Sebestyén Rita: némacsend – inkább esszé

némacsend. Katona József Színház, Budapest. Fotók: Dömölky Dániel / Katona József Színház

Az előadás bemutatója október 11-én, a Katona József Színház nagyszínpadán volt. A november 28-i előadást láttam, alkalmi látogatóként Budapesten, csupán nagy vonalakban követve az utóbbi tíz év kulturális és közéleti eseményeit. Ehhez a rész-ismerethez illeszkedik az olvasatom is. Sok kritika megjelent már az előadásról, nem olvastam őket; majd a cikk megírása után. Ez itt inkább esszé.

Rengeteg papírívvel az ölemben, vakon írom a jelenetek sorát. Erről az előadásról meg lehetne tölteni akár több kötetet is, ha a gyakran eklektikus jeleneteket megpróbálnánk szemléltetőn leírni. Ez egy szétszórt, szétzilált, hebegő előadás. Szándékosan az, és el tudom fogadni az alapvetését.

Néma csend: lehet tudni, hogy Horatio ezzel zárja Shakespeare Hamletjét. Lehet sejteni, hogy a tanúságtételről, illetve annak lehetetlenségéről lesz szó. Azok után, hogy már minden megtörtént. Kellőképpen fájdalomközpontunkat érintő cím ez, és kellőképpen tudatja azt is, hogy az alkotócsapat nagy szabadsággal és dekonstrukcióval egy új művilág építésével foglalatoskodott. Nem kell mindig teljes BBC-Hamlet. Bár tudjuk jól, nincs is olyan, mert azokat a tradicionálisnak, korhűeknek tűnő BBC-Hamleteket is megnyirbálják, hogy az aktuális néző számára befogadható legyen, az aktuálisan elgondolt elvárások szerint. Ez az előadás kétségkívül radikális gondolat-, értelmezés- és pozicionálásgyakorlatok sora. Fontos ez éppen most, amikor, túlzás nélkül, bárhol a világon a teljes káosz közepén vagyunk. Egészen pontosan: a purgatóriumban. Ide kerültünk most a színházban is, Hamlet apjának szellemével együtt.

A díszlet első ránézésre hiperrealista: a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem előterének mása. Joggal feltételezhető, hogy a Katona közönsége a 2020-ban einstandolt SZFE-re sok empátiával gondol. Amelynek épületét ráadásul eladták 2023-ban, így a  közös tér és jelentésének erőszakos haláláról is van itt szó, ez kétségtelen. És ha már így állunk, az első pillanattól fogva akár gondolhatjuk azt is, hogy a színházi előadás által egy közösség rituális gyászának leszünk a részesei, az öt és két évvel ezelőtti események felfejtésének és a múlt eltemetésének többé vagy kevésbé aktív tanúi. Nem akarom a végletekig fokozni a hagymahéjazást (lehetne pedig), de az is folyton a fejemben jár, hogy ez az eredetileg Jugendstil épület mi mindenfélének adott otthont. Egymásra kopírozódik itt a történelem és a kultúrtörténet ezer sávja és árnyalata. Maradjunk annyiban: valódi szellemjárta terep.

A díszletet Schnábel Zita tervezte. Az előtér másolatának rideg pontossága biztosan megborzongatja azokat, akik látták eredetijét. Jó, hogy vannak szürreális titkai: a liften kívül, ami, gyanítom, innen a pokolba vezet, jobb elöl van az italautomata, ami pedig vérfröcsögő darálóként is funkcionál, ha úgy alakul. Jobb hátul pedig a ruhatár pultja mögé lehet a hullákat rejtegetni. Nem tudom, hozzáad-e annyit a forgószínpadszerű működése, mint amennyire technikai és bizonyára költséges megoldás.

Vannak ennek az előadásnak kívánatos és nehézkes metarétegei. Számomra nehéz a tér például, és az az egy pillanatra ki nem hunyó gondolat, hogy milyen lehet a színészek számára végigjátszani ezt a megterhelő jelenet-sortüzet.

Hamlet apjának szellemét Fekete Ernő játssza, fekete hajjal, fekete öltönyben, fekete garbóval alatta. Sápadt arccal, a bal hátsó sarokban lévő liftből lép ki. Előrejön, középre. Úgy tűnik, mintha hangosan, iszonyat hosszan ásítana. Nyilván nem: némán, kínban üvölt. Visszamegy a süllyesztő-liftbe, majd még persze többször előkerül. Hozzá hasonlóan szövik át az előadást Keresztes Tamás megjelenései Poloniusként, akinek megalkuvó toporgása talán leginkább illik a teljes előadás koncepciójához. Dankó István pedig Claudiusként pontosan annyira tenyérbemászó, mint amennyire félelmetes, hideglelős, undorkeltő. A három színész egyenlő súllyal balanszíroz a hatalmi játszmában.

A második jelenetben enervált tévé- vagy filmstáb érkezik, és sebtében interjúra készül. Horatio az alany, persze. Hatalmas a nekikészülődés, fontoskodás, technikai sutyorgás az interjú előtt – majd kiderül, hogy ennyi volt. A szöszölés, a nagy beszélgetés előtti molyolás. Mészáros Béla, aki a stábot vezeti, és aki később az egyik Színész is, talán a legösszefüggőbb két figura alakítója, hiszen rajta keresztül látható a közlés akarata. A kicsit szédelgő, lézengő, elveszett többi karakterhez képest ebben a két figurában van még irány, intenció: ott a láng a kapcsolódásra. Nincsen kihez: a többi szereplő nem képes olyan összetettségű vagy minőségű viszonyra, ami választ adhatna e két figura kapcsolatkeresésére. Színészként is nehéz helyzet az, hogy alig van válasz. Mészáros mégis bravúros alakításokat hoz: mintha ő lenne az utolsó ember itt, aki még a helyzetek értelmét keresné.

Leginkább mozgásszínházinak nevezném ezt az előadást. A zene erős és karakteres, a mozgás többnyire Pina Bausch-ra hajaz, mint ahogyan a teljes előadás hangulata a német színházi nyelvhez hasonlít leginkább: expresszionista, töredezett, utalásokra épülő, kopogósan rideg, olykor apró poénokkal tűzdelt. Megjelenik Gertrudis, és elegánsan odasétál a háromkarú beengedő-kapuhoz: kortársbalett-szerű mozdulatokat próbálgat, mintha a fémkar a balettrúd lenne. Félszegen mosolyog, kicsit felrántja a vállát. „Vajon így kell az új udvari etikettet követni?” – kérdi mozdulata. Bizonytalan itt, ebben az új helyzetben. Kiöltözött. Majd csatlakozik jelenlegi férjéhez, előző férje gyilkosához a térben. Hebeg és habog, és csak egy-egy értelmes szó csordul ki az ő száján is. Kifogástalan öltözettel és fizikummal, hozzá felvett kicsit kényszeres, kicsit félszeg mosollyal, egyszerre döbbenetes fizikai és színészi fegyelmezettséggel rebegteti ezt a minden módon eltévedt királynőt. Ophelia még Gertrudishoz képest is szilánkosabb szerep: szinte minden pillanata más és más apró karakter villanása. Belefér persze, az elveszett kislány, a lázadó, a csábító, de ebben az esetben olyan apró pillanatokat kapunk valamennyiből, hogy nem tud figurává válni. Mindennek ellenére, Kanyó Kata mozgásszínházi képessége és kimunkáltsága annyira magas színvonalú, hogy folyamatosan vonzza a tekintetet. Kicsit méltatlankodom magamban, hogy ebben a pokol felé csúszó purgatóriumban is alig kapnak levegőt a női szerepek: nyilván nem mértem pontosan az eredeti szöveghez képest, de azt hiszem, kevesebb jelenlét, megnyilvánulás, tér jut számukra.

Gloviczki Bernát mint Hamlet és Lengyel Benjámin mint Horatio néhol marionettszerű, sokszor rendkívül hasonló habitusú. És majdnem mindvégig figyelemreméltóan tartja az előadást a vállán. Mindkettő. Heroikus munka. Mintha folyamatosan szétguruló üveggolyók után kapkodnának, úgy keresik a jelentést, az értelmet. Nehéz pedig erre a színészeket és a nézőket is kondicionálni, legfőképpen azért, mert az agyunk, az idegrendszerünk a narratívát kívánja. Minden-hiány dramaturgia ez. Szép pillanataik vannak. Mindkettőjüknek. Például az a szíven szúrós, ahol Hamlet jófiúként kézen fogja atyjának szellemét, és túl nagy ruhájában (a színész a térdén lépked) követi őt csendben, jól nevelten a halált jelző lift-süllyesztőbe.

Érdemes arról is elgondolkodni, hogy az előadás miféle el- vagy ki nem mondhatóságról szól. Nem arról, hogy képesek vagyunk megfogalmazni, mi történik velünk, bennünk, és köröttünk, de a hatalom nem hagy megszólalni. Nem, van ennél kegyetlenebb némacsend is, az elhallgattatáson is túli. Ahol a helyzet bonyolultsága, fel nem foghatósága egyszerűen nem talált még szavakat.

Talán legutóbb akkor kezdtünk így a nyelvünkkel bíbelődni, amikor a kilencvenes évek elejétől elkezdtük tisztogatni az elhasznált, elmocskolt, elrongyolt szavakat és azok jelentését. És reméltük, hogy lesz majd egy valamennyire megtisztult nyelvünk, életünk, közéletünk, színházunk: mindenünk, ami emberi méltóság szerint jár. Azután elkezdődött, talán rögvest, a szavak bemaszatolása. A jelentések kifacsarása, eltorzulása. Alattomosan, manipulatívan, egyfelől, másfelől, mindenfelől. Mi van akkor, ha egy szép nap odajutunk, hogy teljesen, de tényleg véglegesen elfogytak a szavaink? Hogy elfogytak az eddigi jelentéseink? Ha többet nem találunk haza és egymáshoz nyelveinkben, emberségünkben? Azt hiszem, számomra valami ilyesmiről szól a csend.  

Végül: kellenek ezek a merész nekiindulások. Ezért sem nevezem ezt az írást kritikának. Ide beszélgetések kellenek, az alkotókkal, a nézőkkel, a bábáskodókkal. Például olyan témákról, hogy miképpen kellene a kánonjainkat, rendszereinket átállítani, amikor tényleg ennyire szétcsúszik a világ. Merre mozdulhatunk, hogy a kibillent világunkat bizonyos módon leképező színház megszólalhasson benne? Milyen módon érdemes a nem kanonikus előadásokat beharangozni, PR-ozni? Hogyan elegyedik az auto-etnográfia és a művészet? Mit ért a bennfentes és a kívülálló a közéleti és kultúrpolitikai utalásokból; ki mit nyer és mit veszít ezzel? Milyen új esélye és szerepe van a performatív művészeteknek szétzilált társadalmainkban?

némacsend. Katona József Színház, Budapest. A bemutató dátuma: 2025. október 21. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila. Asszisztens: Héricz Anna. Zene és sound design: Urbán Kristóf. Díszlet: Schnábel Zita. Díszlettervező asszisztens: Illés Dóra Lilla. Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna. Jelmezkivitelező: Kovács Ildikó. Dramaturg: Németh Nikolett. Dramaturggyakornok: Simon Orsolya. Koreográfus: Berecz István, Kondákor Ajsa Panka. Súgó: Boncza Anita. Ügyelő: Valovics István. Szereplők: Fekete Ernő, Dankó István, Rezes Judit, Gloviczki Bernát, Keresztes Tamás, Kanyó Kata, Jakab Balázs, Pásztor Dániel, Molnár András m. v., Mészáros Béla, Lengyel Benjamin.