Szabó Janka: Az elmúlás terei

Szabó Janka: Az elmúlás terei

Határon Túli Magyar Színházak Találkozója, Kisvárda – 2. fesztiválnapló

Fotó: Jakab Lóránt

A kisvárdai fesztivál közepén járunk. A szerdai napon a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadását nézem, majd pedig választanom kell a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül és a Kassai Thália Színház Mizantrópja között.

A szabadkai Bolondok tánca izgalmas találkozás Sebestyén Aba és a vajdasági színészek között. Lev Birinszkij komédiájából dinamikus, pörgős előadás születik: pimaszul fityiszt mutatnak a társadalmi eszméknek, a fanatizmusnak és öncélúságnak, (néha talán túlontúl is egyértelműen) felmutatva ezek fenyegető valóságosságát – olyan világot látunk a színpadon, ahol „nem őrülhetsz meg, mert a párté vagy”. A történet szerint a hatalmi pozícióban levőknek érdekében állna egy icipici forradalom kitörése, viszont a kommunisták abban érdekeltek, hogy a városban még csak egy szabadság-kiáltás se hangozzon el. A farce-okra jellemző megoldásokkal operál az előadás – az eltúlzott mozdulatok, karikatúraszerűen felskiccelt alakok, a helyzetkomikum profi alkalmazása és a színészi jelenlét intenzitása koherens, szórakoztató produkcióban ér össze. A zárójelenet – a vörös függöny guillotine-szerű leomlása a szereplők nyakára – politikai és színházi (ön)reflexióként is hatásos megoldás.

Kis hezitálás után a Kassai Thália Színház Mizantrópját választom, amely már a második Molière-darab, amit látok a héten (így már rutinosan kattintok a szövegszerkesztőben az „è” beszúrására). A kassaiak előadása teljesen különbözik az Úrhatnám polgár hangoltságától, szövegkezelés és színpadi megoldások tekintetében egyaránt. Az alkotók erőteljesen ragaszkodnak a darab szövegéhez, és bár többnyire kikerülik a versmondást, mégis sokszor megüti a fülem a rímelgetés.

A díszletről picit a dühöngők kipárnázott fala jut eszembe – az előadás alatt különben finoman megmutatkozik az őrület néhány rohamszerű, rángásos mozdulat erejéig. A főszereplőt azzal a fajta eltartással kezelik a többiek, ahogyan az őrülteket szokás – ő megalkuvás nélkül követeli az őszinteséget. A világos tónusú jelmezek – amelyek a Rákóczi fülledt levegőjű stúdióteremben szaunaszerűek lehetnek – pedig behozzák az újgazdag, tucat-dizájnolt eleganciát, a szalonok felszínes-kétszínű karaktereivel együtt. Gyakran el is hangzik a kapcsolati háló fontossága, a képmutatás praktikussága, illetve az őszinteséggel járó felesleges kockázatvállalás – legyen szó akár az „ismerősöm ismerőse” típusú protekcióról, akár egy felvállalt (értsd: nem álneves) vélemény kinyilvánításának következményeiről; nem nehéz megtalálni a metszéspontot az aktuálpolitikával.

A csütörtöki napon a marosvásárhelyi, Radu Afrim rendezte A nyugalom hangulata rögtön magába szippant. A színészek érzékenyen lavíroznak a visszafogott lélektani játékmód és a kitett, groteszkbe hajló stilizálás között, az ezek közti átmenet észrevétlenül fokozatos. Az érzékeny képekben fogalmazó teatralitás rendkívül erős és részletgazdag: az asszociativitást a díszlet egésze, de az olyan apró megoldások is segítik, mint a prostituált hajában látható energiaital-hajcsavaró, a klopfoló-kalapács, amivel a koporsót szögezik le, vagy akár a gyerekkoporsó hegedűtokot idéző alakja. Ebbe a zsúfolt, izolált világba bármikor betoppanhat patkányfejű szerető, zongorázó asztronauta, madarat etető törpe. Az ódon szekrények közé épített, kopott berendezésű és megannyi kacattal zsúfolt színpadkép hipnotikus. A padlón levő kráterszerű, vízzel telt nyílás apokaliptikus állapotot sejtet, a benne úszkáló tárgyak: labda, műanyag baba, gyertya, telefon, vonó, írógép pedig a múlt és elmúlás jelentéseit, a szereplők egyéni és közös emlékezetét, végletes magányát erősítik fel. De nem pusztán a képiség, hanem a hangzás is magával ragadó: nyikorognak az ajtók, pszichedelikus zene szól, és időről időre felcsendül a madárcsicsergés. Egyetlen ellenvetésem – ami miatt főként a kisvárdai színház terét okolom, ami más arányokban és távolságban mutatja az eredetileg stúdiószínházi körülményekre szabott előadást –, hogy a nagyon felfokozott pillanatokat, például a bolondok házában játszódó jelenetét, Eszter és az anya találkozását, valamint a tündérruhás kiadó-vénlány múltbéli titkokat leleplező jelenetét követő csendekben megtorpan az előadás, és időbe telik, amíg új lendületre tesz szert.

Újdonságnak számít, hogy a kisvárdai találkozón belül megszervezésre került a színművészeti egyetemek Minifesztiválja, amely programsor fiatal színművészeti hallgatók előadásait vonultatja fel. Ifjabb Vidnyánszky Attila rendezése a kaposvári harmadéves színisek Rómeó és Júliája. Alig van időnk átrohanni egyik előadásról a másikra, mire a Rákóczi Stúdió, azaz az iskola épületéhez érek, az egyik színinövendék már a tetőről kiabálja felvezetőjét. Köztünk állnak, mellettünk kiabálnak hamarosan a többiek is, és bevallom: olyan jól csinálják, hogy csapdában érzem magam. Hamarosan követjük őket a terembe, a „bálba”. Jelenetenként más-más színész alakítja Rómeót és Júliát – ahány ház, annyi Rómeó és Júlia: ezek a különböző alakítások mégis szép egységben érnek össze.

A tér minden zeg-zugát használják az előadók, a lépcsőktől a reflektorokat tartó állványokig (bár hozzátenném, hogy az állvány emelésével és süllyesztésével való halálreprezentációs játék ötletes, de számomra megakasztja az előadás menetét, és az első óra után jelentésében kiürül a térvariálás). De produkciójuk bővelkedik fizikai teljesítményben, énekben, zenében, sokoldalú tehetségről tesznek tanúbizonyságot.

————————————

A kisvárdai fesztivál beszámolói:

Szabó Janka: Abszurd, zenés, klasszikus (1.)

Szabó Janka: Kánikulára díjeső (3.)