„Segített közelebb jutni” – Hatházi Andrással beszélget Köllő Kata

„Segített közelebb jutni” – Hatházi Andrással beszélget Köllő Kata

A Játéktér 2023/3. számából
Borítókép: Hatházi András és Hatházi Rebeka a Magyarázat mindenre budapesti díszbemutatóján (r: Reisz Gábor). Fotó: Budai Ákos

Mit jelentett, jelent a film a színészi karrieredben? Változást hozott­-e az addigi színészi munkádban?

Szerencsés vagyok, hogy dolgozhattam filmekben, nem is akármilyenekben, és más nyelven is játszhattam. Hosszú lenne most részletesen beszélni arról, hogy szakmailag milyen változást hozott, de azt hiszem, hogy valamennyire segített megtalálni azt, amit én most keresek a színészetben, és amit most gondolok erről a szakmáról. Amikor a színészetről beszélünk, sokszor használjuk azt a kifejezést, hogy hitelesség, és azt gondoljuk, hogy mindenki érti, miről beszélünk, de amikor megpróbáljuk kifejteni, kiderül, hogy mindenki mást gondol erről. Én azt a fajta hiteles jelenlétet értem ezalatt, ami játék is, önmagam is, meg a nézőkhöz fűződő viszonyom is… Nem akarom tovább boncolgatni, nagyon sokat kellene mesélnem arról, hogy én hogyan is jutottam idáig. Dióhéjban inkább csak ennyi: segített közelebb jutni ahhoz a színészethez, amit most keresek, gondolok.

De min múlik ez a szerencsés helyzet, utol lehet érni?

Lehet, hogy a véletlenen is, nem tudom. Nekem a Morgen című film jelentette az első ilyen helyzetet, de utána négy évig nem történt semmi. Aztán ismét jött néhány film, ami azt az érzetet keltette, hogy én nagyon sok filmben játszom. Nem játszom sokban, de persze volt olyan év, amikor háromban is. Lehet, hogy a szerencsén múlt, hogy a Morgen rendezője, Marian Crișan eljött Kolozsvárra, és próbafelvételt tartott a színházban, amelyre elmentünk néhányan. Ha jól emlékszem, épp Bács Miklós mondta neki, hogy jöjjön, és nézzen körül itt is.

Akkor még a kolozsvári színházban dolgoztál, ugye?

Nem voltam társulati tag, de még ott dolgoztam, igen.

Ha már szóba került, fontos castingra jelentkezni, benne lenni a különböző adatbázisokban?

Azt mondják, hogy igen. Végül is, ha például a Barabási Albert László által írt A képlet című könyvben vázolt sikerre gondolok, akkor valószínűleg fontos benne lenni a hálózatban, kapcsolatban lenni ahhoz, hogy a megfelelő ember egyszer csak rád nézzen, említsen téged, és akkor rád figyelnek.

Amúgy szoktál jelentkezni castingokra?

Nem. Amikor még nagyon az elején voltam, jelentkeztem, de mivel nem volt semmiféle eredménye, azt mondtam, ha valaki engem megkeres, azért keres meg, mert rám van szüksége, nem egy arcra, ami épp beleillik a képbe. De visszatérve az első kérdésedre, felkértek, hogy filmszínészetet tanítsak a Freeszfe-n, és igent mondtam, miért ne? Közben meg itt van a Magyarázat mindenre című Reisz Gábor-film sikere, ha jól tudom, a főszereplő srác nem végzett színiiskolát, a lányom sem, aki szintén játszik benne, és felmerült bennem, hogy akkor meg mit tanítsak? Ezt most azért is említem, mert eszembe jutott, hogy nagy öngól a négyéves képzéshez való visszatérés a színin. Jobb lett volna, ha maradunk a 3+2-nél, három év alatt megcsináljuk az embert, majd a két év alatt bőven elég szakmával foglalkozni.

Érdekes, én meg épp úgy éreztem, hogy nincs rendben ez a 3+2, mert a „plusz 2” vagy van, vagy nincs, és ha van, akkor sem biztos, hogy az olyan, amilyen kell(ene legyen).

Mert jubiláltunk, hogy három év után valaki szerződést kapott, és azt a látszatot keltettük, hogy akkor ő már színész. De nem. Amikor Ulmban jártam egyszer egyetemi ügyben, ott láttam a következő mintát: az első három év egy nagy közös képzés, mindenki foglalkozik dramaturgiával, rendezéssel, színészettel, látványtervezéssel, mindennel, és majd a mesteri szakon dönti el, hogy mire szeretne fókuszálni. A mesterin pedig azzal is foglalkoznak az oktatók, hogy azt az embert, aki saját magából fog dolgozni, kicsit megerősítsék. Itt nálunk azt látom, hogy olyan, mint hogyha vakolnánk egy falat, de nincs fal. Mi kenjük fel a vakolatot, az összes technikát, amit mi tudunk a színházról, de kire?

Akkor ez egyfajta Kőműves Kelemen­-munka?

Ez az.

A kolozsvári színin létezik egyáltalán filmszínészi képzés az órarendben?

Az órarendben szerepel egy félév, de nem tudom, hogy megteremtődnek-e azok a körülmények, amelyek azért mégiscsak kellenek. Épp ez a probléma, hogy ez alatt a három év alatt mindent megpróbálnak tanítani, közben meg elvész a gyerek. A Freeszfe-n, legalábbis a tervek szerint, operatőrökkel, filmrendezőkkel, forgatókönyvírókkal, casting-ügynökségekkel fognak együtt dolgozni a diákok, persze ez kimondottan filmszínészet szak.

Említetted, hogy a Morgen volt az első nagyobb szereped, de emlékszel a legelső filmszereplésedre?

A legeslegelső még színis koromban lett volna, hívtak próbafilmezésre egy Andrei Blaier-filmbe, de végül csak a szereplő hangja lettem, mert magyar karakterről volt szó. Aztán Elek Judittal volt egy próbafilmezés, Nagy-Kálózy Eszterrel kellett volna játszanom, emlékszem, az volt a feladat, hogy hazudjak, és én nagyon el akartam játszani a hazugságot, és hát igen, egy csomó dolgot rosszul csináltam annak idején. Nem biztos, hogy most jól csinálom, de azért most már egy kicsit másként látom. Úgy emlékszem, hogy később még lett volna egy lehetőség Sára Sándorral dolgozni, de a színház nem engedett el. 2001-ben aztán dolgoztam Jeli Ferenccel, Kazinczy Lajost alakítottam a Szép halál volt – A tizenötödik című filmben, és volt egy rövid jelenetem a 2007-ben bemutatott Sínjárókban, amelynek a forgatókönyvírója szintén Jeli volt, és Puszt Tiborral együtt rendezte.

Tehát tulajdonképpen a mély vízbe ugrás filmszínészként a 2010­-es Morgen volt, ráadásul román nyelven. Ez mennyire nehezítette meg a dolgodat?

Végül is nem volt gond. Mondtam Mariannak, hogy valószínűleg hallható lesz a beszédemen, hiszen nem vagyok román anyanyelvű, de azt mondta, nyugodjak meg, mert ugyanúgy beszélek, mint a bihari románok. Egyszer még volt egy ilyen félelmem, az Andrei Cohn által rendezett Arest című filmben (2019), ott is gondban voltam a román nyelv miatt, de ő is megnyugtatott, hogy semmi probléma.

Elvira Rimbu, Yilmaz Yalcin, Hatházi András. Morgen, r: Marian Crișan. Fotó: Mandragora Movies

Színházi rendezőként is számontartanak – a filmrendezés érdekelne?

Ha csak annyi lenne a feladatom, hogy kidolgozzuk a forgatókönyvet, az operatőrrel és a színészekkel megbeszéljük a beállásokat, akkor nagyon szívesen. De az a két film, amit én annak idején készítettem az akkori színis évfolyamommal [Kreón, 2000, Duna Műhely; Tetemre hívás, 2002, Duna Műhely – szerk. megj.] felőrölte az idegrendszeremet, amíg összepályáztam a pénzt, majd aztán elszámoltam, gyakorlatilag nem volt mögöttem senki, aki mindezt elintézi. Egy csomó papírmunka, és egyébként sem vagyok szervezőtípus.

Kivel szeretnél dolgozni, ha rajtad múlna?

Végeredményben szerettem dolgozni azokkal a rendezőkkel, akikkel eddig együttműködtem. Nemrég Reisz Gábort ismertem meg azáltal, hogy a lányomnak, Rebinek tanára is volt. Látva az első két filmjét [VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan; Rossz versek – szerk. megj.], úgy érzem, vele is szívesen dolgoznék. De végül is bárkivel kipróbálnám magam. Ideológiai filmekben nem játszanék, ezek számomra olyanok, mint annak idején a Sergiu Nicolaescu-féle történelemhamisítások.

Milyen tematikájú filmeket szeretsz nézni leginkább?

Mindenevő vagyok. A klasszikusokat is, a modern filmeket is megnézem. Most rákattantam a sorozatokra. Minden reggel szaladok a futópadon, mert a térdem már nem bírja a betont, úgyhogy bemegyek a laptopba, és végignézek egy-egy sorozatot. Megnéztem például a Modern Family-sorozatot, és annak köszönhetem, hogy 2020-ban „lefutottam” a maratont. Rajta volt a bakancslistámon.

Moziba szoktál járni?

Nagyon szeretek moziba járni.

Krimiket is nézel?

Igen, nagyon szeretem az északi filmeket. Ha jó színészi játék van benne, mindegy, hogy mit nézek.

Mi kell ahhoz, hogy jó legyen a színészi játék egy filmben?

Hitelesség.

Erről már beszéltél az interjú elején is, hogy azért szeretsz filmezni, mert a színészetben is ezt keresed, errefele tartasz. Feltételezem, hogy egy filmszerep lecsupaszít színészként, nincsenek segédeszközeid, erről kellene szóljon a színházi szerep is?

Ahogy most például mi ketten beszélgetünk, ez egy nagyon egyszerű helyzet, nem igényel semmiféle plusz üzenetet. De ha mi most veszekednénk, akkor mind a ketten kemény üzeneteket küldenénk egymásnak, belefoglalva a másikról alkotott véleményünket, saját magunk védőbástyáit megerősítve, és ezeket tudatosan alkalmaznánk. Még akkor is tudatosan, ha csak öntudatlanul ragadt ránk valamikor a neveltetésünk során, például a szemforgatás, vagy azt mondom, hogy… (itt elhangzik egy hanghatás!)

Szerinted ezt hogy írjam majd le?

„Az interjúalany itt erőset sóhajtott, és balra elnézett. Zárójel bezárva”. Na, szóval ezek színházi helyzetek, és akkor máris megvan, hogy mit kell csinálni a színházban. Vannak helyzetek, amikor ennyi az egész, hogy beszélgetünk, és vannak helyzetek, amikor egyszer csak ilyen hangot adok ki, és ezzel üzentem neked valamit.

A kamera előtt is ugyanez történik?

Végeredményben ugyanezt kell csinálnom, mert nem kell azzal foglalkoznom, hogy a néző hatszáz méterrre van tőlem, mint például a kolozsvári „lovardában”. Ezt a beszélgetést nyilván nem igazán lehet abban a színházteremben lefolytatni, stúdióelőadásban viszont igen. Amúgy azt látom, hogy a nagytermi előadások kezdenek ritkulni, vagy ha vannak, akkor azok inkább musicalek, vagy valami nagy horderejű, mit tudom én, milyen ideológiai darab, stb. Ott tehát még lehet muzeális színházat játszani, de abban nem akarok részt venni.

Orizont, r: Marian Crișan. Forrás: https://cineuropa.org/en/newsdetail/302122/

Hogyha írhatnál egy forgatókönyvet, mi lenne a témája?

Nem tudom. A darabok is, amelyeket eddig írtam, csak úgy ötletszerűen születtek, valami eszembe jutott, leültem, és megírtam. Nincs semmiféle kényszer bennem, hogy akkor most én el akarom mondani a világnak azt, hogy… De elképzelhető, hogy ha lenne felkérés, akkor írnék.

Tavaly Sárga Csikó Díjat kaptál a Filmtettfeszten, hogyan fogadtad?

Nagyon jólesett. Jó érzés, amikor megsimogatják az ember fejét. Persze nem mindegy, hogy ki adja. Nem szeretném, hogy a nevem össze legyen kötve valamivel, amivel nem értek egyet, bármennyire is jólesne az a díj. Esetleg gondolhatom azt is, hogy hát igen, kijár nekem, ennyi idő után megkaphatnám, de azért nem mindegy, hogy kitől, mert hát tudom, hogy a nagyobb díjak igazából ideológiai díjak.

Film vagy színház?

Nem lehet így szétválasztani. Szeretem mind a kettőt.

Ezt azért is kérdeztem, mert az utóbbi időben nagyon ritkán vállaltál színészi feladatokat a színházakban, úgy is lehetne értelmezni tehát, hogy problémásnak tartod ezt a fajta munkát. Bár újabban mégis visszatérsz a színházhoz, hiszen a Csíki Játékszínhez szerződtél társulati tagként.

Próbálkozom. Én a rendszerrel magával nem értek egyet, bizonyos megközelítési módokkal, színházvezetési stílussal, de ez az én problémám, ezt úgy oldom meg, hogy nem veszek részt ebben. Az, hogy a Csíki Játékszínhez szerződtem, nem azt jelenti, hogy megszerettem a színházat, hanem azt, hogy szeretem azokat az embereket, akik ott vannak, és úgy érzem, hogy velük tudnék dolgozni. Bár igaz, hogy az ottani bérletrendszerrel sem értek egyet, de majd meglátjuk, milyen lesz. Meg kíváncsi vagyok, hogy meg lehet rágni belülről ezt a rendszert vagy nem lehet? Ilyen körülmények között lehetséges úgy csinálni színházat, hogy ne múzeum legyen, vagy nem lehetséges? Kipróbálom.

Visszatérve a filmre, szerinted van olyan, hogy erdélyi filmgyártás?

Nincs.

És vajon miért nincs? Akár lehetne is, hiszen két kolozsvári egyetemen is van filmművészet­-oktatás, a Sapientián és a BBTE-­n.

Nem tudom, miért nincs. Sok minden kéne ehhez. Gondolom, hogy anyagi probléma is. De pontosítsunk, akkor lehetne erdélyi filmgyártásról beszélni, hogyha idevalósi lenne a döntéshozók nagy része, a producerek, a rendezők, a színészek, akik játszanak benne, és lenne valamiféle intézményi háttér, amit úgy hívnának, hogy erdélyi filmgyár, vagy valami ilyesmi. Amúgy Tudor Giurgiu is beszélt erről évekkel ezelőtt, hogy szeretne filmgyártói intézményt kialakítani Kolozsvár mellett, megemlítette Janovics Jenőt is… nagyon szép szavak, de semmi eredménye.

Egyszóval a Janovics-­modell ideje még nem jött el.

Nem, és egyhamar nem is fog eljönni.