Stan Lilla Alíz: Mi zsizseg az iskola dísztermében?

Stan Lilla Alíz: Mi zsizseg az iskola dísztermében?

Egy ex-diákszínjátszó naplója
Borítókép: Lilla és a krasznai Tinikomédiások csapata workshop után

Tizenkét évvel ezelőtt, Temesváron

Második osztályos voltam, beszédes, és már akkor enyhén egocentrikus. Az a hír járta, hogy Molnos András Csaba színművész a líceumi diákokkal A dzsungel könyvén dolgozik. Egyik este a nézőtéren, a ,„Folyam Istene, légy kegyes Úr ma!” dúdolása közben, az akkor még óriásinak tűnő dísztermünkben, kisgyerekként, otthagytam valamit – a mai napig nem tudom pontosan, hogy mit is. Ezért később, kilencedikes koromban visszamentem, már alkotóként keresgélve, és egyből meg is találtam. Azóta mindig a zsebemben hordozgatom, és ez nem mállik szét, mint a mellette felejtett papírzsebkendők – mert valamilyen beteljedéshez hasonlít.

Három évvel ezelőtt, Temesváron

Túléltünk egy járványt, egy emiatt feladott ötletet, egy Zoom-on megoldott huszonhárom perces Hófehérke és a hét törpét… És egy négy hetes, napi sok órás próbafolyamatot, amiből egy ötszereplős produkcióra redukált, DELETE c. osztálytermi előadás lett. A premier tapsrendjén pedig megértettem, mit is jelent a Bartók Diákszínpad tagjának lenni. 

Ám a diákszínjátszás által kiváltott boldogságérzet okát továbbra is csak fejtegettem… Aznap este készítettem is egy, „A beteljesedés érzésének okai” című listát arról, hogy mire gondolhattam akkor, amikor újra kifutottunk a vastapsra, már sírva mind az öten, és azt hittem, hogy most már ha esik, ha szakad, igenis nyakamba tudom akasztani az egész világot… De értetlenségemre, a lista a címén kívül semmi mást nem tartalmaz.

Mi kell a színházhoz? Az idén ezt válaszolták a vásárhelyi refisek Bodor Emőke workshopján

Tavalyelőtt, Szatmáron

Már színháztudomány szakos hallgató voltam Kolozsváron, amikor előadtuk a már eltemetett DELETE c. előadásunkat a novemberben megrendezett I. Bessenyei István Országos Diákszínjátszó Fesztiválon, Szatmárnémetiben. Versenyhelyzetbe kerültünk. Ez pedig annak a vágyát váltotta ki belőlünk, hogy azt, amit mutatunk, ne műkedvelő előadásnak tekintsék, hanem profi színházi alkotásnak.

Ráadásul, mivel akkor már fél lábbal beléptem úgymond a színházi szakmába – azáltal, hogy pár hónapja teatrológus diák lettem –, a saját előadásunkat és a többit is más szemmel néztem, mint korábban tettem volna. Színházi produktumokat láttam és kerestem, színészi játékminőséggel karöltve. 

A Kölcsey Ferenc Főgimnázium folyosójának egyik fala

Ezt a fesztivált hivatalosan országos tantárgyversenyként tartják számon. De egyáltalán nem hasonlítható össze a többi olimpiásszal. Itt, először is, nem egyénileg kell teljesíteni, nem kell hozzá több tíz tételt megoldani, szakirodalmat olvasni, itt nem magaddal vagy összezárva egy bizonyos időintervallum erejéig, hanem a csapattársaiddal. Meg mindenki mással, aki a nézőtéren ül.

A diákszínjátszó fesztivál csapatsport-mérkőzéshez hasonlítható: a tapsból perceken belül ováció kerekedik, a „szurkolótáborok” gyakran belekezdenek a csapatnevek skandálásába, a színpadon levők kapcsolata pedig már-már testvérivé válik: a diákok kizárólag egymásra vannak utalva. Magamért sosem izgultam azelőtt és azóta sem annyira, mint akkor magunkért, és ezennel megértettem a csapatsportok pszichológiáját is.

A szatmári Kölcsey Ferenc Főgimnázium dísztermét akkor pattanásig fokozott feszültséggel teli harcmezőként jellemeztem volna. A DELETE második helyezése pedig hosszas vigasztalást igénylő csalódásként csapódott le bennünk. Hiába kaptam meg én a legjobb női főszerepért, egyik társam pedig a legjobb férfi mellékszerepért járó díjat, menthetetlen volt a helyzet. Az egyes szám első személy a többes szám első személy árnyékába került.

A diákszínjátszó fesztiválról az egyetemre visszatérve azt éreztem, hogy talán pályát tévesztettem. Talán mégis a színpadon, és nem a székben-ülős dramaturgok között lenne a helyem? 

Nem tudtam lezárni magamban a diákszínjátszás fejezetét. Az elégtételre vártam, a megbékélést kerestem, hogy végleg elengedhessem a negatív érzelmek kezét. 

A Bartók Diákszínpad díjazás után boldogságot színlelve

Idén tavasszal, Szatmáron

Pár héttel ezelőtt, a március 22–24-i hétvégén újra találkoztam a másfél éve elfeledett érzelmeimmel. Ám ez alkalommal teljesen más szerepben voltam jelen. Színházzal foglalkozó egyetemi hallgatóként, workshop-vezetőként, de a legfontosabb, hogy kívülállóként. 

Objektív nézőként most fedeztem fel a színjátszó csapatok egyediségét. Mindegyiket tiszteltem és értékeltem, mert mindegyikük előadása valamilyen úton-módon róluk, a diákságról, a tinédzserségről szólt. Olykor a mentálisan és lelkileg is megviselő témák olyan határokat léptek át, amelyek túl súlyosnak hatottak ennyire fiatal emberek szájából, máskor meg életvidám derűjük és pimaszságuk frissített fel. 

A II. Bessenyei István Színjátszó Fesztiválon megértettem, hogy a látszat ellenére, amelyet a versenyhelyzet a többszörösére erősít, ez a fajta színházi találkozás nem a produktum színházi minőségéről, hanem a diákokról, a bennük zajló felnőtté válásról, valamint az amatőr színjátszás kiváltotta önismereti és társas fejlődésről szól. És semmi többről. 

A II. Bessenyei István Diákszínjátszó Fesztivál ajándékcsomagja

Az először 1992-ben ODIF-ként megrendezésre került, majd sokáig vándorfesztiválként létező eseménynek 2022-től állandó helyszíne lett a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium. Újdonság, hogy a Harag György Társulat a verseny társszervezőjévé vált. Mivel már tantárgyversenyként tartják számon, a minisztérium által elismert és támogatott díjakban részesülnek a versenyzők. Ez azért tölt el melengető érzéssel, mert legitimálja az iskolákban zajló „művészet-űzést”, valamint nyomatékosítja a színházzal való ismerkedés fontosságát. (Még ha a verseny-jelleggel, ami ezzel együtt jár, nem is vagyok kibékülve.)

Kilenc erdélyi középiskolás csapat jelentkezett az idei találkozóra. Több ismert iskola hiányzott a versenyzők listájáról, cserébe viszont felbukkantak új társulatok is a térképen – ilyen volt a nagyszalontai Színarany Amatőr Színjátszó Csoport. Találkozhattunk a krasznai Tinikomédiásokkal, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpaddal, a nagyenyedi Fordított Patkóval, a marosvásárhelyi Refi Színpaddal, a szatmári Ködikkel és Maszkkal, a nagyváradi Kaméleonnal és a szilágycsehi Berekenye Színjátszó Csoporttal. Mindüknek valahogy teljesen más arcukat láttam, mint korábban. 

Fellépés előtt – a nagyszalontai Színarany Amatőr Színjátszó Csoport

A diákok játékossága ránk, egyetemi hallgatókra is átragadt. A záró gála ünnepélyességébe egy kis szeleburdiságot csempészve olyan okleveleket adtunk át a csapatoknak a Teatrológusok díjaként, amelyek rezonáltak az általuk bemutatott előadásokra vagy a workshopra, amit nekik tartottunk.

A szalontaiak „a leg-versben-élőbb előadásért” kaptak oklevelet: bár abszurditásnak tűnhet, de igen, líceumi diákok is lehetnek fanatikusai és zsonglőrei a lírai műfajoknak. Az enyediek „a leghúszabb csapat” lettek, a workshopon játszott gyakorlatok egyikének eredményeként, ám Székely Csaba egyik drámájának színreviteléhez való bátorságuk és a kreatív színpadi elemek használata mellett sem szabad csak úgy elmennünk. A „leghúsbavágóbb előadásért” járó oklevelet a kovásznaiak kapták, egy maradandó élményként elkönyvelt monológ, illetve a szellemesen és ironikusan ábrázolt férfi–női kapcsolatok karikatúraszerű értelmezése miatt. A váradiak „a legállatabb előadásnak” járó díjat érdemelték ki, hiszen Orwell Állatfarmjával leptek meg úgy, hogy a jól ismert Hógolyót például egy hatodikos ifjú titán diktátor-megfogalmazásában láthattuk. A vásárhelyi lett szerintünk „a legfáintosabb előadás”: ők a különböző (outsider) karakterek életéből vett súlyos problémákat közösen fésülték össze már-már terápiás, játékos előadássá, egy osztálykirándulás helyzetét választva keretül.

Az első helyezést idén is kiérdemlő szatmári csapat, a Ködik „a legöltözködősebb előadásnak” járó díjat kapta meg tőlünk, a kreatívan megoldott, azaz pólócserével jelzett szereplőváltogatás okán. A másik szatmári suli a Momóért „a legelrugaszkodottabb előadás” címet kapta – ők az utópikus dimenziók mellett az élő test mint bábu kérdéskörét nyitották meg a fesztiválon. A szilágycsehiek lettek „a legötmillióbb magyar, akit nem hall a nagyvilág”, természetesen a workshopon kántált dal miatt, ami előtt viszont a diákszínjátszói kultúrában jól ismert  Semmi c. Janne Teller-regény színpadra vitelével sokkolták a nézőket. A krasznaiak oklevelén pedig, akiknek én tartottam foglalkozást, a „legpályaorientáltabb előadás” megjelölés állt, ennek oka pedig az előadás egyik fő témája volt, az érettségi előtt álló diákok életének stresszfaktora: a merre tovább.

A workshopon, amely alatt bizalomjátékokat játszottunk és a színházról, a diákszínjátszásról beszélgettem a krasznaiakkal, saját magamra, magunkra emlékeztettek. Ők mint nem színészek, azaz az érzelmeket nem mesterségesen kiváltani képes emberek, azt, ami velük a színpadon történik, valójában tényleg magukba fogadják és átélik, nem tudva azt, hogyan lehet egészséges távolságot tartani szereplőiktől, a történettől. 

Az életük múlik azon az egy-másfél órán. Az akkor megteremtett cél, a maximális teljesítési vágy kollektív megélése pedig semmilyen jelenséggel sem összevethető. Együtt sírni és örülni másokkal, ezt semmilyen más katarzis sem múlja felül: a közösségi lét válik az egyetlen élhető úttá. A diákszínjátszásban pedig ez a gondolat teremti meg a színházat. 

A fesztiválhoz társult szorongató gyomorideget és emlékeket, lám, erre váltottam le: a diákszínjátszás missziójának megfogalmazására. 

A színházcsinálás bizsergető élményét, a Bartók Diákszínpadon belül megélt valós érzelmek emlékét továbbra is a zsebembe csúsztatom, hiszen ez a megélés pályaválasztásom oka is. 

Talán ez még nem is minden? A márciusi emlékeim arra is rávezettek, hogy nyitottá váljak a diákokkal való színházi foglalkozásra is? (Azt az elméletet megcáfolva, hogy sose lennék képes bármilyen iskolai kör vezetéséhez, mert elvileg türelmetlen vagyok én az ilyesmihez.) Nem tudom – meglehet… 

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy Erdély összes, színjátszókör felett anyáskodó és apáskodó vezetőjét, pedagógusát, színművészét a feltétel nélküli szeretet idomáraként kellene számon tartanunk. Ahogy a színjátszó-találkozók szervezőit is.

Isten tartsa meg jó szokásukat!

A szilágycsehi Berekenye Színjátszó Csoport a harmadéves teatrológus hallgatónak, Vizi Abigélnek pózol