Szabó Janka: Egyéni és közösségi testek
dance.movement.theater – Gyergyószentmiklós
Fotó: Jakab Lóránt
A dance.movement.theater fesztivál harmadik napja táncműhellyel kezdődik, amelyet Kun Attila tart az érdeklődőknek. Vagyunk is rajta szép számmal. Ólafur Arnalds zenéje szól, a résztvevők pedig lehúzzák cipőjüket, vannak, akik még csak most dörzsölik ki szemükből az álmot. Kell egy kis idő, míg átvesszük a ritmust, de hamar egy hullámhosszra kerülünk. Csigolyáról csigolyára telünk meg energiával, megtanulunk pár balettes alapállást, meg hogy mi is az a plié. Figyelünk a testünkre a bokánktól egészen az ujjbegyünkig – a kézfejünk falevél lesz, hullámzik a testünk, köröket rajzolunk a levegőbe. Mikor vége lesz, feltöltődve hagyjuk el a termet, kellemes bizsergéssel, pihentebben, mint előtte. Kaptunk egy kis kedvcsinálót az esti előadáshoz, amelyet Kun Attila koreografált.
A Horda leginkább táncköltemény, sokkal inkább hangulatokra összpontosít, mint történetre. A horda fogalmához primitivizmus, nyers érzelmi megnyilvánulások, meg egyfajta egyenes vadság képzete társul. Elemi érzelmeket villantanak fel a táncosok és hagynak ott lebegni a térben az extatikus szenvedélytől az elviselhetetlen szenvedésig. A jelenetek csak olykor-olykor reflektálnak egymásra, letisztult térben követik egymást. Egyfajta koherenciát ad viszont a közösségi szellem, amely mindent áthat: minden tettben ott van az összetartás és összetartozás szelleme. Ezen kívül pedig ott van még Lajkó Félix zenéje, amely mellett néha elvesztődik a mozgás. Néha nem hallani a lábak dobogását, és a kevés szöveget. A váltakozó ritmusú, hangulatú és mozgásvilágú jelenetek hol egyéni pillanatokat mutatnak meg, hol pedig a horda működési mechanizmusait. Látjuk, miként viselkednek a csoport tagjai, hogyan osztják szét a kenyeret, vagy ha a helyzet a feje tetejére áll, hogyan vívnak érte vérre menő harcot. Sok a beékelt teátrális jelenet, visszatérő motívum a mosdatás aktusa, amely mindig másként jelenik meg: hol egyszerű, szép emberi kapcsolatot, hol gyilkosságig fajuló agressziót mutatnak meg általa. Megjelenik még az üvegbe zárt és pusztulásra ítélt pillangó drámája, a rohanó de helyét változtatni képtelen urbánus ember értelmetlen halálfutása is.
A második előadás egy butoh szóló, a Sacred Maze. A butoh az ötvenes években létrejött, japán kortárs táncművészeti forma, amelynek alapja a mély központtal dolgozó földközeli technika. Jelenleg Constantin Enache az egyetlen román táncos, aki ebben a formában alkot. Vannak, akik úgy tartják, hogy ahhoz, hogy valaki butoht táncoljon, japánnak kell lennie. Constantin Enache táncjátékát elnézve megkérdőjeleződik ez az állítás. Enache impulzív jelzésekkel dolgozik: a háttérben kivetítve maga az univerzum, ő pedig homokot szór a földre, kört formázva, majd apránként szétsepri – mindezt erőteljesen ihletett mozdulatokkal. A végén bejátsszák Charlie Chaplin átütően megfogalmazott üzenetét az emberiséghez, amely tovább visszhangzik bennünk, a többszöri visszataps után is.
Ezután sietünk a következő előadásra, amely méltó befejezése, fináléja a fesztiválnak. A Vándornaplók, Mészáros Máté és Kun Attila közös produkciója két, egymástól stílusban és hangulatban elkülönülő részből áll, amelyet azonban összeköt az útkeresés, az otthon távolságának érzete, a beilleszkedés és alkalmazkodás témaköre.
A Mészáros Máté által rendezett rész, A kezemet a fejembe hajtom, egy tánctechnikai és koreográfiai bravúr, ahol a táncosok szó szerint lenyűgözik a nézőket. Pörgős, gördülékeny mozdulataik teljesen magukkal ragadnak. Mészáros Máté nem enged unatkozni, minden percben mutat valami lenyűgözőt. Nagy lélegzetvételű, sőt lélegzetelállító része ez a Vándornaplóknak, amelyben találkozik egyén és tömeg. Aprólékosan felépített jelenetek jellemzik, amelyben a kapcsolatokat lelki mélységeikben és rétegzettségükben mutatják meg.
Rövid szünet után egy hangulatában és koreográfiájában is különböző alkotást látunk. Különösen eleinte okoz nehézségeket az áthangolódás. Kun Attila Peregrinusa inkább mesélő, teatralitásában is hangsúlyosabb, mint az előadás első fele. Erőteljes képpel indít: a földből, kavicsokból kiemelkedő két férfi egymásra találásában mély bajtársiasságot fedezünk fel. Itt már egy konkrétabban megragadható mesélő szándékkal találkozunk – a táncosok bemutatják a (szülő)földtől sokáig elszakadni képtelen ember vívódását, csoportos táncokkal hangsúlyozva az egyedüllétet, néha szöveggel megszakítva azt (amelyet a hangos zene és a mikrofon hiánya miatt néhol alig hallani). Ezután pedig következik a kirekesztettség, majd végül az új környezetbe való, feloldozásként értelmezhető integrálódás megmutatása.
Az előadás végi taps elismerés a táncosoknak, de egyben búcsú is a találkozótól. Pontot – illetve tapsot – teszünk az ötödik dance.movement.theater végére. Ezzel együtt a hangulat persze nem illan el, a Living Roomba szivárog át az itt összegyűlő fesztiválközönséggel együtt – így zárva a négynapos együttlétet.
