Sirató Ildikó: Végre színház! A DRAAMA 2021 fesztivál és Balti Drámafórum Tartuban

Sirató Ildikó: Végre színház! A DRAAMA 2021 fesztivál és Balti Drámafórum Tartuban

A Játéktér 2021/4. számából
Borítókép: Inkább nem (Von Krahl Színház, r. Juhan Ulfsak). Fotó: Herkko Labi

Az észt kulturális fővárosban, Tartuban, mely 2024-ben Európa kulturális fővárosainak is egyike lesz, immár 18 éve, 2003 óta rendezik meg (előbb kétévente, majd 2009 óta évente) az észt színházi fesztivált és a hozzá kapcsolódó tematikus-szakmai rendezvényeket. Utóbbiak között nemzetközi konferenciák, a három balti ország színházi találkozói követhetők, vagy, mint most is, a Balti Drámafórum felolvasószínházi előadásai és tanácskozása. A 2020-ban a pandémia okán külföldről csak a virtuális térben követhető eseménysort az idén lehetőség nyílt (a megfelelő Covid–19-igazolások birtokában és maszkviselési kötelezettség mellett) élőben figyelemmel követni. Ez igen nagy örömére szolgált a (kevés) vendégnek és a vendéglátóknak is. Észtország kicsi, de dinamikus és közönségszeretetnek örvendő színházi életéről egy mindössze egy hétig tartó mustra során is eléggé átfogó és plasztikus képet kaphat a látogató – valamint az idő múlásával egyre jobban megismerheti az alkotókat, indíttatásaikat, és e többnyelvű színházi kultúra generáció- és hangsúlyváltásait is követheti. S ez talán a leginkább meghatározó vonzereje a minden szeptemberi tartui találkozásoknak. A sok fesztiválélmény közül kiemelkedett a független Észtország 100. születési évfordulóját ünneplő 2018-as program, melynek néhány érdekességéről a Színpad című szakfolyóirat 2018. decemberi számában számoltam be.[1]

A DRAAMA 2021 fesztiválprogramjában összesen huszonegy eseményre került sor. A színházi rendezvénysorozatot egy kortárs dráma-showcase nyitotta Tallinnban (öt produkcióval), majd a színházcsinálók, színházkutatók és részben a közönség is átköltözött Tartuba, hogy megtekintse a fesztivál tervezett tizenhét előadása közül a megvalósult tizenötöt (két várva várt produkció sajnos betegség miatt maradt el), és meghallgassa a Balti Drámafórum előadásait, valamint a fesztiválprodukciókat követő beszélgetéseket és a zárónapon rendezett szakmai összefoglalást. Magam a színházi előadások közül tizennégyet néztem meg, és természetesen részt vettem a beszélgetéseken, valamint a záróértékelésen is.

A Balti Drámafórum középpontjában a három balti ország utóbbi két-három évtizedének színházi/drámairodalmi export-import kapcsolatai álltak. Arról adtak számot a lett, litván és észt kollégák, színháztörténészek, teatrológusok, drámaírók és színházcsinálók, milyen szövegek és előadások jutottak el a három ország közönségéhez a másik két szomszéd szövegei és produkciói közül. Szóba kerültek természetesen a historikus és jelenkori történeti-szociológiai háttér hasonlóságai és eltérései, valamint a fordítási, szinkronfordítási és a fordítástámogatási kérdések is. A konferencia mintegy négyórás munkájában is részt vettem mint „kívülről”, Közép-Európából hozzászóló. Örömmel adtam hírt egy kortárs észt drámakötet kiadásának előkészületeiről (a hét drámafordítást tartalmazó kötet várhatóan még ez évben megjelenhet a Napkút Kiadónál).

A színházi előadások közül a külföldi néző számára azok a legérdekesebbek, melyekben az aktuális időszak közösségi és művészi élményeinek megjelenítésére is vállalkoznak az alkotók. Ebből a szempontból tipikusnak mondható, hogy az e körbe tartozó produkciók egyelőre nem a történelminek számító 2020–2021-es világjárványhelyzetet, annak folyományait dolgozzák föl művészi-esztétikai eszközökkel, hanem főképp arra reagálnak, hogy végre ismét találkozhat egymással a színházcsináló és közönsége. Ez Észtországban különösen fontos, hisz mind történetileg, hagyományosan, mind pedig a kortárs kultúrában nagyon jelentős helyet foglal el a színház, a közönség mind érzelmileg, mind a nemzeti-kulturális identitást tekintve szoros kapcsolatban áll a színészekkel, szerzőkkel, rendezőkkel, a fiatal és az idősebb korosztályok képviselőivel egyaránt. Azt szoktuk mondani igen egyszerűen: az észtek szeretik a színházukat.

A produkciók közül (ahogyan az eddigi fesztiválokon is tapasztalhattuk) meglehetősen sok próbálkozott epikus művek (regények, sőt regényciklusok, filmek) színpadi adaptációjával. Ezekben a kísérletekben azonban ritkán sikerül elérni a valódi drámaiságot a színen, alapvetően nem a karakterek szituációba helyezésével és akcióba bocsátásával, inkább a narrációval (néha önnarrációval) és az érzelmeknek, a szereplőket mozgató indulatoknak a színészi játékban való demonstrálásával operálnak, hiányérzetet hagyva a valódi dramatikus élményre (az itt és most történés katarzisára) vágyó nézőben. Ilyen volt különösen a balti német arisztokrata kultúra végidejét és a múlt század első nagy háborúját megidéző Balti tragédia című előadás, mely Siegfried von Vegesack regénye (Die baltische Tragödie) alapján rajzolt családtörténetet a rendező, Karl Laumets által alakított főszereplő figurája köré. A tallinni Linnateater (Városi Színház) előadásában a látványelemek és a színészi játék intenzitása ragadta meg a közönséget, ám a családregény-trilógia dramatizálása (Kertu Moppel – Karl Laumets) a szituációkat nem tette jelen idejűvé. A cselekmény, a családi viszonyok megváltozása, a balti német identitás (talán) ma is értelmezhető égető kérdései egy háromdimenziós fotóalbum vagy tabló keretei közt jelentek meg, s a narráció, a főhős, Aurel kívülállását is érzékeltető attitűd sokat elvett a történet személyességéből.

Szintén félresikerültnek éreztük a szélsőséges eszközökkel próbálkozó, a fiatal közönséget megcélzó Dosztojevszkij-adaptációt, a Bűn és bűnhődést is (Eesti Draamateater / Észt Drámai Színház, rendezők: Liis Semper – Tiit Ojasoo), melyben a tragikus cselekményt és a vallásfilozófiai monológokat groteszkül elrajzolt, időnként burleszkszerű helyzetekbe hozott alakok jelenítették meg. Itt nemcsak a cselekményvezetésben, vagyis a dramaturgiában, de az előadás vizuális megoldásaiban is stílustörések akasztották meg a produkciót. A nemrégiben föloszlott, nemzetközi hírű NO99 Színház alapító vezetői a Dosztojevszkij műveivel történeti-társadalmi okokból távolabbi kapcsolatban álló svájci (export)produkciójukat helyezték át (vissza) az észt színpadra, ám a kulturális hagyományok és a kortárs közönség ismeretei és elvárásai az eltávolító gesztusokat kevésbé értékelték.

A saját művét rendező író, Karl Koppelmaa egy mai családtörténettel jelentkezett a Rakverei Színház előadásában (Katk.Est.Used. / In.Ter.Ruptions), ám itt is fölé kerekedett a szöveg a játéknak, és az epikusság a drámaiságnak. Láthattuk egy amerikai film színpadi változatát is (Snowcake, Pimevalge), mely ugyan releváns társadalmi kérdést, a kirekesztés problémáját az autizmussal, a bűnnel és a gyásszal összefüggő egyéni lélektani és közösségi defektusokat tárgyazza, de a témának a mai észt kultúrához való viszonya az előadás végére sem vált egyértelművé. Szintén valamiféle aktuális kulturális jelenségre, sokkra reagált a Stefano Massini darabjából (pontosabban trilógiájából) készített előadás, a Lehman Brothers (Eesti Draamateater, rendező: Hendrik Toompere jr.). Ám az élő zenés – ismét csak – családi (és nagyon hosszan „elmesélt”) story az amerikai bankárfamília fölemelkedéséről, majd (még a legutóbbi, 2008-as nagy gazdasági csődöt jóval megelőző) kihalásáról minden kétségtelen látványossága és a három színész briliáns alakítása ellenére is megmaradt a storytelling szintjén, nem született valódi drámai cselekmény.

Igazán izgalmas színházi élményt néhány fiatal alkotó-előadónak a performanszként, s nem teljes színjátékként meghatározható produkciója jelentett, illetve néhány olyan előadás, melynek létrehozói bátran hágtak át műfaji-stilisztikai határokat. Például a szöveg és a karakterek közti viszonyok enigmatikusságára építő Anne Annelinnából (Anne lahkub Annelinnast / Past Continous) címmel bemutatott kétszereplős játék (Tartu Uus Teater / Tartui Új Színház, szerző-rendező: Ivar Põllu). A legnagyobb szakmai sikert a klasszikus és kortárs észt és külföldi költők sorait a dialógusba építő közösségi játék, a Von Krahl Színház (Von Krahli Teater) társulata által előadott Ma szebb vagy, mint holnap (Sa oled tän ilusam kui homme) című lendületes és izgalmas produkció aratta (rendező Lauri Lagle). A színészek egy-egy sajátos karaktert jelenítettek meg a folyamatos és intenzív jelenlétet követelő játékban, melyben az előadó saját gesztusai és státusza éppúgy érzékelhető volt, mint a költői szövegekben foglalt időtlen érvényesség, illetve az előadóközösség dinamikája. A jelenleg legeredetibb észt profi társulat, a Von Krahl Színház fergeteges produkciója (szünet nélkül) több mint két órára odaszögezte a nézőket a zsöllyékhez. A balti szomszédból és máshonnan Európából érkezett vendégek később külön kiemelték az előadást angolra tolmácsoló kollégák nem mindennapi teljesítményét.

Figyelemre méltó volt a két orosz performer, Artjom Astrov és Ruslan Stepanov által elénk tárt, zenével, filozófiával, sporttal és virtuális technikával operáló Gangstarap (Kanuti Gildi SAAL produkció), valamint a nehezen besorolható műfajú, leginkább testszínháznak (physical theatre) nevezhető Planet Alexithymia (a Kanuti Gildi SAAL és az e⁻lektron kooprodukciója). Utóbbit a kísérletező alkotók-előadók, Karl Saks és Ruslan Stepanov így definiáltak: egy sci-fi rádiódráma és látványosság elegye, melyben kísérleti úton, a folyamatokból, tünetekből és diagnózisokból nyerhetők ki az információk a címben foglalt Alexithymia jelenségéről.[2]

Láthattuk továbbá a Von Krahl Színház előadását, a klasszikus szöveg inspirálta (Herman Melville Bartleby, the Scrivener című 1853-as novellája) és a kabaré, a burleszk eszközeit is használó Inkább nem… című produkciót (Pigem ei, rendező a Magyarországon is ismert Juhan Ulfsak), mely a színészi (és zenészi) játék stílusbiztossága szempontjából kiemelkedő volt. A kortárs drámaírónő, Piret Jaaks szövegéből készült Fehér jávorszarvasok (Valged põdrad) című előadás szétesett, mai figurái, családjai ismerősek s egyúttal riasztóak voltak az Ugala Színház társulatának produkciójában (rendező Andres Noormets). S volt részünk egy igazi virtuális (bár színházinak talán nehezen nevezhető) produkcióban is: Az Olvasó (Mindenki olvas, Kõik loeb) című virtuális, a tartui Városi Könyvtár tereiben saját eszközön (mobiltelefon) követhető „test nélküli színház” érdekes volt mind technikai mind tartalmi szempontból (e⁻lektron produkció, rendező Liis Vares), de nem annyira színházi-teátrális szemszögből, mint inkább a virtualitás artisztikus alkalmazási módjának egy lehetőségeként. A fesztiválprogramban látható volt egy független társulás előadása a Tartui Új Színház produkciójában, ami az amatőr kiállítás és körülmények ellenére fontos és releváns érzelmi és közösségi problémákat állított a középpontjába: A játék öröme (Mängu ilu). A kétszemélyes „mérkőzés” játékosai, Elise Metsanurk és Jan Ehrenberg a sport, a versengés, a kompetitivitáshoz való férfi és a női viszonyulás kérdésein túl a közösségi (szurkolói, sőt nemzeti) identitás taglalásáig is eljutottak a játék során. Volt még egy kortárs jazz koncertpremier is a fesztivál nyitó alkalmaként – s ezzel a DRAAMA 2021 fesztivál összekapcsolódott az Észt Zenei Napok rendezvénysorozatával is. Maria Faust szaxofonos-zeneszerző műve hangzott föl egy, a Tartu folyóján, az Emajõgin haladó bárka fedélzetén Összefont fegyverek (Kootud relvad) címmel.

Összességében a 2021-es DRAAMA fesztivál és kísérőrendezvényei nagyon jó hangulatban (és kellemes időjárási körülmények között) teltek, mindannyian nagyon örültünk a találkozásnak, aminek lehetőségét a normalitás visszatérése jeleként értékeltünk. Tartu a legszebb arcát mutatta, a játszóhelyek – a Vanemuine Színház és a Kisszínház, a Kikötőszínház, a Tartui Új Színház, az Észt Nemzeti Múzeum különleges terei, két színházterme, valamint a városi könyvtár megfelelő színhelyet biztosítottak a városba érkező produkcióknak. A színházcsinálók, a teatrológusok és a közönség is lelkesen vetette bele magát a színház közel egy hétig tartó ünneplésébe. Örültünk, hogy kiszabadultunk a járvány idején megélt virtualitásból a valóságba.

Inkább nem (Von Krahl Színház, r. Juhan Ulfsak). Fotó: Herkko Labi

Inkább nem…

Észtországról, kultúrájáról, kortárs színházáról szélesebb körben – valljuk be – keveset tudunk. Szuperlatívuszok vagy éppen lekicsinylő sztereotípiák tolulnak föl az emlékezetünkben, s ezek persze részben igazak, de nem adhatnak valóságos, élő képet az egyszerre távoli és közeli, egyszerre ismeretlen és ismerős, egyszerre kicsiny és világnagy észt kultúráról. Egy színházi fesztiválon azonban még az alkalmi nézőnek is jeles élményekben lehet része, melyek segítenek a helyükre tenni az ismereteket. És rendszerint fölismerjük a kapcsolatokat is a saját, otthonos színházi közegünk, színházi nyelvünk, kifejezőeszközeink és az ennek következtében érthetőbbé, közvetlenebbé váló észtekéi között.

A 2021 szeptemberében rendezett DRAAMA 2021 fesztivál most kiemelendő előadása esetében is ez történik. Sem a legjobb, sem a legsikeresebb, sem a legeslegújítóbb nem volt, mégis minden ízében érdekes lehet a számunkra az Inkább nem… címmel játszott kabarisztikus burleszk, mely komoly társadalmi kérdéseket, a pandémiás időszakban is megtapasztalt külső-belső feszültségeket tárgyal egészen fergeteges játékbiztonsággal. Az előadás alkotói közül a rendező, Juhan Ulfsak, a főszerepért Marika Vaarik, férfi mellékszereplőként Jörgen Liik, valamint a zenei szerkesztésért és a darabhoz komponált eredeti zenei anyagért Jakob Juhkam is megkapta az Észt Színházi Szövetség 2021. évi díját.

A Magyarországon is ismert és kedvelt színész-filmszínész, rendező, Juhan Ulfsak állította színre a Herman Melville – igen, a Moby Dick szerzője – által 1853-ban [!] kiadott elbeszélés, a Bartleby, the Scrivener nyomán (Taavi Eelmaa átiratában) létrehozott produkciót a jelenleg legizgalmasabbnak tartott alternatív együttes, a Von Krahl Színház társulatának tagjaival. Díszlet és jelmez: Juhan Ulfsak, Kairi Mändla, a dramaturg Eero Epner, koreográfus Ingmar Jõela. A színészi és muzsikusi virtuozitás a groteszkül elrajzolt – ma szinte reálisnak ható – karakterekben épp úgy megjelent, mint a történet kontextusba helyezésében, azaz a monoton, mechanikus, jellemölő munkát felmagasztalni igyekvő, ám a cirkuszporond eszközeit túlzásba vivő Igazgató meddő és a maga számára is megdöbbentő tehetetlenségének bemutatásában.

A „történet” egy ki tudja, mivel is foglalkozó, papírtologató irodában játszódik, ahol az igazgató a munka csodálatos, emberformáló értékeiről szónokol, míg három aktakukac beosztottja amolyan clownokként van egyszerre bent is, kint is – dolgoznak ők, dolgoznak, de nem sok köszönet van a munkájukban. Elérkezik az idő, amikor (a gazdasági helyzet „fokozódása” ellenére, vagy tán épp azért) új munkaerőre van szükség a cégnél… Nem nagy a tolongás, pontosabban senki sem jelentkezik, mígnem egyszerre csak (mint ködből a vadnyugati hős) megjelenik Kuldar, az ideális munkatárs, aki szó nélkül és faarccal teszi a dolgát, működik, mint a gép, s mintha még élvezné is… Nincsen szüksége társaságra, a monoton feladatokat nem színezi semmiféle személyesség… Mint egy robot. De lehet-e együtt dolgozni egy robottal? S mikor elhangzik a fölszólítás, hogy ő is csatlakozzék a fantasztikus karrierlehetőséghez – a ranglétrán való emelkedéshez, ő így reagál: Inkább nem… Ezzel azonban nemcsak a kérdéses rendszert, hierarchiát és értékrendet, hanem annak ellenkezőjét vagy bármilyen alternatíváját is elutasítja. Mint egy igazi anarchista. Egy békés, megközelíthetetlen, érinthetetlen ellenálló – egy intakt, (magába) zárt személyiség, aki nem kíván, nem hajlandó betagozódni semmiféle lehetséges struktúrába. A „robot” szabadsága az övé. A kereten belüli, amúgy nem robotszerű, hanem nagyon is színes, változatos karakterek pedig egyként csak tehetetlenül bámulják Kuldart – rá nem vonatkoznak a szabályok, ő nem boldogtalan egyedül, ő nincsen kirekesztve: épp ő maga rekeszt ki mindenki mást a saját belső univerzumából. A depressziósnak, antiszociálisnak látszó embertársunk akár boldogabb lehet, mint mi magunk a hétköznapok szokott és „normálisnak” tartott tempójában forgatva mókuskerekünket…

Az előadók, Marika Vaarik mint Igazgató a vezető nadrágszerepben; az időtlenséget sugárzó, a 20. század eleji kabarékat, de a füstös bárokat (akár a Casablanca című film híres jelenetét) is fölidéző, s a kortárs szerzeményeket (Ligeti György Musica ricercata III., Henry Mancini Moon River…) határozott stílusérzékkel összekomponáló és előadó zeneszerző-zongorista, Jakob Juhkam; a három irodista-clown, Mari Abel, Jörgen Liik és Ingmar Jõela; valamint nem kevésbé a különös, magába zárkózó „tökéletes munkaerő”, Lauri Lagle hiteles „illusztrációi” a Melville elbeszélésében is megjelenő, ám azóta sokat súlyosbodott filozófiai-gazdaságtani tételnek, hogy a munka önmagában nem boldogít (szabaddá sem tesz), és valójában nem is a „munka” tett minket emberré – hanem a közösség (társadalom?).

A „hozzáadott” érték a lényeg, nem a (bármilyen) munka eredményében tárgyiasult energia. Ebben Melville-lel Franz Kafka vagy Albert Camus éppúgy egyetértett, mint a kortárs szlovén társadalomfilozófus, Slavoj Žižek, aki állítólag rendszeresen viseli az előadás címéül is választott Bartleby- azaz Melville-idézettel (’I would prefer not to’) ékesített pólóját. Az embertelen és értelmetlen drillből való kiszabadulás egyik (tán az egyetlen) útja a tagadás, a kívül maradás: Inkább nem… Két (vagy több), lényegében nem különböző struktúra, „rendszer” között választanunk ugyanis nem valódi szabadság – fogalmazza meg Žižek (is). A társaságellenes, depressziós viselkedés pedig nem egyéni szociális/lélektani probléma csupán.

A szórakoztató, helyenként harsány, máskor hirtelen elkomoruló produkció ezekkel a dilemmákkal szembesít úgy, hogy szinte észre sem vesszük…


[1]Sirató Ildikó: Mit tudnak az észtek? Két momentum a DRAAMA észt színházi fesztiválok tapasztalataiból. Színpad. 2018. december, 32–35.
[2]Alexithymia vagy alexitímia – „szavak hiánya az érzelmek leírására”. Az alexitímiás személy nehezebben vagy épp egyáltalán nem tudja sem mások, sem saját érzéseit átélni, azonosítani, noha a fiziológiai reakciói megvannak, illetve nehezére esik érzéseiről beszélni (esetenként a düh és a félelem kivételével).