Szabó Janka: Back in the line

Szabó Janka: Back in the line

M Studio – flow fesztivál, Sepsiszentgyörgy

Fotó: Szekrényes László, Henning János

Az M Studio tizedik évfordulóját ünneplő flow fesztiválnak az utolsó két előadása a HELLÓ, ZOMBI! és a Személyazonosság. Mindkét előadást Fehér Ferenc jegyzi rendezőként-koreográfusként: a képekben és testben való fogalmazásmód, a minimális eszközhasználat, a jelenetek tempójának váltakoztatása jellemző mindkettőre.

HELLÓ, ZOMBI! címében is hordozza a produkció alapkérdését, az élőhalottság mibenlétét. Az előadás azonban nem az elsőre beugró hollywoodi zombiközhelyet helyezi előtérbe (szerencsére), ennél mélyebbre ás: milyen az, ha nincs semmi? Hová lehet eljuttatni a testet és elmét az üresség által? Izgalmas témafelvetés ez, amorf testalakzatokkal, erős duókkal megalkotva.

A kezdőképben három embert látunk, egymáson fekszenek, egyetlen testmasszává olvadnak össze. Mozgásuk csak nyomokban emlékeztet emberi mozdulatokrara: szétcincált, töredezett, robotikus, mégis pontos és kontrollált. Közben harsány gépzajt – egy felhúzható zenedoboz monoton kerregéséhez hasonlítót – hallunk. Az előadás egy zombi-puzzle, sok képkockából alkotják meg az előadás hangulatát. Hirtelen megszakításokkal pörögnek a kifejező képek: a táncosok szaggatott mozdulatokkal másznak, vonszolják magukat a fényforrás felé, egymásba gabalyodnak, egymást rángatják, de ugyanakkor kapaszkodnak is egymásba. Testükkel határokat feszegetnek, megtörik az átlagos testképet, groteszk, kicsavart pózokba helyezkednek. Behorpasztott hassal, csontvázként állnak előttünk. Már nem is embereket látunk – az előadók elvesztik emberi mivoltuk, puszta testekké válnak. Az ürességet nehéz megmutatni, hiszen alapvetően hiányt jelöl, mégis, Fehér Ferenc előadásában annyira kifejező az üresség, hogy zsigerig hatol. Az előadásban nem látunk arcokat, az előadók sem egymás közt, sem a közönség felé nem kommunikálnak mimikával. Befelé forduló ábrázattal, önmagukba záruló testképeket alakítanak ki, amelyek egyszerre nyomasztóak és elszigeteltek. Ezt a hangulatot segíti a dübörgő káosz-zene időnkénti megszakítása – ilyenkor a csend súlyossá, hangsúlyossá válik.

A fesztivált záró előadás az M Studio legújabb produkciója, a szintén Fehér Ferenc által rendezett  Személyazonosság. Szintén nehezen körbejárhatónak tűnik a cím által felvetett témakör, a felvillantott képek és jelenetek metszetében mégis játékosan körvonalazódnak a csoportos és személyes identitás skáláján mozgó kérdések.

Az előadás kezdetén már a nézőtéren is gomolyog a füst, a színpadon pedig háttal állnak a meztelen színészek, csak sziluettjüket látjuk. Hamarosan elcsitul minden, ekkor damilon aláereszkedik egy hatalmas plüsspók, sikítás hallatszik, és máris beindul az előadás. A témára komponált etűdök, klipszerű jelenetek váltják, kergetik egymást. Mozgó piramist alkotnak az egymáson le- és visszagördülő meztelen testek. Később már felöltözve állnak sorba a táncosok, a hangszórókból erős gépi férfihangot hallunk számokat sorolni angolul. Mindegyik szám egy-egy színészt jelöl, és amikor saját számuk hallják, előlépnek a sorból előadni saját koreográfiájukat. A parancshang – ezt a jelenetet az előadó és koreográfus/rendező közti hatalmi viszony metaforájaként is érthetjük – a kiszolgáltatottság határait feszegeti, illetve vissza is él a felsőbb pozícióval: a ritmus fokozódik, záporoznak a számok, a táncosok pedig egyre gyorsabban, egyre kimerültebben kénytelnek előadni magánszámukat; egészen a hisztérikus röhögésig és kétségbeesésig fokozódik a hangulat. Utána lenyűgöző mankótánc következik, majd egy közös, montázsszerű koreográfia, amiben mindenki más-más tárggyal – újsággal, plüssmacival, kistáskával, vécékefével, minikáddal –  a kezében van jelen; de kapunk játékból is, konkrétan flipperből és asztaliteniszből. Emberi labda gurul szépen kidolgozott, stilizált mozgással az embertől-emberig tartó akadálypályán. Megjelenik a Pókember és ellensége is – mintha japán bunraku bábjátékot néznénk, táncosok mozgatják, emelik, pörgetik a két figurát, és valódi videojáték-élményben lesz részünk: a falra tapadnak, repülnek, elesnek és felállnak. Az előadás tematikus kibontására a visszautaló szerkesztés is jellemző: előző jelenetekből bukkannak fel Időnként flashbackszerűen részek, mint például a mankós lány időnkénti visszalépegetése a színpadra, vagy a hangszóróból hallott számok ismételgetése. Az előadás végén hangszóróból halljuk a „back in the line” parancsát, és a színészek tapsrendbe állnak.

Ezzel zárult a flow fesztivál, ami után már csak a fesztiválbúcsúztató hangulat és torta maradt –  valamint várakozás a következő szülinapi fesztiválig.