Sirató Ildikó: Próféta a saját tanyádon

Sirató Ildikó: Próféta a saját tanyádon

A Játéktér 2013. őszi számából

Fotó: Simon István

A vajdasági Tanyaszínházról

Semmi sincs véletlenül.

Sem az, hogy egyszer, valamikor emberek együtt kezdtek színházat csinálni, sem az, hogy merre vitt az útjuk, s kiknek szereztek ünnepet (a húsvét meg a karácsony között félúton). De még az sem, hogy az 1978-ban indult vándorlásban éppen odáig értek el mára, ameddig. Nem beszélve arról, hogy most – amikor befejezni készülök az írást a vajdasági Tanyaszínházról –, miközben Tartuban, Észtország kulturális és színházi központjában szemlélem az észtek mai színházcsinálását, nemcsak az idei nyári Tanya-bemutatóra gondolok[1], hanem egy közelmúltbeli beszélgetés, hogy ne mondjam, egyetemi szakszóval: konzultáció következtetéseit is visszaidézem magamban…

Körvonalazni próbálom az újvidéki gyökerű, de a város színjátékos határait messzire tágító formáció intézményi és művészi sajátosságait, valahogyan beépítve abba a magyar s közép-európai színházi hagyományszerkezetbe, melyben immár 36 évad óta folyamatosan, szinte megátalkodottan működik, mit sem föladva a kezdeti tervekből és célokból, vadvirágként alkalmazkodva a nem kis változásokhoz is.

Semmi sincs véletlenül.

Van a színháztörténet. Látszanak az immár emberöltőnyi história erővonalai, meghosszabbíthatók egy-egy évadból kiindulva hátra s előre is az időben. Vannak a tények, vannak az emberek, a szavak, a csillagfények, az esőcseppek meg az izzadságpatakok. De objektivitás, az nincsen.

A színház szubjektív. Mint minden művészet, mint minden, ami emberi, ami embereknek, közösségeknek szól… Így a róla való gondolkodás és beszéd sem lehet egyéb, mint szubjektív érzékeltetése a mindig örök színházi pillanatnál hosszabb pályának. A terjedelem, a mennyiség mégis közelítheti a megállapításokat valamiféle objektivitáshoz, s közelíthet minket annak a tényszerűségnek a fölismeréséhez, hogy semmi sincs véletlenül. Hogy valamiképp minden mozdulatunk, megmozdulásunk, gondolatunk, szavunk és cselekedetünk egy összetett, nagy mintába illeszkedik, mely az idő hosszában óriási kendőként, takaróként fog maga alá mindannyiunkat, s melynek tarka képeit csak valahonnan igen magasról lehet kivenni (tán éppen onnan, ahonnan okkal fölénk keríttetik)…

Milyen is hát a Tanyaszínház 36 esztendőt átívelő takarójának színes mintája, s miképp foglal magában máshonnan ismert patchwork-foltokat? (No, és milyen vajon a fonákja ennek a közösen szőtt, együtt-álmodott kelmének?)

1978-ban indul a vándorút. A má­sodik nagy háborút követő s fölváltó új rend magától fölfesleni kezdett centrali­zált művészetében és művészeti intéz­ményrendszerében éppen megindul a forgalom. Egyrészt a nem eléggé pon­tosan definiáltan amatőrmozgalomnak nevezett útjelző irányába, másrészt a hivatásos színházak „műhelyesedése” felé, s mindkét út a saját arcok, az ön­álló célok és a decentralizált, újdonatúj intézménytípusok irányába vezet hoszszabb-rövidebb idő alatt.

A Tanyaszínház élesztője is kettős volt. De nem amolyan bináris, oppo­zicionális kettősségről van szó, amit bizonyos filozófiai gondolkodásminták sugallnak, hanem sokkal inkább öszszesimuló, egymást inspiráló és erő­sítő indítások együtteséről, jelesül: a színházcsináló szándék a színháztól addig alig érintett közönség meghó­dítását, megbabonázását, valamint a színházi hivatásra készülők szabad és önálló gyakorlatszerzését szabta egy­idejű céljául. Az volt a szándék, hogy a szegényes körülmények között mégis mindenki, az alkotók s a befogadók egyaránt és egyként gazdagodjanak.

Semmi sincs véletlenül. Az 1978-at követő évtized a saját hangra találás és az összeszokás ideje volt a nyaranta egymást váltó társulattagok és tanyások érkeztével alko­nyatkor kis széküket változatlan elszánással felállító tanyasiak-falusiak-városiak számára. Kialakult a hagyomány, amit már „csak” folytatni, s folyton folytatva megújítani kellett és kell. A folyamatosságot biztosító akadémiai részvétel, a kapcsolódás az Újvidéki Színházhoz, illetve a műsorválasztás követ­kezetes alkalmisága és alkalmazkodása a közönségigényekhez kiemelkedő sikereket és jelentősen érdekes újításokat, meglepetéseket is hozott, csakúgy, mint a következő, az elsőnél összetettebb, bonyolultabb és a háború miatt problémákkal jobban terhelt dekád.

A színházcsinálók és a műsor részleteinek kiemelésétől eltekintek, mert egyrészt a Tanyaszín­ház első 30 esztendejéről részletekbe menő és dokumentumokkal alátámasztott szubjektivitással készült könyvet köszönhetünk Czérna Ágnesnek (Tanyaszínház 19782008. Újvidék–Novi Sad, Fo­rum, 2009, 217 p. A kiadvány a Savaria University Press Studia Theatralica sorozatának 3. kötete), másrészt, ha elkezdjük a krónikás fölsorolást, megint eltűnhet a szemünk elől az a keresett nagyobb, összetettebb minta. Így tehát jelen dolgozat szubjektív és asszociatív hálózatát megbontani nem szándékozom még a legmeghatározóbb szubjektumok, színházi alkotók sorra vételével sem, ismer­jük Őket mind, a köztünk levő fiatalokat és még fiatalabbakat, s a túlsó dimenziók útjaira vándorol­takat egyaránt.

Az 1990-es évek elejére (tízévnyi változások eredményeként) végképp átstrukturálódott magyar színházi rendszerhez – a „nagy” történelem háborús akadályain átvergődve – az évtized végén, majd intézményformáját tekintve 2003-tól egyesületté válva kapcsolódik a Tanyaszínház, nagyobb szabadsággal, ugyanakkor az ezzel járó nagyobb, kiterjedtebb felelősséggel. A működésnek immár egyre kevesebb a védernyője, biztosítéka – mára gyakorlatilag eltűntek a mankók, támasztókarók, a tanyának önállóan vállalkozva kell járnia az útját, s állnia a sarat. A hosszú, igaz, évente többnyire csak egy produkció létrehozásával eltelt idő minden tegnapi, mai s holnapi nehézség leküzdésére alkalmassá tette a Tanyaszínházat. A „természet vadvirága” helyzet ellenállóvá, önállóvá és felelős­ségteljessé tesz embert, közösséget, s ennek hosszú távon, nagyképűen szólva, történelmileg po­zitív következményei vannak. (Igaz, ezekkel a hagyományosan paternalista, a kevesebb felelősséget keresve boldogulni szándékozó magyar gondolkodás- és működésmód szerinti intézményrendszer nem szívesen szembesül. Többnyire a nehézségek vállalása nélkül szeretnénk a vágyott szabadsá­got és sikert elérni… Hosszabb távon nagy valószínűséggel sikertelenül és hiába.)

Semmi sincs véletlenül.

A mai magyar színházcsinálás rendszerében egyéni, sajátos intézményi és művészi arcot mutató vajdasági Tanyaszínház, természetesen, nincsen, nem volt egészen egyedül, de a folyamatosság és a következetesség okán eddigi pályaíve követhető, szakaszolható is, s konstatálhatjuk, hogy eredményei nemcsak a célzott működésterületére, hanem azon túl térben-időben és személyi-művészeti értelemben egyaránt szertesugárzón jelentősek. Hogy itt csak a (jelenleg látható) vég­pontokat jelezzem: a vásári komédiáktól a Tanyaszínház és közönsége számára írt, saját kortárs művekig követhetjük a nyomot. A da­rabválasztásnak és a játékstílusnak a commedia dell’artétól a hazai és külföl­di klasszikusok bemutatásán (Plautus, Shakespeare, Vörösmarty, Szigligeti) és a magyar és külföldi modernek és újdonságok (Orwell, Háy János), időn­ként groteszk vagy ironikus tolmá­csolású zenés népszerűségek színre vitelén át a helyi színekkel operáló és önreflexív előadások változatos soráig (Csantavéri passió, Különös ajándék, Mérföldkő) öleli a szivárványív a Tanya­színházat és a közönségét. A 2013-as bemutató azután megint meglepetést jelentett a változatlan (?) célközönség­nek: váratlan művészszínházi igénnyel lépett a nézők elé a csapat (nem elő­ször egyébként a Tanya históriájában). Persze, nem véletlenül. A korántsem láthatatlan szálak messzire húzódnak mára a tanyaszínházi takaró szöveté­ből, az organikus indák térben-szel­lemben távolra kígyóznak, s időnként visszakanyarodva kapaszkodnak újra össze az otthon maradókkal, a játék­téren és a nézőtéren lévőkkel egyaránt.

Lehetnek-e a tanyaszínházasok próféták a saját honukban? Otthon minden bizonnyal, hisz próféták már régóta. A színház prófétái. Néhányan megjövendölték, hogy színház lesz a tanyákon, s lett. Hogy a honinál tágasabb, hazai, magyar szín­házi érában és áreában vajon mekkora területet fedhet le a Tanyaszínház esőben-szélben megpró­bált maguk szőtte takarója? Bizony, nehéz a prófétálás. Az időn átnyúló szálakat vizsgálva s bogozva úgy gondolom, lehet példának tekinteni a szövetet, melyet a vajdaságiak maguk fölé húztak. A kö­zösségi (a profi felkészültségű és az amatőr lelkesedésű tagok együttesét mozgató) színházcsinálás, a megkeresett és feltalált közönség együttélése, nyári (de nem egy nyári) együttvirágzása minta s vigasz lehet. Legyőzhetni a körülöttünk álló falakra nagy árnyékot vető nehézségeket – csak ki kell tágítani a terünket, szabaddá kell tenni gondolkodásunkat az alkotásra és a közösségi működésre, vállalni kell a felelősséget a célokért és a társakért. Így létrejöhetnek új formák, megnyílhatnak és úttá szélesedhetnek ismeretlen ösvények.

Vannak példák, járnak próféták (s nemcsak hamisak) előttünk: vándorlást vállalók, műhelyt szer­vezők, közösséget gyűjtők (s most megint az olvasó emlékezetére meg a fantáziájára bízom a ko­rábbiakat és a továbbiakat).

Tartuban ülök, az észt színházi fesztivál negyedik napját követő éjszakában, amikor pontot te­szek a Tanyaszínházat ürügyül választott dolgozat végére. Tíz éve rendeznek a kicsi s az egykor volt szovjet központosításból nemrégen újra önállóvá szabadult Észt Köztársaságban színházi fesztivált. S már jól látszik az elmúlt időben bejárt út vonala. Vezet valahová, minden esztendőben a mai, a kortárs, a pillanatnyi felé, javulva is és gazdagodva. Megtartva az értékeket, a közösségeket, de mindig megújítva a fiatalok erejével és az aktuálisan támadt gondolatokkal a maga színházát. Öröm­mel nézem évről évre. Az előadás lehet érdekfeszítő, magas szakmai színvonalú, vagy lehet éppen gyengébb, de megszületik, létrejön valami, ami továbbviszi a saját útjának kanyarulatain a színház közösségét, s megtörténik a találkozás és az újratalálkozás egymással, az idővel, a hagyományokkal és a mai érzésekkel, gondolatokkal, legyen bármilyen mű soron.

A kultúrában, a közösségek életében nincsenek véletlenek. Csak az idő van, az út és a folya­matosság. A Tanyaszínház is folytatni fogja a nyarankénti vándorútját, ha nem rúgják le magukról a színes takarót, s ha lesz erejük, ha lesz erőnk, hogy higgyünk az igaz prófétáknak. Örömmel nézem évről évre.


[1] Tadeusz Slobodzianek Ilja proféta című darabját Nagypál Gábor rendezésében 2013. július 27-én mutatta be a Tanyaszínház az észak-bácskai Kavillón. Az előadást augusztus 14-ig 22 alkalommal adták elő a környék 22 különböző településén. (Szerk. megj.)