Stan Lilla Alíz: Mindenkinek a valakije. Liliom-show

Liliom. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós

Megjelent a Játéktér 2024-es téli számában

Fiúk ölébe lányok ülnek, az élet örökké tart, balra a második ajtón túl a pokol néz vissza ránk. Erről a mennyország állandó turistája, Liliom (Faragó Zénó) biztosított minket, aki a két lator közül sosem az üdvözült, hanem az elkárhozott sorsát ölti magára.

A gyergyói Figura Stúdió Színház negyvenéves fennállását ünneplő miniévadot, az október 10–13. között megrendezett Figurafeszt második kiadását az Albu István által színpadra vitt Liliom című előadás zárta, nem véletlenül. Kellő eleganciával és méltósággal futottunk neki az utolsó száz méternek, ahogy azt egy esemény „gálaestje” megköveteli, pedig a fesztiválvégi büfézgetés idejéhez még igencsak korán volt.

Akárhányszor összehoz a sors a Liliom-jelenséggel, tehát a fizikai és lelki terrorral, akarva-akaratlanul is ott visszhangzik a fejemben a Molnár Ferenc talán egyik legismertebb drámája által kiváltott időtlen diskurzus az abúzusról. Amikor arra buzdítanak, hogy objektíven ítéljem meg az alapszöveget, messze távol vagyok a nullponttól, a semleges nekifutástól, hiszen az helyettem már rég állást foglalt, akkor, amikor Juli megerősítette lányát: lehetséges az, hogy valaki megüssön, és te ne érezd. Az alkotó és az alkotása közötti különbségtétel vagy azonosítás kérdésköre is örök téma marad, hiszen az alteregóként értelmezett főszereplőt nehéz lehámozni az íróról, és talán nem is kell.

Szkeptikus gondolataim elhessegetésével töltöttem azt az öt percet, ameddig elfoglaltam a helyem a nézőtéren, reménykedve abban, hátha ez alkalommal mindenki maga döntheti el, hogy elítéli vagy megbocsát a magyar drámairodalom egyik legmegosztóbb szereplőjének.

A forgószínpad egy körcikkével kezdünk, mégpedig a felhőkkel kitapétázott, fekete cilinderes arkangyalzenekarból álló másvilággal, Liliom sörösüveggel a kezében lazán kisétál a mikrofonállvány elé, feltesz egy napszemüveget, és az első Tankcsapda-dallal meg is határozza az előadás energiaszintjét, egyértelművé téve, hogy koncerthangulatból nem lesz hiány.

Annak ellenére, hogy a rendező ragaszkodik a ligeti romantika megidézéséhez, megtartva a szöveg nyelvezetét, illetve a kor sajátosságait, a rockegyüttes frontemberévé tett Liliom megkövetel magának egy sajátos esztétikát. Sokszor meg is kapjuk azt a barna bőrdzsekis Ficsúr (Barti Lehel-András) ábrázolásában, aki akusztikus gitárral az oldalán emlékeztet olykor a Cseh Tamás-féle trubadúri életérzésre, a párizsi Moulin Rouge fülledt erotikáját megtestesítő Muskátné (Bartha Boróka) szerepében, vagy épp a hosszú fekete bőrkabátos, motoron érkező rendőrök bepörgetésével.

„Egy csirkefogó élete és halála. Külvárosi legenda hét képben” – olvashatjuk a szinopszist az előadás műsorfüzetében. A dráma (alcímében is ugyanez a két mondat szerepel) struktúráját megtartva építkezik az előadás, következtetésképpen az értelmezés felelőssége változatlanul a szerzőre hárul, ám az olvasatot egy dramaturgiai csel befolyásolja. Ez pedig nem más, mint a Tankcsapda-dalok beemelése az előadásba. A rockzene jellegéből fakadó lázadás, szabadságérzet indulásból félsikernek számít, a jól ismert slágerek pedig könnyen hatásvadásszá válhatnának, főleg zeneileg kifogásolhatatlan minőségben. A gyergyói Liliomban a dalszövegek a drámai szöveg kontextusában telítődnek jelentéssel, a rendező belehelyezi őket a dramatikus térbe és időbe. A brechti eszközként ismert songok, azaz a cselekményre reflektáló, azt értelmező intermezzók, vagy a szereplők monológjaként szolgáló dalok jutnak eszembe erről a rendezői döntésről. A dalok funkciója kettős: a képek összefoglalásában és a szereplők, a legtöbb esetben Liliom gondolatainak megszólaltatásában játszanak szerepet. Például az első képet, amelyben Liliom és Juli (Szilágyi Míra) egymásra találnak, a Fiúk ölébe lányok című dal követi. A városligeti fák, bokrok és fehérakác környezete és világa összhangba kerül a Tankcsapda forró nyári esti Tisza-partjával, így nemcsak a szerelmi tematika köti össze a közel száz év különbséggel megjelenő szövegeket egymással, hanem az érzetek is. A két korból való szöveg összefésülése akkor válik igazán jelentőségteljessé és izgalmassá, amikor az 1990-es évek végén megírt sorok formálni kezdik a 1900-as évek elején megírt szereplők személyiségét, jellemvonásait.

A másvilág képét a Fogalmazó (Bocsárdi Magor) vezeti fel. Amint beülünk a Liliom-koncertre vagy a Tankcsapda-musicalre (ahogy tetszik), egy dolgot már a legelején gyaníthatunk: a mennyországi jelenetekben több, mint valószínű, hogy a Mennyország tourist csendül majd fel. És nem csalódunk. A dal a mennyország törvénykönyveként értelmezhető, a Fogalmazó felállítja a játékszabályokat az olyan sorokban, mint az „És hiába vagy bátor, / Mint egy római gladiátor”, amelyek igazságát Liliom be is bizonyítja, hiszen itt már nem ő dönt a saját sorsa fölött. A Mennyország Tourist (igazság)szolgáltatását pedig a két rendőr testesíti meg, akik maguk viszik a holtakat az égi törvényszék elé.

A dalok létjogosultsága Liliom személyében teljesedik ki. Amíg a történet gondolatisága nem tud újat mutatni, addig megkapjuk tőlük a mindig is hiányolt önreflexiót. A Tankcsapda érzelmektől túlcsordult szövegei ellensúlyozzák az erőszakos érzéketlenséget. Megtörténik az a karakterfejlődés, amely Molnárnál sosem történt és sosem fog megtörténni. A rendezés az érzelmek elől menekülő szoknyapecér lelkébe és gondolataiba is enged belelátni. Nemcsak feltételezzük, hanem most már biztosak lehetünk abban, hogy Liliom képtelen kifejezni az érzelmeit, ez az ő keresztje. Vallomástételei, a dalok pedig nem egy erőszakos és bántalmazó ember elfogadásának, hanem megértésének eszközei. Vajon elég okot adnak-e megsajnálni őt? Nem feltétlenül, de mindenképpen lábjegyzetként szolgálnak tetteihez.

A címszereplő aktualizált értelmezése működik, elhisszük, hogy Liliom a jelenben akár rocksztár is lehetne, aki rendkívül népszerű a nőknél, és a hollywoodi hírességekhez hasonlóan szexuális, fizikai és lelki abúzussal kapcsolatos botrányokba keveredik. Vele ellentétben Julit nem teszi kortársunkká a rendezés, naivsága és szendesége megragad a dráma megírásának korában. A Liliom halálakor mondott monológját, amelyben végre néven nevezi a férfi tetteit és megfogalmazza ellene vádjait, Juli végigzokogja. Ezért szinte érthetetlenné válik a szöveg, így az egyetlen gyógyító eszközt, a kimondás felszabadító erejét is megvonja a rendezés a bántalmazott nőtől, aki végre kiállhatna magáért.

Amikor befejezésképpen a bűnös fél, vagyis Liliom az Örökké tart című slágerrel zár, azt a gondolatot keltve, hogy ezt lányának címezi, elérzékenyülök, és tényleg elhiszem, hogy van igazság, a bűnösök megbűnhődnek, az abúzust megbánás követi, nem pedig megértés és elfogadás. Ám mégsem sírom el magam. Ha ez a Liliom-értelmezés a címszereplő tetteinek a felvállalásán alapszik, akkor már nincs szükség Juli megbocsátására és feloldozására.

A forgószínpad a körhinta rekonstruációjaként szolgál, a három körcikk (másvilág, lakásszoba és Városliget) váltakozása látványos. A Ligetben még az a pad is színre kerül, amelyről Juli soha nem áll fel többé. Ennek a padnak ellentéte a lakásszobát illusztráló, harmadik térben álló fürdőkád. A hideg és élettelen test a korábban szerelemmel fűtött padon megszülető érzelmek és tisztaság koporsója. Az obszcenitás, az erkölcstelenség és a halál bölcsője: Liliomot itt próbálja Muskátné visszahódítani a körhinta kerítőfiújává, amiért még szexuálisan is manipulálja, Juli a kádba esik bele, amikor a késdugdosó Liliom rabolni megy, és ellöki maga elől, és benne hal meg a főszereplőnk, akire nem földet, hanem a jeget hordja Hollunderné (Tamás Boglár). A forgószínpad ugyanakkor a stabilitás teljes hiányát is eszembe juttatja, az ördögi kör szimbólumává lesz az utolsó képben, amikor Marit (Pascu Tamara) és Hugót (Fodor Alain Leonard), a sikeres életet élő házaspárt kiforgatják a takarásba. A sötétben eltűnő tekintetüket figyelve számomra egyértelművé vált, hogy Marit is utoléri barátnője sorsa, azt sugallva, hogy a kegyetlen világból való menekülés esélytelen.

A díszlet, az előadásban megteremtett világ folytonos forgása, annak fizikai és lelki síkjainak dinamikája tulajdonképpen a két főszereplő bántalmazó kapcsolatának térbeli leképezése. Liliom koroktól független magánya és érzelmi világának a dalok általi interpretálása egy olyan új Liliom-karaktert teremtett, amely ráébreszt ugyan arra, hogy ő elsősorban saját magával él bántalmazó kapcsolatban, ám bűnvallása a változás reményét villantja fel. Ezért pedig igen hálás vagyok.

Liliom. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós. Bemutató: 2024. május 4. Szerző: Molnár Ferenc. Rendező: Albu István. Díszlet-, jelmeztervező: Márton Erika. Zenei vezető: Korpos Szabolcs. Szereplők: Faragó Zénó, Szilágyi Míra, Pascu Tamara, Barti Lehel-András, Fodor Alain Leonard, Dávid Péter, Bartha Boróka, Barabás Nóra, Tamás Boglár, Dávid Péter, Bocsárdi Magor, Moșu Norbert-László, Kolozsi Borsos Gábor, Fodor Alain Leonard, Dávid Péter, Molnár Zsolt – Kónusz, Bernád Boldizsár, Bocsárdi Magor, Ferencz Ferdinánd, Simon András.