Szabó Emese: „Azt gondoltam, hogy a közösségi alkotás erősebb, mint az individuum…”

Beszélgetés Sánta Yvette sepsiszentgyörgyi bábszínésszel

Megjelent a Játéktér 2024-es téli számában.

Sánta Yvette sepsiszentgyörgyi bábszínész 2023 augusztusától egy éven át Indonéziában tanult tradicionális bábművészetet, wayang-kulitot, a Darmasiswa Indonesian Scholarship ösztöndíjprogram keretében. Személyes élményeiről, szakmai tapasztalatairól Szabó Emese kérdezte.

Amikor hazajöttél, és először találkoztunk, akkor mesélted, hogy a boltban valaki rád szólt a kasszánál, hogy mozogj már kicsit gyorsabban, és akkor eszedbe jutott, hogy ilyen az elmúlt egy év alatt nem történt veled, Indonéziában nem sürgettek dühösen, sőt, az idegenek segítettek bepakolni a táskádba. Beleláthattál abba, hogy hogyan, milyen értékek szerint élnek ott az emberek. Mit emelnél ki az ezzel kapcsolatos tapasztalataidból?

Az a negyed Surakartában, ahol laktam, olyan volt, mint egy kis falu – a szomszédok nagyon barátságosak voltak, hamar befogadtak, annak ellenére, hogy külföldiek voltunk, ami nem megszokott azon a környéken. Az az első kérdésük, hogy ettél-e már, és ha a válaszod nem, akkor behívnak a házukba, és megetetnek. Az egyetem öt perc sétára volt a lakóhelyünktől, de ez alatt a rövid séta alatt is megállítottak, elbeszélgettek velünk, megkérdezték, van-e bármire szükségünk – egyébként általában nem beszéltek angolul. Számtalan történetem van hétköznapi kedvességükről: a piros lámpánál várakozva egy sofőr mogyoróval kínált, a helyi kertész észrevette, hogy elromlott a kerti csapunk, és kérés nélkül megjavította, egy motoros 40 percen át kísért minket, mert egy útlezárás miatt eltévedtünk. Valódi közösségekben élnek, persze sok szempontból egymásra is szorulnak.

Melyek azok a mindennapi nehézségek, amelyek miatt szükségük van a közösség erejére?

Alacsony az életszínvonal, érezhető az egyenlőtlenség a gazdagok és a szegények között, akik sokat dolgoznak kevés pénzért. Ennek ellenére nem igazán beszélnek a nehézségeikről. A lakosság nagy része muszlim, talán az erős hit miatt is tartózkodnak a panaszkodástól. Inkább elfogadják a helyzetüket, persze a változás érdekében mindent megtesznek, amit tudnak.

A Darmasiswa Indonesian Scholarship ösztöndíjprogramban vettél részt, amelynek célja, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését az indonéz kultúra iránt. A program világszintű, 135 különböző országból érkezhetnek ide diákok. Te tradicionális bábművészetet tanultál – hogyan zajlott a felkészülésed attól kezdve, hogy megtaláltad ezt a lehetőséget, egészen addig, hogy kiutazhattál a képzésre?

Az egyetemen is hallottam már a Darmasiswáról, de komolyabban a pécsi Karakulit Nemzetközi Árny-Játék Fesztiválon merült fel, hogy jelentkezzek rá. Itt kezdett el mélyebben foglalkoztatni a wayang-kulit műfaja, illetve a fesztivál által többeket megismertem, akik részt vettek a programon, és akkor eldöntöttem, hogy én is jelentkezem. Romániából két ember került be: Benczi Tekla, volt csoporttársam, és én. Sorsszerű pillanat volt, hogy a bejutásom hírét április végén, a Karakulit Fesztivál második kiadásán kaptam meg, és augusztusban már Indonéziában voltam.

A dalang, vagyis a bábos, hihetetlenül sokféle képesség birtokában van. Egyedül narrálja a történetet, mozgat akár ötven bábot, énekel, mindezt ülve, gyakran hét-nyolc órán keresztül. Megnéztem a kedvenc dalangodról, Ki Bayauajiról egy videót, amelyben egy verekedésjelenetet mutat be. Bravúrosan pörgeti, egymásra teszi a bábokat, az egyiket eldobja, a másikat pedig már veszi is a kezébe, mindezt zenére. Iszonyatosan összetett munka ez, a bábosok egy életen át tanulják a mesterséget, és folyamatosan tréningezik magukat. Neked egy év alatt mennyit sikerült elsajátítanod ebből?

Bepillantást nyerhettünk abba, hogy miként működik a dalangok oktatása, hogyan dolgoznak ki egy előadást, milyen a viszony a gamelán zenekar és a dalang között. Bábmozgatási és bábkészítési alaptechnikákat tanultunk. A dalang általában fél lótuszülésben ül, a jobb lába van felül, hogy a lábfejével jeleket tudjon adni a zenekarnak. Mivel ő irányítja a zenekart, ezért nekünk is meg kellett tanulnunk minden hangszeren játszani. Ez nagy kihívást jelentett. Pentatonikus hangrendszerben játszanak, mindig felütéssel kezdenek, ami az európai fülnek elsőre inkább disszonánsnak hangzik.

Az Institut Seni Indonesia (Indonesian Institute of Arts, Surakarta) Jáva leginkább megbecsült bábos egyeteme. Minden évben sok a jelentkező, nagyon nehéz bejutni. Mi az elsőéves bábos évfolyamhoz csatlakoztunk, ők hatvanan voltak. Legtöbben már gyerekkoruk óta játszanak valamilyen tradicionális hangszeren, ismerik a dalokat, életük szerves része ez a kultúra. Fiatal koruk óta báboznak, táncolnak, az is gyakori, hogy dalangok vagy zenészek gyerekei jelentkeznek a képzésre. Szóval nem kezdő szintű csoportba csöppentünk bele.

A tanáraink nagy része nem beszélt angolul, a csoporttársaink is alig, vagy ha beszéltek is, nem szívesen segítettek nekünk. Így meg kellett küzdenünk az információkért és a tudásért.

Akkor azt az odaadást és kedvességet, amelyről az indonéz nép kapcsán beszéltünk, az egyetemen nem tapasztaltad annyira? Az elvárásaidhoz képest milyen volt a képzés?

Az egyetemen sajnos a hétköznapokban tapasztaltak ellentétét kaptam. Azt gondoltam, hogy a közösségi alkotás erősebb, mint az individuum, de rá kellett jönnöm, hogy ott egy olyan erős hierarchikus rendszer alakult ki, amelynek a tetején generációkon átívelően híres dalangcsaládok állnak. Ők irányítják a szakma döntéseit, nehezen engednek be olyanokat, akiknek nincsenek dalang felmenői, és különösen elutasítóak a külföldiekkel.

Tehát a dalangok nem értenek egyet a Darmasiswa ösztöndíjprogram célkitűzésével, hogy az indonéz kultúrában rejlő értékeket és tudást világszerte megismertessék, átadják?

Mintha attól féltek volna, hogy a mi tudásvágyunk veszélyezteti a wayang-kulit értékeit, hogy általunk felhígul, vagy elértéktelenedik ez az örökség.

Ez a hozzáállás a fiatalokra is jellemző volt. A helyi osztálytársaink gyakran kigúnyoltak, eleve nevetségesnek tartották azt, hogy ott vagyunk. Ha angolul beszéltünk, azért nevettek, ha indonézül próbálkoztunk, akkor meg azért.

Egyébként ami a művészeteket illeti, ez nem nevezhető általános jelenségnek. Néhány tárgyat felvettem a tánckarról is, és ott nyitottsággal fogadtak. A bábozás az indonéz kultúra csúcsa, a társadalomban ismert, elismert személyiségeknek tekintik a dalangokat, papként tekintenek rájuk. Bábművészetük az összes művészeti ágat egyesíti, a tánc és a színház is a bábozásból alakult ki. Talán innen is eredeztethető ez a féltés és elutasítás.

Volt nyilvános előadásotok?

Hogy milyen dalangnak lenni, azt csak órákon próbálhattam ki. Nyilvánosan csak zenészként kísérhettem a helyi osztálytársaimat, azt is csak egy-két alkalommal. A jávai nyelv is kihívást jelentett, mivel egy archaikus nyelv, sok dialektussal. Három tiszteletadási szint van benne, annak függvényében, hogy veled egyszintű, nálad magasabb vagy alacsonyabb társadalmi státuszú emberrel beszélsz. Az előadásokon belül is ezt a három szintet váltogatják, annak függvényében, hogy milyen státuszú karakterek beszélnek egymással.

A bábjátékot két oldalról lehet nézni: az árnyjáték részét, és a mozgató oldalát. Te mindkettőt láthattad. Milyen különbségek vannak a két oldal között?

Igen, ez azért van, mert az előadások akár hét-nyolc órán át is tarthatnak. A dalang felőli oldalon erős közösségi hangulat van, a nézők jönnek-mennek, esznek-isznak, beszélgetnek, elalszanak-felkelnek. Gyakori, hogy az árnyoldalon nincs is nézőtér, de előfordul, hogy az előadás támogatója vagy a meghívott vendégek nézik onnan. Számomra az árnyjáték sokkal élvezetesebb volt. A precíz, kidolgozott mozdulatok ezen az oldalon elevenednek meg igazán, itt történik meg a varázslat.

Volt, hogy meghívottként vettél részt?

Érdekes ez a kettősség, mert a bábos szakma örömmel mutatja kifelé, hogy a világot mennyire érdekli a féltve őrzött örökségük, ezért igen, gyakran büszkélkedtek velünk, mint meghívottakkal. A wayang-kulit a világörökség része, ezért ők is fontosnak érzik, hogy átadják a tudást, csak még nem találják az egyensúlyt a hagyományok őrzése és továbbörökítése közt. Illetve még kidolgozott metodológiájuk sincs azok számára, akik teljesen más kulturális háttérrel rendelkeznek.

Annak ellenére, hogy a tanárok nem voltak nyitottak, rengeteget tanultál és tapasztaltál. Mivel ez egy ennyire sajátos műfaj, bizonyára nehéz lenne itthon autentikusan bemutatni egy ilyen előadást. Bár hoztál haza bábokat, több más, speciális elem van még, például az a banánfatörzs, amelyben a leszúrt bábok vannak, nem beszélve a zenekarról. De gondolatiságban, szellemiségben mi az, amit tovább tudsz vinni?

Azt a munkamorált mondanám, amellyel ők dolgoztak. Türelem, maximalizmus, precizitás – naponta több órát gyakorolnak, a munka alatt nincs mellébeszélés, a szünet alatt nincs munka. Bábosként én eddig úgy dolgoztam, hogy egy megadott helyzetből indultam ki, az határozta meg a bábmozgatás lehetőségeit, vagyis a belső töltet hozta létre a mozdulatot. Ők ezt fordítva csinálják: már meglévő mozdulatok jelentéseiből indulnak ki, és azt töltik fel mondanivalóval, vagyis a mozdulat szüli a belső töltetet.

Feltétlenül ki kell térnünk a harcművészetre is. Elmeséled a történeted a fehér kakassal?

Amikor már nagyon nem találtam a helyem a bábos közegben, eldöntöttem, hogy csatlakozom a tradicionális indonéz harcművészetet oktató pencak silat klubhoz az egyetemen. Ebben a klubban egy teljesen kezdő is edzővé válhat egy év alatt, persze nagyon intenzív felkészülést követően. Heti kétszer jártam edzésre. Ezek este kezdődtek, és hajnalig tartottak. A harcművészek a sötétség harcosainak tartják magukat, az edzőruha is fekete, az első öv is fekete, és így halad a fehér felé. Abban hisznek, hogy minden a semmiből jön létre, és a fény irányába tart. Én velük tapasztaltam meg azt a valódi közösségi létezést, amelyben az egyéni érdekek helyett a csoport érdekein van a hangsúly. A fehér kakas rituáléja is erről szól, a saját egónkat szimbolizálja. Hónapokkal a fehér öv megszerzése előtt vettünk magunknak egy fehér kakast, és felneveltük. Az utolsó próbatételt egy háromnapos rituálé előzte meg, ekkor a csapat végig együtt volt, 72 órán át nem aludhattunk, és különböző próbákat kellett kiállnunk. Az utolsó próba pedig az volt, hogy az egyik általunk választott mentorunk megölte a kakasunkat, és közösen vacsorát főztünk belőle. A kakas tehát az elengedés, a halállal való szembenézés szimbóluma is. Ha egy pencak silat harcos meghal, akkor a holttestet a fehér övével terítik le, ezzel küldik utolsó útjára. A tréninget huszonheten kezdtük, és végül heten maradtunk. Olyan erős közösséggé formálódtunk, hogy úgy érzem, erre a hét emberre életem végéig számíthatok. Ez a tapasztalat adott nekem a legtöbbet Indonéziában.