárdáskirálynőjét. Önkéntelenül eszembe jut a társulat Opera Ultima című előadása, amelynek kerettörténete szerint a városvezetőség úgy határozott, hogy a társulatnak operát kell játszania, mert az kell a népnek, de főként mert különben elesik a szubvenciótól. Már akkor bebizonyította a társulat, hogy bravúrosan bánik a műfajjal, képes önironikusan és átéléssel kezelni azt. A Táborosi Margaréta által rendezett Csárdáskirálynő az Opera Ultimához képest szabályszerű operettnek tűnik, de időnként azért mégis bemutatnak nekünk, táncot és fityiszt egyaránt. Az előadásban végig érezhető a színészi pontosság és játékkedv, nem ritka, hogy a nézők megtapsolnak egy-egy beszúrt közjátékot, vagy komikusabb gesztust. Bár van néhány konvencionális „operettes” momentum benne, amelyet talán nem bír meg az előadás (de szentségtörés lenne nem végigénekelni a szerelmesek dalait), viszont ezt a néhány mozzanatot leszámítva szórakoztató és átélhető minden pillanat. Az előadás igényesen komponált, legyen szó akár a középen levő lépcső hierarchiateremtő lehetőségeinek kihasználásáról, akár a Vokurka-sisters időnkénti ellenpontozó megjelenéséről (akik olyan görbe tükröt mutatnak ennek a dorbézoló társadalomnak, hogy Dali is belesárgulhatna az irigységbe).

Az előadás híven tükrözi az erőteljes élni akarást, a makacs, néha talán kétségbeesett boldogságkeresést, illetve hű marad a többször is elhangzó mottóhoz, miszerint „sose halunk meg”. Méltó fináléja és zárómondata ez ennek a didergős, de legalább színházfesztiválozós estének.