Stan Lilla Alíz: Még frissek és ropognak 2.
Borítókép: Turós Ágnes és Rácz Rebeka
Idén hat diák végzett a kolozsvári BBTE színháztudomány szakán. Két diákkal már közöltünk interjút, egy másik beszélgetés-páros alább következik. (Majd jön egy harmadik duplainterjú is nemsokára…)
A riporter ezúttal Stan Lilla Alíz másodéves teatrológus diák volt. A harmadévet végzett társai közül előbb Rácz Rebeka portréját rajzolta meg, az alatt pedig a Dimény Patríciával folytatott beszélgetése olvasható.
Milyen lehet belekóstolni a szakmába? Figyelem, a színház iránti szeretettel megspékelt érzelmi hullámvasút következik!
Egy székelykeresztúri lányról, Rácz Rebekáról
Hogyan kerültél erre a szakra, vagy egyáltalán honnan jött a színház gondolata?
Amikor tizenkettedikes voltam, nem tudtam, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel, de el akartam jönni otthonról. Az egyik ismerősöm mesélt a teatrológia szakról, és azt mondta, hogy találna hozzám, mert nem korlátoz, hanem még több kaput nyit meg. Tehát jelentkeztem rá, pszichológiára is, azután felvettek a teatróra, és tulajdonképpen kíváncsiságból kezdtem el ezt az egészet.
Különösképpen azelőtt nem érdekelt a színház, szerettem, de ennyi. Székelykeresztúron nincs színház, színjátszó kör se, így Székelyudvarhelyre jártunk mindig, ennek pedig megvolt a rituális jellege, főleg, ha iskolai program volt elmenni, mert akkor beszélgettünk odaúton a buszon, hogy vajon milyen lesz, visszafele meg arról, hogy milyen volt.
Változott-e az a régi képed a színházról, leromboltál-e bármiféle illúziót?
Hogyne változott volna! A rózsaszín köd szétoszlott, persze, de inkább úgy fogalmaznék, hogy érdekesebb a színház képe a fejemben, mint akkor volt. Látom, hogy mennyivel komplexebb, mint akkor azt gondoltam, szóval nem ábrándultam ki belőle egyáltalán. Bármennyire is lecsupaszodik a színház egy teatrológusnak, ez csak annyit jelent, hogy érteni kezdjük.
Szerinted mi a teatrológia szak erőssége, és mi a hátránya?
Erőssége az, hogy szerteágazó, és sok vonatkozásába bele tudunk látni. A szak maga pedig egy útkeresés. Mert például ha színészhallgató leszel, elég pontosan tudod, hogy mi a képzés célja, színész leszel – még ha nem is folytatja mindenki színészként. Teatrológián pedig tényleg bármi lehetsz, ami csodálatos, szerintem.
(De ha arra gondolok, hogy a szüleim hogy állnak ehhez a dologhoz – mert a szülők, ugye, azt szeretnék, hogy a gyermekük válasszon valamit, és folytassa is az útját, helyezkedjen el a szakmában… Nos, lehet, hogy ők nem pont a ‘csodálatos’ szót használnák.)
Az ebből adódó bizonytalanság ugyanakkor tehát hátrány is. Én nem vagyok feltétlenül stabilitásra vágyó ember, de aki a biztos pontokat keresi az életben, az szerintem ne erre a szakra jöjjön.
A legnagyobb pozitívum amúgy mindenképpen az évfolyamtársaim voltak, a csapat, ami kialakult. Mert tényleg nagyon összetartóak voltunk, és azok vagyunk továbbra is.
Az említett sokféleségből te mit végzel szívesebben: a színházi újságírás, pl. színikritikák írása érdekel jobban, avagy az alkotói, pl. a dramaturgi munka?
A kritikaírással érdekes a viszonyom, mert az elmúlt három év alatt elég sok kritikát írtam, de mégsem érzem azt, hogy megtaláltam volna az írásban a hangomat. Szerintem ennek belülről kell jönnie, rá kell érezni az írásra, hiszen az is egy művészeti ág.
Dramaturgi munkával pedig nem volt tapasztalatom, sajnálom, hogy ez elmaradt, de bele tudom magam képzelni egy dramaturg szerepébe – érdekel, nagyon is!
Volt-e arra lehetőséged, hogy kipróbáld magad, ha nem is dramaturgként, de másféle színházi alkotóként?
Eszembe jut egy másodéves történet. Zsigmond Andi vizsgájára felolvasószínházat kellett csinálnunk, és mindenki rendezett egy minielőadást. Magunknak is kellett eljátszanunk. A vizsga napján bent voltunk az egyetemen reggeltől estig – mert akkor még nyolcan voltunk az évfolyamon, és mindenkiét végigjátsztuk és megbeszéltük. Én megcsináltam egyedül egy kortárs finn drámaíró, Kristian Smeds Tudod mit utálok énjét.
A teremben sötét volt, csak a folyosón gyújtottam villanyt, épp hogy beszűrődött az ajtón-ablakon át egy kis fény. A padokat úgy rendeztem el, mintha autóban ülnénk. Lámpalázas alkat vagyok, tehát a sofőrülésen ültem, de háttal a nézőknek, akik így kvázi a hátsó üléseken ültek. Magam mellé kértem egy önként jelentkezőt, hogy legyen ő a maci – adtam neki egy gitárt is –, akinek elmondom én, a főszereplő, hogy rákos vagyok. Meg is hatódtak rajta a többiek. Jólesett, hogy ennyire tetszett nekik. Ez alatt a vizsga alatt mindenki ki tudta adni a feszültséget magából. Ez biztosan meghatározó élménye ennek a három évnek.
Ha lámpalázasan is, de – ha jól értem – szívesen voltál az említett előadásnak tervezője, rendezője és játszója is egyben…
Szívesen próbálkozom ezekkel, igen. Most, utolsó félévben összeraktunk a lányokkal egy félórás előadást, amelyben mindenki szerepelt. A Bilibok Apollónia által tartott Kortárs spektakológia szeminárium vizsgájára készítettük el Nicoleta Esinencu Mária evangéliuma című drámájának feldolgozását. Mondhatjuk, hogy devised színházi módszerekkel jött létre, vagyis mindenki csinált mindent, együtt ötleteltünk, és improvizációkkal is dolgoztunk. Hatan játsztunk benne, mindenkinek volt egy külön monológja, amelyeket közös részek kötöttek össze, és arra törekedtünk, hogy mindenki meg tudja mutatni magát abban, amiben a legjobb. Sajnos csak egyszer tudtuk közönség előtt játszani, mert gondok akadtak a helyszínnel, de remélem, még lesz alkalmunk összegyűlni, és újra játszani.
Sok színházfesztiválon is részt vett az évfolyamotok, egy kicsit irigyeltünk is emiatt titeket. Láttál-e ott olyasmit, ami maradandó élményként formálta a színházról való gondolkodásod?
Elsőként Kelemen Kristóf Szeánsz (Necromancy) című előadása jut eszembe, ami egy izgalmas dokumentumszínházi projekt. A dunaPart6 kortárs előadóművészeti platformon láttam Budapesten, ahová évfolyamvezető tanárunk, Bartha Katalin Ágnes segítségével jutottunk ki egy Erasmus+ program keretében.
Azért fogott meg az előadás, mert VR (virtuális valóság) installáció is volt egyben. Egyszerre ketten mehettünk be a terembe, kaptunk egy VR szemüveget, és bemutatták, hogy Halász Péter Dohány utcai lakásszínháza hogyan változott, hogyan jutottak el a New York-i Squat Theatre-ig. Ennek a VR-szemüvegnek pedig az volt a lényege, hogy a történet fontos helyszíneire vittek, persze csak virtuálisan, és például olyanokra utasítottak, hogy nyújtsuk ki a kezünket, láttunk egy szellemet, és éreztük is, mert közben mellettünk valaki felhúzott egy kesztyűt, és hozzád ért, vagy amikor a balatonboglári kápolnában voltunk, érezhettük a levendulaillatot is.
Nagyon érdekelnek az ilyen kortárs, modern dolgok. Ilyen színházat szívesen csinálnék is.
Egy vargyasi lányról, Dimény Patríciáról
Melyik színház a ludas abban, hogy a színházat választottad?
Vargyasi vagyok, ami 54-56 kilométerre van Sepsiszentgyörgytől, tehát a Tamási Áron Színházba jártam. Nagy ‘Szentgyörgy-párti’ vagyok, imádom azt a társulatot, minden projektemet velük kapcsolatosan csináltam. Például tavaly az egyik tantárgyból kommunikációs felületeket kellett kitalálnunk színházi előadásoknak. És én, hogy ne szórólapban, plakátban gondolkodjak, hanem legyek kicsit formabontóbb, maketteket készítettem, amelyek élőben installációk lettek volna, és ez Szentgyörgyre lett kitalálva. Valamiért nagyon inspirál az a közeg.
Mennyire érezted otthonodnak ahhoz képest az egyetemi környezetet?
Nem igazán voltam benne a zárt körben, mert – szerintem mondhatom az évfolyam, meg talán a teatrológia szak nevében is – mi, úgymond ‘elméletisek’ a periférián mozgunk. Amíg a tanárok és a színészhallgatók között megteremtődik a családias légkör, nem mondhatom azt, hogy mi ki vagyunk közösítve, erről szó sincs, de addig mi határozottan kívülállók vagyunk.
Ez természetes, hiszen mi nem gyakoroljuk azokat az érzelmeket, amelyekről tanulunk, míg a színisek különböző lelki folyamatainál ott vannak a próbatermekben a tanárok is.
Emellett mi, teatrológusok több időt töltünk az egyetemen kívül, vannak más hobbijaink is, fesztiválokra járunk, itt-ott szakmai gyakorlatozunk.
A tavalyi végzős színészosztály Édes Anna című vizsgaelőadásában ügyelő/öltöztető/sminkes/fodrász/minden voltam, és szorosabb kapcsolatot is kialakíthattam mesterségtanárral, színisekkel, de ilyesmit nem minden szaktársam tapasztalhatott meg.
Tehát ez, hogy a periférián érzed magad, némiképp negatívuma lehet ennek a szaknak. És mi volna a pozitívuma – ha van neki, persze?
Az, hogy mivel kevesen vagyunk, mindenki ki tud bontakozni. Nem az történik, mint egy száznyolcvan-pluszos szakon. Itt mindenkit ismersz, mindenkiről tudod, hogy milyen fajta munkában szeret dolgozni, és jobban tudsz szelektálni a jövőre nézve: van, akit a színházi nevelés, van, akit konkrétan a dramaturgia érdekel, mást a kritikaírás stb. A tanárok is jobban átlátják a képességeinket, az érdeklődésünket.
A másik jó dolog pedig az, hogy megtanuljuk magunkat menedzselni. Nem azért posztolod a munkáidat, mert felvágni akarsz, hanem mert látható akarsz lenni, ezektől igenis függ a jövőnk.
Egy teatrológusnak szocializálni kell tudni a legjobban.
Ha már a láthatóságról esett szó: elég gyakran felbukkan a neved a Helikon nevű, kéthetente megjelenő irodalmi lapban…
Igen, elsőéves koromtól a szerzőjük vagyok. Az egész úgy kezdődött, hogy random megjelentem az ajtajukban, hogy ott szeretnék szakmai gyakorlatozni. Amikor pedig meghallották, hogy milyen szakra járok, színházi szövegekből pedig hiány volt náluk, befogtak színikritikát írni. Ingoványos terület ez a kritikaírás, kevés ember szereti, én meg úgy voltam vele, hogy csak gyakorlattal tudok fejlődni.
Volt olyan szakmai gyakorlatom is a Helikonnál, amely során archív színházi fotókkal dolgoztam – ezt muszáj megemlítenem, mert nagyon szerettem. Emlékszem az arcokra a fényképeken, amelyekről sugárzott a játszani akarás. Egyszerűen elvarázsoltak.
Kicsit féltem attól, hogy a harmadéves zsúfoltság okozta némi kis visszavonulásom miatt láthatatlanná válok, de már lejárt az államvizsga, és újra elkezdtem írni: nagy örömömre nemrég jött ki náluk beszámolóm a szentgyörgyi Flow5 fesztiválról.
Miről írtad az államvizsgád?
Kortárs költők az erdélyi magyar színpadokon. Az olvasásra szánt szöveg elhangzásának hatását tematizáltam benne, két színházi előadás fókuszba állításával. Az egyik a sepsiszentgyörgyi és a kézdivásárhelyi színház közös Aritmia.doc című produkciója volt, a másik a Lát(hatatlan) című kolozsvári előadás. A költészet performatív jellegéről értekeztem a dolgozatban. Arról, hogy a színész milyen kapcsolatba lép a vers szövegével.
Másodéven is, amikor felolvasószínházat kellett csinálnunk, versekre esett a választásom alapanyagként, saját szerzeményekre is. Akkor viszont még nem tűnt fel, hogy valamiért mindig versben gondolkodom.
Való igaz, a Helikonban is találkozhattunk verseiddel. Úgy tűnik, hogy a szépirodalom és az értekező műfajok területén egyaránt szívesen vagy jelen.
Igen, szoktam írni verset, novellát… Regényt is szeretnék, illetve nagyon érdekelt volna a három év alatt a forgatókönyvírás. De közöltem már rövid vagy hosszú könyvrecenziót, és szeretnék megmaradni a színházi szakírásnál is.
Illetve más felületeken is megjelentem: a Játéktér, a Látó és az Art7 is hozott le már tőlem írást. A DMTR-nél belekóstoltam a szócikk-írásba (ez a ‘Dicționarul Multimedia al Teatrului Românesc’: klassz oldal, érdemes keresgélni benne). Itt ismét dolgoztam archív fotókkal is.
Az írás terén tehát mondhatni „mindenevő” vagy. És a színházban? Mi érdekel a legjobban?
Jelenleg minden érdekel, ami színház. A díszletfestéstől elkezdve… Elmegyek a postára is feladni egy levelet, ha kell, csak maradjak a szakmában. Mert nem azért választottam a teatrológiát, azaz a ‘teatró’-t, mert nem tudtam, mit szeretnék a jövőben, hanem mert ezzel akarok foglalkozni.
A kezdeti szerelem a színház iránt akkor mindvégig megmaradt.
Igen, és van is, ami táplálja… Elmesélhetem egy élményem? Déván voltunk az Édes Annával, és a színész kollégáim nem vitték be a jelenetbe a kést, én pedig a sötétben, négykézláb bemásztam, amikor lementek a fények, és becsúsztattam, aztán gyorsan kisurrantam. Ezt sose fogom elfelejteni. A szakmai életem csúcsa, esküszöm, hogy én mentettem meg a jelenetet. Aztán mondták is, hogy nem a jelenetet, hanem az előadást. Ezek azok a pillanatok, amelyek miatt megéri. Nem azok, amikor látod valahol kiírva neved, vagy hogy kérdés legyen, most a színészeket vagy a dramaturgot tapsolják-e meg.
Unitárius vagyok, és nagyon sokáig „egyleteztem”, ameddig volt otthon egylet. (Azt Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletre gondolok.) Amióta felkerültem Kolozsvárra, már a központi csapatban vagyok benne, és tavaly volt az első nagyobb feladatom az ArtZ Összművészeti Fesztiválon, amit az ODFIE szervez: a színjátszás kategóriának én voltam a koordinátora, és volt egy mentorom. Idén meg már, az ötödik ArtZ-on, mindent egyedül kell csinálnom – nagyon várom, hogy újra színjátszósokkal foglalkozzak. Szóval ezt is csak példaként hoztam fel, hogy nyaranta is már egyre több időt töltök színházzal.
Évről évre egyre jobban belefolyik az életembe a színház. Néha érzem azt, tudod, hogy „milyen jó olyan emberekkel lenni, akik nincsenek benne ebben a szakmában”, de ha egy másik asztalnál meghallok egy nevet, ami a színházhoz kötődik, már rögtön oda irányul a figyelmem. Szóval én azt mondom, hogy ha nem vagy fanatikus vagy függő, akkor talán inkább élj a színház nélkül. Én – egyelőre – nem tudok.
