Szabó Janka: Abszurd, zenés, klasszikus
Határon Túli Magyar Színházak Találkozója, Kisvárda – 1. fesztiválnapló
Fotó: Jakab Lóránt
A Határon Túli Magyar Színházak Találkozója értelemszerűen mindig azzal kezdődik, hogy Kisvárdára el kell jutni. Praktikus megnézni, hogy kik mikor játszanak, és – ami a legfontosabb – el tudnak-e vinni? Így valahol az úton, egy Tesco-parkolóban találkozom a temesváriakkal, és velük buszozom a fesztivál huszonnyolcadik kiadására.
Kisvárdán pedig hol zuhog, hol kánikula van, de a hangulat kárpótol. Rendszeresen elfelejtem, hogy díjazás is van – az idei zsűri tagjai: Gáspár Tibor színművész, Hámori Gabriella színművész, Kántor Viola televíziós szerkesztő, Kovács Dezső kritikus, Török Ákos színházi szakíró döntenek a határon túli évadot átfogó fesztivál díjairól.
A hétfői nap első előadását, az Őszi szonátát ugyan nem érem el, de Sardar Tagirovsky szentgyörgyi rendezését, az Úrhatnám polgárt igen – a rendezőnek ez a második versenyelőadása az idei fesztivál keretén belül, a nagyváradi Az eset mellett. Érdeklődéssel követem, hogy a fiatalok egybekelése érdekében szultánnak-öltözős és apát-átverős történet hogyan válik autentikussá és kortárssá. Az előadást végigkísérik a színházi és önreflexiók, többdimenzióssá gazdagítva azt. A teátrális képi fogalmazásmód olyannyira precíz és következetes, hogy a banális történettől eljutunk a feltörekvő ember aranyporos drámájáig: az előadás fináléjában aprócska perzsán, müezzin dalaként fordítják a morc kamu-török szöveget, az összes szereplő talptól skalpig aranyporosan vonul fel a színpadra. A karakterek ábrázolása sokrétű és finom, így megszűnnek pusztán karikatúrának lenni. Ez többek között a szöveg dramaturgiai szerkesztésének és jelentős kurtításának köszönhető – amiért én külön hálás vagyok. Erről kialakul egy kisebb vita a másnap délelőtti, Árkosi Árpád által vezetett szakmai beszélgetésen: elhangzik az a kijelentés is, amivel az előadást látva nem tudok azonosulni, hogy leginkább a „Molière nyomán” lenne rá a megfelelő kifejezés. Felmerül az is, hogy lehet-e kőszínházban kísérletezni, és a hasonló formakereső előadások helye tulajdonképpen a független szférában lenne – ezt az álláspontot egységesen értetlenül fogadják a jelenlevők.
A fesztivál díszvendége Tompa Gábor, aki idén pont a huszönötödik évét tudhatja maga mögött a kolozsvári színház igazgatójaként. A The New Tenant (Az új bérlő) című előadását tekinthetjük meg, amit a bukaresti Nottara Színházban rendezett. Elgondolkodtam, hogy egy fesztiválra, ami a határon túli magyar színházak találkozási helye, miért éppen ezt az előadást hívták el a szervezők – az előadás előtti díszköszöntőkben (amit nem tudok nem protokoll-színházként nézni) felemlegetett hosszú kolozsvári munkásság indokolttá tenné, hogy ottani rendezését lássunk a színpadon. De ez csak elméleti eszmefuttatás marad, az előadás végső soron talál a képbe, hiszen egy jelentős határon túli rendező igencsak jelentős alkotása. Ráadásul előnnyel is indulok, csak ritkán kell a kivetítőről olvasnom a szöveget, bár az előadás amúgy is szétfeszíti a nyelv határait: négy nyelven szólal meg a főszereplő, a végén pedig már nem is számít a beszéd, csupán a végletekig feszített teatralitás, a hirtelen váltásokkal megszakított hipnotikus jelenetek, és a magával sodró színészi játék marad.
A következő előadás a Hair című musical, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadásában, aminek a kapcsán felvetődik a kérdés: mit jelent számunkra ez a darab? A Puskás Zoltán rendezte produkció egyszerre meséli el a sokak számára ismert hippi-katona történetet, de egyben túl is mutat rajta. Amint a szakmai beszélgetésen is kiemelésre kerül, az előadás egyik letaglózó pontja a hozzátoldott Berger-monológ, amiben a magával meghasonlott ember skizoid állapota tükröződik. Megfosztatik a heroikus haláltól, ugyanis túléli a háborút, és egy intézményben látjuk viszont: öngyilkossága előtt arról beszél, hogy a háborús rémtetteket nem ő, hanem Bukowski követte el – aki helyett őt vitték Vietnámba. Ezt az újraértelmezést egészíti ki a letisztult rácsdíszlet változatos használata, a tér teljes lefedése (egy centiméter nem marad mászatlan, gurulatlan, kúszatlan), valamint a tömegjelenetek dinamikája és monumentalitása, amelyek önmagukban magukkal ragadnak.
Rohanni kell a következő előadásra a Várszínpadtól a Rákóczi Stúdióba, és megéri. A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkciója, a Piaf-marche/Piaf-menet lélegzetelállító sanzon-kavalkád. Az előadás franciául beszél és énekel, ami tudatos döntés Mezei Kinga rendező részéről, aki egyben a főszereplő énekesnőt alakítja. A szakmain elhangzó mondat pedig tömören foglalja össze a nyelvi döntés következményét: lemond arról, hogy magyarul énekeljen, de épp ezáltal elkerüli a tartalmi csapdákat, és csak az marad, amiről az előadás szól: Piaf.
Igazi születésnek vagyunk tanúi, nagy léptékben mutatják be számunkra életének meghatározó pillanatait, egy legendává válást, mindössze egy óra tizenöt perc alatt. A sztori-dramaturgia hiánya erőteljesen a dalokra fordítja a figyelmet, amelyek nem eszközei lesznek a történetmesélésnek, hanem önmagukban alkotják meg a történetet, és ennek a kivetítőn látható filmbevágások játszanak alá, összefonódva és eltávolodva a színpadi történésektől – hihetetlenül kifejező, amikor Mezei Kinga mintegy refrénszerűen ismétli a filmen látható énekesnő mozdulatait. A tér harmonizál ezzel a mozaikos szerkesztéssel: minden zeg-zug egy újabb jelenetnek ad otthont, legyen az zongorába épített autó vagy bárpult. De van itt még kicsike Edith Piaf bábu, zenedoboz, valamint Piaf bokszoló szerelmének repülőbalesetét ábrázoló papírrepülő játék – ezek mind finommá és légiessé teszik az előadást.
————————————
A kisvárdai fesztivál beszámolói:
Szabó Janka: Az elmúlás terei (2.)
Szabó Janka: Kánikulára díjeső (3.)
