Stan Lilla Alíz: TESZT 2024 – 1.0. Temesvári teszteli a TESZT-et
15. TESZT – Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
Megjelent a Játéktér 2024-es őszi számában.
Úton szülővárosom felé különböző szójátékokat gyártottam e beszámoló címadására vonatkozóan, ám ahogy a célhoz közeledve egyre magasabb Celsius-fokokat jelzett a telefonom, úgy összpontosult minden vágyam anyukám várva-várt krémesére. Érjünk már el a TESZT-re, a sokszínűségről híres fesztiválra! Uccu neki, vesd el magad!
A teltházas stressztől nem szabadultunk, szinte vágni lehetett a bizonytalanság feszültségét, már az autópálya délibábjai is azt üzenték, hogy a Csiky Gergely Állami Magyar Színház Tomi Janežič-féle 1978-ára nem fogunk beférni, ám mégis sikerült. Három felvonás: egy állva, kettő ülve, viszonylag szerencsésen megúsztuk. Ezt a szocreál és kommunista doku-fikciót mégis ülve a legjobb végignézni. A saját történetből összegyúrt szöveg a lokalizált korszak ábrázolásával sok ember számára közhelyes lehet, ám dramaturgiai eszközként igencsak működik, a helyi nézőknek pedig még inkább. Személyes, rólunk is szól, nem csak a már személytelenné vált, történelmi sztárnak tekintett Temesvárról. Tapogatjuk az új színházi nyelvet, az új játékstílust, ódzkodunk tőle, mert ami minimalista, az mindig gyanús, közben pedig értjük a jelenséget, hiszen élő dokumentumfilmet nézünk. A műszaki egyetem egykori Hidrotechnika karának épülete a málló vakolattal, a szürke sötétséggel és az épület kertjébe kibiggyesztett, már-már installációnak ható Toi Toi vécével semmi mást nem idéz elő, egyedül a szorongást, de azt nagyon. A felvonások fentről lefele haladnak, és ez a folytonos süllyedés az emberiség önpusztítását juttatja eszembe. Janežič iróniája a lélegeztetőgép abban a hullaházhoz vezető liftfülkében, ami a haldokló civilizációt és Dante poklát elválasztja egymástól.
Másnap a horvát Kerempuh Megyei Szatirikus Színház A makrancos hölgyével indult az előadások sorozata. A nők elhallgattatása, a patriarchális struktúra alvilága, társadalmi minták, egyszóval nevezetes fajunk múltbéli, avagy az azóta is megtörténő botlásairól folytattak diskurzust. A shakespeare-i szövegek aktualizálásának tanítandó példáját láthattuk, a nevetés és elszörnyülködés érdekes keveréke kavargott bennem, nem tudok horvátul, de néha mégis azon kaptam magam, hogy nem is olvasom a feliratot, érezve-értem a szöveget. A női elnyomás feminista olvasata általában elkerülhetetlen, ám ez az előadás mégsem esett a klisék csapdájába, a színészek körbejárták a helyzeteket és megformált karaktereiket, megtörtént a brechti eltartás, ahogyan a társadalomkritika is.
Ha a makrancosság tudata nem keltett halálfélelmet bennem addig, akkor az esti, görög Taverna Miresia Mario Banushi rendezésében elvégezte ezt a feladatot is. A több színházi intézménynek otthont adó épület valahányadik emeletének valahányadik lépcsőfordulója utáni folyosón, a Festőműhelynek nevezett teremben vezekeltette a nézőket a megtisztulás felé. Az érzelmi skála mind a huszonkét szintje megszületett. Az egy órába tömörített szenvedő teremtéstörténet non-verbalitásában követeli az enyhítő szavakat, de az egyetlen, ami elhangzik, az egy siratóének. Az egymásba hömpölygő etűd-jelenetek gyönyörködtetően esztétikusak, de egyben kegyetlenek is – ebből az ellentétből fakadó zaklatottság átadására törekszik az előadás. A néző pulzusa az egekben, figyel, a földi szükségletek már nem léteznek, hiszen a pislogás és a levegővétel elterelheti a figyelmet. Asszociációs játékot játszunk, az absztrakt képek egyetlen alaptétele a fájdalom.
Kedd, a mediterráni fülledtség napja. Az én kontextusomban ez azért fontos, mert az aznapi maratont szabadtéri előadással kezdtem. Viszont a rituáléhangulat a tűző nap nélkül nehezebben teremtődött volna meg.
Az olaszországi Teatro dei Venti két gólyalábas színészből álló Pentesilea című vásári jellegű előadása egyszerűségétől lesz összetett. Először is kiülsz a Szabadság térre (ha elég okos vagy, egy fagyi társaságában), és gyorsan elolvasod a szinopszist. „Harcosok csatájának története, akik egymás halálát kívánják, mert túlságosan szeretik egymást.” Bármennyire is próbáljuk elvetni a gondolatot, a legjobban működő történetek mégis a szerelmes történetek, bármely kultúráról legyen is szó. Már előre tisztában vagy azzal, amit látni fogsz: Achilles, a bátorság és férfiasság görög szimbólumának és Pentesilea, az amazonok királynőjének halálba torkolló szerelemtánca; szóval nem a cselekmény, hanem annak ábrázolása a lényeg. Hatalmas középkori dobok adják a ritmust, az artista-színészek pedig – a zene dinamikájához híven – korabeli jelmezekben teremtik meg a szereplők közötti különböző helyzeteket. Tudom, mikor harcolnak vagy menekülnek egymástól, mikor szenvednek az egymásért érzett érzelmeik miatt. Egymással se, és egymás nélkül se: mindkettőjük meghal. És a sokfokos melegben kirázott a hideg.
Ezután kellett igazán felkötni a színházi gondolkodók színházértelmező gatyáját, jöjjön, aminek jönnie kell: Urbán András Történt egyszer Újvidéken című lavinája. Szilveszteri zenés, táncos színházi önreflexiónak voltunk tanúi. Hair-daloktól a Szomorú vasárnapon keresztül a kortárs popig mindenből is kaptunk. A showműsori pillanattal egy időben a színházcsinálás legmélyebb és legsötétebb bugyraiban fulladoztunk, a szakma általános mivoltába, illetve a szerbiai Újvidéki Színház lokalizált helyzetébe is belemásztunk. A rendező kézen fogott, és nyakig megmártóztunk a színház mocskában, ezt pedig ujjongó vastapssal reagáltuk le. Paradoxon. Az előadás végére már a feliratozógép is szembeszállt a színészekkel, illetve az intézményen belüli hierarchikus rendszerrel, Urbán öniróniája egyértelmű: önmagát is a kivégzőosztag sorfala elé állítja.
A másnap esti előadásról viszont nem dalolászva mentünk le a büfébe megpihenni. A zágrábi Ifjúsági Színház Istentelen ifjúsága az Ödön von Horváth regényének posztdramatikus feldolgozásában a „nihilizmussal, szociáldarwinizmussal, fehér identitással és szélsőséges digitalizációval konfrontálódó Európájára reflektál”, a radikalizálódással, a fasizmussal, a szélsőséges ideológiákkal, a fiatalokra gyakorolt hatással foglalkozik a mai társadalmi és politikai helyzetek kontextusában, így megkapjuk az ebből kifolyó legeslegrosszabb forgatókönyv-finálét: egy fiatalok által véghezvitt tömeggyilkosságot. A közösségi humanizmus összeomlásának tervrajzával találjuk szembe magunkat, a néző teljes lelki leépülése a cél, ez meg is történik.
Ezután már határozottan csak arra vágytam, hogy anyukám krémes tésztáját kanalazzam, abban a reményben, hogy termelődik még bennem némi boldogsághormon.
Marton Orsolya: TESZT 2024 – 2.0. Marosvásárhelyi teszteli a TESZT-et
