Szabó Janka: Beavat(koz)ás Szerbiában

Szabó Janka: Beavat(koz)ás Szerbiában

Fotó: Srđan Doroški

Újvidék, itt vagyok!

Jelen beszámolóban igyekszem azt a hangot megütni, melyet akkor használnék, ha mondjuk egy színházbüfében mesélném a történetet. Sőt, még a képeket is úgy kezelem, mintha a telefonom galériájából mutogatnám őket. Mint például ezt:


Ezzel már be is tájoltuk a történet helyszínét, ami Szerbia. Pontosabban Újvidék. Az esemény pedig az Újvidéki Színház drámaíró fesztiválja, szülinapi minifesztje és nem mellékesen az én szülinapom. Annak, aki nem tudná, hogy mikor van a szülinapom: mindez január végén zajlott. Stoppal, dobbal, nádihegedűvel érkeztem meg Szerbiába, nem kevés jó sztorit összegyűjtve már magával az utazással. (Erre nem térnék ki, mert csak érintőlegesen kapcsolódik a tárgyhoz. Na, jó, épp csak annyira, hogy Temesvártól Újvidékig mindössze két stoppal értem el, pálinkával hálálkodva a sofőröknek.) Szóval megérkeztem – a színházat pedig úgy találtam meg, hogy egy nénitől megkérdeztem, merre van. Ami elég egyszerűen hangzik. De ez csak a hallszat. Szerbül nem tudván, a következő variációkat próbáltam: teatru, teatruská, teatruszkij, teatruszková. Így derült ki, hogy a színháznak tulajdonképpen úgy mondják: pozoriste (az s betűre jár olyan kicsi pipácska is). Miután ilyen frappánsan nem tudok szerbül, eltartott egy darabig, míg megtaláltam a birodalmi lépegető kecsességével bíró Szerb Nemzeti Színházat, azután már gyerekjáték volt megtalálni a magyart.

Fordítói fordulat

Mikor megérkeztem, még nem is tudtam a drámaíró versenyről, csak a szülinapra megszervezett előadássorozatról. (Az Újvidéki Színház negyvenkét éves – épp kétszer annyi, mint én.) Eleinte csak pislogva, később lelkesen vettem tudomásul, milyen mázlista tücsök is vagyok, hiszen bekeveredtem a hivatalosan eme névvel illetett eseménybe: XV. Vajdasági Drámaíró Verseny.

Erről épp csak egy gyorstalpalót kaptam: három drámaíró, három rendező és három csoport színész. Mindegyikből mindenféle. De rendezőből a legmindenfélébb: magyar (Gemza Péter), román (Sorin Militaru), szerb (Radoslav Milenković). A három drámaíró egy nap alatt megír egy-egy drámát, a rendezők pedig a színészekkel másnap estig színpadra állítják (nem a drámaírót, a darabot).

Az ember lánya tudja, hogy ezek a bulik akkor jók, ha fülig belekeveredik. Így is történt. Rájöttem, hogy a büfében én tudok a második legjobban románul (Sorin után, ugye). Az a fajta székely vagyok, aki már általános iskolában meg volt róla győződve, hogy a nyelvtan kizárólag anyatejjel öröklődhet, és hasonló komplexusok. Van az a mondás, hogy töri a román nyelvet. Na, én töröm-zúzom. Ennek ellenére nemes egyszerűséggel odamentem Sorinhoz, és megkérdeztem, nem lenne-e lehetőség, hogy másnap ott lebzseljek és nézelődjek a próbán. Igent mondott. Aztán az este végére addig fajult a helyzet, hogy szemlélődőből tolmáccsá léptem elő. Mondom, tolmáccsá. Férfias zavaromban fél napig rettegve magoltam a lehetséges használandó szavakat, hogy a eu-tu-el-ea románomon mentsem, ami menthető.

Kifordítom, lefordítom, mégsem bunda…

Másnap reggel izgatottan vártuk a reggeli kávé mellett, hogy mi lesz a drámák címe. Ez ugyanis úgy dől el, hogy spagetticsíkokra vágják az aznapi újságot, a cikkek címeit kellékkalapba szórják, és egyet találomra kihúznak, ez lesz a drámacím. Ez idén az Ébredés Wroclawban volt. Ezután pedig a három drámaíró (Ladik Katalin, Bozsik Péter és Gobby Fehér Gyula) nekiszökött az üres fehér lapoknak. Estére megírták mindhárom Ébredés Wroclawban-t, és ekkor jött a fesztivál félideje: a rendezők kihúztak a kalapokból egy drámát és egy színészcsoportot. Sorin egyből kihúzta a leghosszabbat, a Gobby Fehér Gyuláét. Másnap este pedig bemutató. Nekifogtunk a lehetetlennek. Amerikai filmekben a főhős ilyenkor rájön, hogy mégiscsak képes a feladatra. Na, nálam nem így történt. Nem tanultam meg egy csapásra románul, de még csak az aznapi romántanulásom sem termett hamar szüretelhető gyümölcsöket. Mégsem mondhatnám, hogy a kolozsvári egyetemi éveim alatt nem ragadt rám egy s más. Például a mutogatás. Mesterien tudok mutogatni. Végül maratoni activitys lettem – Sorin jóindulata és saját (sűrű) bocsánatkéréseim közepette sikerült lefordítani a drámát. Google Translate-tel. Mutogatva. És csak két órába került. Szereposztás, olvasópróba, büfé. Szövegkönyv-cserék, kommentárok, tetszések és nemtetszések, bezzegek és alkoholgőz keveredik egymással a füstös klub falai közt.

Másnap, próba, másnap

Reggeltől ötig zajlott megfeszített tempóban a kaja- és cigiszünetekkel tűzdelt próba (előbbiből a szükségesnél kevesebb, utóbbiból a szükségesnél több). Kezdve azzal, hogy milyen díszletet válogassunk össze (meglévő díszletelemekből), ki milyen jelmezt improvizál, folytatva azzal, hogy ki tanult éjszaka szöveget, és ki nem (előbbiből kevesebb, utóbbiból jóval több).

Eleinte sok a feszültség, ez csak akkor enged ki, mikor már összeállni látszik az előadás. A színészek vérprofik, és bár jobbára instant formákkal dolgoznak (de hát a dráma-alakok is azok), ahogy telik a nap, egyre több szín és réteg jelenik meg a karaktereikben. Feltámadnak az eleinte még papírszagú figurák, és ezredszerre is magával visz egyik-másik jelenet. Koffeindopping és sarokban-szövegtanulás között válik egyre inkább színházzá, amit csinálunk. Na jó, csinálnak. Bűntudatosan ismerem be: nekem egyszerű dolgom van. Sorin pragmatikus és angolul rendez, csak néha vált át véletlenszerűen románra, legfőként, amikor nem velem beszél, de ilyenkor hozzáférhető vagyok. Ugyanis nem tágítok mellőle, vagy csak ritkán. A jobbkeze nem vagyok, ugyanis akkor két bal lenne neki, de azért nagyon élvezem.

Jóból is megárt a sok, csak a bemutatóból nem

Három bemutatót nézhetünk végig (illetve csak az ilyen jöttmentek, mint én, mert a színészeknek öltöznivalójuk van). A három szövegből három előadás születik, és mindhárom teljes értékű. Nem ahhoz képest, hanem azzal együtt teljes értékű, hogy egy nap alatt készült. A Bozsik Péter-szövegből készült előadás Gemza Péter rendezésében egy pörgős, néhol valóságtól elrugaszkodó bemutatóvá érett, amelyben néha még Horthy Miklós is keresztülvág a színpadon. Bőven van benne vér is, munka is. Ladik Katalin szövege Radoslav Milenković elgondolásában pedig egy furcsa, szorongással teli előadás, a szereplők alávetik magukat megdöbbentő parancsoknak, de az egész mégis túlmutat a puszta elnyomás-problematikán, a szöveg pedig gördül és gördül a színpadról felénk. Végeredményben ez egy verseny, a zsűri-triót Kiss Csaba, Miklós Melánia és Tömöry Péter alkotják. Ők díjazzák a színészeket, rangsorolják a rendezéseket és a drámákat. Tét is van, hiszen a legjobb drámát az Újvidéki Színház később bemutatja. Mégsincs öldöklés-hangulat. Nem szó szerinti, hanem az a felszín alatti rivalizálás. Ettől függetlenül persze ujjongok, mikor a legjobb rendezés díját Sorin kapja, kicsit még én is izgulok a színészek díjazásainál (egyenrangú díjat kapott Banka Lívia, Elor Emina, Kőrösi István és Pongó Gábor), a legjobb dráma díját elnyerő Ladik Katalin-írást pedig rajongásig szeretem. A fesztivál úgy ért véget, ahogy kezdődött: a büfében. A díjkiosztó után egyöntetűen fel kell önteni a garatra, a színházmaraton után jöhet a garaton-maraton. Ez az este a nagy búcsúk estéje is, legalábbis számomra. És nem marad más, mint tudni, hogy ide visszakívánkozás lesz, de irdatlan.