Sütő András üzenete a mának a magyar dráma napján

Sütő András üzenete a mának a magyar dráma napján

Régtől fogva tudjuk: rendelt ideje van a szólásnak, és ideje a hallgatásnak.

Szóltam is amíg lehetett, hallgattam is, amikor (…) elnémítottak. (…) Városunk színházában is hallgatásra kényszerültem. Hadd tegyem hozzá: ez nem a színház bűne, hanem azoké, aki odakint és odafönt, valahol a színház, a drámaírás, általában a művészet felügyelőinek, sőt fegyőreinek vélték magukat.

Így tehát hosszadalmas távollét után köszöntöm újból a Nagyérdeműt, színpadi munkáim mindenkori pártolóinak sokaságát, (…) városunk hűséges magyar közönségét, […] és hadd tegyük hozzá: azokat, akik megannyi szellemi divathullám ellenére is hisznek a színpadi művészet közösségi hatóerejében, eszméltető szerepében. Boldog vagyok, hogy az itthoni kényszerhallgatás keserves évei után újból együtt lehetek azokkal, akiknek sorsa – sorsommal együtt – a mai estén színre kerülő drámámat ihlette.

[Az érdeklődés] jó érzést kelt a szerzőben. Mert hisz drámát nem intézménynek ír, ha ír az ember. A bennünket felkaroló százezreknek írunk. Ha úgy tetszik: kollektív üdvösségünk érdekében. Másfajta üdvösség írót nem vigasztalhat. A sokak nélkül nincs értelme az írásnak. Nélkülük az írás: puszta kenyérkereset.  Amihez a társadalom ezernyi más módot kínál, boldognak, boldogtalannak egyaránt.

Ebben a mai rendezőcentrikus világban, amikor egy Shakespeare is elmehet borítékos sorsjegyet árulni, ha nem akad rendező, aki fölpártolja; manapság, amikor a magyar színjátszásban minden produkciónak nagy becsülete van – kivéve a magyart, bizony figyelemre méltó az a rendező, aki azt mondja az ő felfogását korszerű cinizmussal tagadó köröknek: uraim, a legrosszabbat is vállalom! A darab sikerét, s annak minden következményét (manipulált, olcsó siker, populizmus, népi-nemzeti elmaradottság, sorsproblémás, kollektív nyavalygás stb.) vállalom.

Akinek füle van, meghallja.

Akinek nincs: annak legszívesebben a magamét adnám kölcsönbe. Így bizonyára jobban járnék, bár jól tudom: oka van az efféle lehetetlenségnek. Az írói munka hadd legyen csak kiszolgáltatva a Sokaság ítéletének. Mert végül nem a szerző, s némelykor a kritika, hanem a Nagyérdeműnek tisztelt közönség dönti el valaminek az életrevalóságát.

Talán nem önáltatás, hogy drámám időszerűsége nem múlt el létrejöttének történelmi idejével. Nem múlhatott el, mert a mindennapos jelenség – mint például az emberi szabadság lábbaltiprása – nem föltétlenül napi jelenség. Mi több: korszakok mennek és jönnek – a megaláztatás pedig marad, a sovén gyűlölet tartósan garázdálkodik. Meddig vajon?

Marosvásárhely,

2016. szeptember 21.

 

 

A fenti szöveget Sütő András 1987 és 1993 közötti különböző időpontokban, műsorfüzetekben, sajtóban megjelent írásaiból válogatta és szerkesztette Keresztes Franciska és Gáspárik Attila.