Szabó Janka: Feledtetéstől nyomasztásig

Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Fotó: Szebeni-Szabó Róbert

Azt mondják, hétfőn a fű se nő. Kisvárdán persze teljesen más a helyzet, itt még hétfőn is teremnek színházi pillanatok. Olyan sokfélék, hogy alig győzzük lendülettel. Elsőként a szlovákiai Csavar Színház előadását láthatjuk, a Dorottya, vagyis a dámák diadalma a Fársángon címmel. A díszlet meseszerű: van egy hatalmas könyv, amelyben a férjezetlen lányok (avagy matrónák) neve szerepel, egy ormótlan szoknya, amelynek segítségével a színész, Gál Tamás időnként Dorottyává válik, és vannak nézők, akiket használni lehet, ha szükség lenne egy-egy karakterre. Az időnként színpadra invitált nézőkön kívül van még egy zenész, Mester László, aki betétdalokkal kíséri végig az előadást. Kicsit olyan a hangulat, mintha egy középkori vásárban lennénk: időnként komédiázós, mesélős, ha pedig át tudjuk adni magunkat az élménynek, akkor nevetősen felszabadult.

A Dorottya… után a Rákóczi Stúdióteremből a Művészetek Házába hív át a program, utcazene szól, átitatódunk a tangó dallamaival. Matei Vişniec Meyerhold életéből inspirálódó III. Richárd betiltva című darabjára kell áthangolódni, ez pedig – valljuk be – nem könnyű váltás. De az Újvidéki Színház színészeinek játéka hamar bevon ebbe a furcsán apokaliptikus, sötét történetbe. Az Anca Bradu rendezte előadás Meyerhold meghurcoltatását mutatja be, plasztikus jelek egész arzenálját vonultatja fel, legyen szó akár agyvelő-evésről, akár a talicskában szülő nő szenvedéseiről. Az előadás felveti a problémát, hogy a saját gondolatainkat is cenzúrázzuk, meg is születik legalább másfél órányi vajúdás után a cenzor, Meyerhold gyereke, aki csecsemőkora ellenére valóságos diktátor: követel és elvesz.  Időnként táncbetétekkel szakítják meg a történetmesélést, a véres fehér ingben való táncolás költői magasságba emeli a látványélményt. De ez a költői magasság mégis klausztrofób – végig behúz és lehúz, néha magával ránt a mélybe, fullasztó és nyomasztó érzést kelt. Ebbe a közegbe robban be üdítően Magyar Attila karaktere, az általa játszott börtönőr csőlátása és komikussága ellenére mindvégig emberi és szerethető.

Az este utolsó előadása a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának impulzív, átütő Macbethje. Már rögtön a kezdés hozzánk közelíti a shakespeare-i történetet: egy idős úr hív bennünket, segíti a nézőket a helyfoglalásban. Majd, mikor ez sikerült, ő is helyet foglal, kezében Shakespeare kötet, mellette poharak, lábas. És csak ül, a  mellette pörgő előadást néha-néha vendégszövegekkel megszakítja – amelyek ha nem is szigorúan jambusokban csengenek, de jól illeszkednek a shakespeare-i világhoz.  A forgó díszlet dinamikus játéktérnek bizonyul, amelyet jól kihasználnak a színészek. Gyönyörűen felépített viszonyulásaik akkor is beszédesek, mikor ők maguk hallgatnak – a csendekben szinte hallhatóak a gondolataik.

A véglények itt úgy néznek ki, mint egy felfutott, de gyenge nívójú bár törzsvendégei: fehér öltönyben jönnek-mennek, világoskék kontaktlencséjük kísértetiesen hátborzongatóvá, csontig hatolóvá teszi tekintetüket. Olyan átütő a játékuk, hogy önkéntelenül hiszünk hatalmukban: az ő triászuk alakítja a történetet, időnként bekapcsolódnak a játékba, máskor csak jelenlétükkel hangsúlyozzák sátáni hatalmukat. Kegyetlen rendezői döntés, hogy a végén az ő utasításukra hagyjuk el a nézőteret.

A keddi nap pörgős és zsúfolt: a szakmai beszélgetések egy órával korábban kezdődnek, mégis bőven kicsúszik az idő a kezünk közül. Ahogy véget ér a beszélgetés, máris kezdődik a Vidnyánszky Attila által rendezett film, A szarvassá változott fiú vetítése. Ezt követi versenyen kívül Nagy József előadása, a Wilhelm-dalok. Tolnai Ottó markáns versei eleve megteremtik az előadás világát, ezzel összhangban létezik a látvány és a színészi játék. Van ebben a világban flamingó-násztánc, kamrában tapsoló patkányfogó, itt cirkulával vágják ketté az ember nyelvét. És Isten finom cigarettapapírból van. Magával ragadó nézni, ahogy ezek a képek háromdimenzióssá válnak a bábbetétekben, vagy Bicskei István zseniális Wilhelm-alakjában és a Nagy József által játszott groteszk zsenifigurában. Az előadást végigkíséri egyfajta lebegő hangulat: mintha a kezdetén felcsippentettek, majd a végén lágyan letettek volna, és minden, ami közben történik, a valóság és álom határmezsgyéjén mozgó furcsa, képlékeny benyomás lenne.

A Kassai Thália Színház Rükverce erős visszarántás a jelenbe: egy kisiklott emberi élet bemutatása a haláltól a születésig. Maga a téma, a hajléktalan, aki a “körülmények kizárólagos áldozata” eléggé kényes és hálátlan, a kassaiak igyekeznek emberi vonatkozásában és politikai kontextusban is tárgyalni róla (a fordított sorrendű történetmesélést megszakítják a hangbejátszások, amelyben a közeg politikai történéseiből kapunk ízelítőt). Kellemetlen, néha nem átélhető áttekintés ez, de mindenképp elgondolkodtató hátteret ad az előadásnak. Kicsit olyan a dramaturgiai szerkezet, mintha Freud kanapéján feküdne a főszereplő: a halálától egészen a gyerekkoráig jutunk, sőt a születéséig, így egyfajta szimmetrikus egységben mutatja az életet.

A kellemesen meleg Művészetek Házából a hidegbe megyünk, ezúttal a várfal sem ad menedéket: a Vidnyánszky Attila rendezte Zoltán, újratemetve című előadást a Várkertben játsszák, szabad ég alatt. Miközben az előadás terétől úgyszólván idegen a szabadság: szögesdróttal elkerített, határközti tér ez, amely liminalitásában izgalmas lehetőségeket rejt. Az egyik fél szerint a határ magát a törvényt, a másik szerint a törvény eltiprását jelenti. A határ kettévágott egy falut, elszakított családokat és egy szerelmespárt, és ímhol a történet: Zoltán utolsó kívánsága az, hogy menyasszonya mellé temessék. Olyan történet ez, amelytől el lehet határolódni ugyan, de nem hagy hidegen. Ráadásul jelszerűen az eső is megered az előadás közben, rásegítve arra a miliőre, amely amúgy is uralja a játékot. Felvállaltan színházi, túlnyomóan realista, de stilizált elemekkel operáló előadás, amelyben koherensen összeáll a pap bicikliző képe a földön csúszkáló emberek egész csoportjának látványával, belefér, hogy a szerelmesek koporsóikból kilépve táncoljanak egy utolsót. Belefér az is, hogy az eldobált tárgyaknak gránáthangja van, a fülsüketítő fegyverropogás, az elhaló könyörgés. Még az is belefér, hogy az időnként szemerkélő esőben végigüljük az előadást, végig szigorúan a határ egyik felén maradva.