Sebestyén Rita: Látni, amint megtörténik

A Játéktér 2016. tavaszi számából

Interjú Deepa Punjani színikritikussal, szerkesztővel, a Nemzetközi Színi­kritikusok Egyesülete elnökségi tagjával.

Rendelkezel színészi tapasztalattal, illetve egy közgazdasági diplomával is. Mikor és ho­gyan döntöttél úgy, hogy a színházról szeretnél írni?

A színházzal először a közgazdasági főiskola utolsó évében találkoztam, miközben a szak­dolgozatomat írtam. Egyáltalán nem érdekelt a közgazdaságtan, idővesztegetésnek éreztem, nem mozgatott meg. Akkoriban Indiában, és hát valamennyire még ma is, a hallgatók könnyen beragadnak az igen korlátolt és nem túl ötletes oktatási rendszerbe. A legjobb dolog, ami utolsó éven történt velem egy előadásbeli szerep volt, amivel a főiskolák közötti színházi versenyen vet­tünk részt. A mi főiskolánknál ezek fontos tevékenységeknek számítottak, ezért a produkciókat profi színházi emberek rendezték. Ez volt az első találkozásom a színházzal. A főiskola befejezése után aztán kihagytam egy évet, és azalatt végig színházzal foglalkoztam, ami nemcsak színészi­leg volt jó élmény, hanem mert megtanultam értékelni a színházi munka különböző aspektusait.

Rengeteget tanultam abból, hogy szakmabeliként dolgoztam, például színpadi hangon be­szélni anélkül, hogy berekednék, de teljesen lenyűgözött az is, ahogy a profi színházi produkciók működnek, annak ellenére, hogy láttam, hogy mennyi kihívással kell az átlag indiai színházcsiná­lónak megküzdenie. Utólag visszagondolva nagyon becsülöm és tisztelem azt az embert, aki a ruháinkat vasalta és gondoskodott róla, hogy a jelmezek rendben legyenek az előadás előtt. A da­rab, amit játszottunk, önmagában nem tűnt áttörőnek, de a tapasztalat felnyitotta a szemem. Nem tudom, hogy jobb színész lettem-e ettől, de biztosan realistább. Ezek után a Mumbai Egyetemen az angol mesteri képzésen tanultam tovább, és ott még több színházzal találkoztam – azzal a fajta megközelítéssel, ami érdekelt és amit csinálni szerettem volna. Akkoriban találkoztam Ramu Ramanathannal, a mentorommal, az ő társulatával (Not Quite There) csináltunk pár produkciót, ezekkel több helyen is szerepeltünk. Izgalmas időszak volt. A mesteri kutatási szakaszáig végig játszottam. Aztán a szakdolgozat, illetve magánéleti okok miatt kényszerpihenőre küldtem magam, mert úgy érzékeltem, hogy nem tudom már a legjobbat nyújtani a színpadon. Ez 2004 körül volt.

Időközben felfedeztem, hogy a színházról írni is lehet. Ramu akkoriban egy mumbai színházi hírlevelet szerkesztett (PT Notes – a Prithvi Színház Hírlevél), és tőle kaptam feladatokat. Nagyon lelkes voltam, megragadott az a munka. Rájöttem, hogy szeretek a színházról írni, és hogy egé­szen jól is megy. Úgyhogy valahol 1999 vagy 2000 körül kezdtem el színházról írni, és azóta is ezzel foglalkozom.

Jogi karon tanulsz és jelenleg a diplomád megszerzésén dolgozol. Ez azt jelenti, hogy ma Mumbaiban (Indiában) a színikritikus vagy kulturális újságíró nem részesül anyagi és társadalmi megbecsülésben?

Alapvetően igen nagy kihívás színházat anyagilag fenntartani, főleg ha alternatív vagy provo­katívabb színházról van szó. Az anyagi vetületével mindig tisztában voltam, akkor is, amikor úgy döntöttem, hogy teljes állásban írni fogok. Ami a megítélést illeti, úgy állok a színházi kritikához, ahogy bárki más a választott szakmájához: a legfontosabb tisztességesen elvégezni a munkát. Úgy gondolom, hogy én jól is végzem, és ez a fizetés mértékétől függetlenül boldoggá tesz, nincs okom panaszra. Ezt a döntést én hoztam, hiszen számomra mindig is az volt a legfontosabb, hogy olyan munkát végezzek, amit szeretek, és amiben hiszek. A legtöbb ember így kerül szín­házba, ezért csinálja.

Egyetlen dolog zavar a szakmámban, hogy a mainstream sajtó nem igazán veszi komolyan a színházi kritikát, pedig szerintem a jó színházi kritikus igenis hozzátesz a társadalmi diskurzu­sokhoz. Emellett pedig ő az archiválója a színházi élménynek, ami máskülönben sokszor helyhez kötött, tiszavirág-életű. Amikor kritikát írunk, általában többet is mondunk, nem csak kritikai elem­zést végzünk. Sajnos sem a sajtó, sem pedig a színházcsinálók nem kívánnak minket ebben a szerepben látni. Indiában különösen erősen érezni a mainstream újságírás intellektuális sorvadását.

Ami a jogot illeti, azért tanulom, mert érdekel. Jogi rendelkezések nélkül semmilyen demok­ratikus civil közösség nem maradhat fenn vagy reménykedhet fejlődésben, bár magát a szak­mát gyakran kritizálják. Körülbelül két évig foglalkoztatott a gondolat, csak utána döntöttem el, hogy nekikezdek tanulni. Leginkább a büntetőjog, a polgárjog, a nemzetközi törvénykezés és a törvényszéki aktivizmus érdekelnek. Egyelőre korai megítélni, hogy mit kezdek majd ezzel, de örülök, hogy elkezdtem.

A Színikritikusok Nemzetközi Egyesületének (IATC) tagjaként hogyan látod a kritikus nemzet­közi megbecsültségét és társadalmi helyzetét? Nagy a különbség országok, kultúrák vagy akár kontinensek között?

Színházi szakíróként az IATC bizottságához csatlakozni a karrierem egyik legjobb döntése volt. 2005-ben csatlakoztam, akkor még független indiai tagként, majd 2008-ban megalapítot­tam az Indiai Nemzeti Részleget, amelyben jelenleg huszonegyen vagyunk az ország különböző pontjairól. Mindig jó érzéssel tölt el, ha az indiai kollégáim részt vehetnek az általunk szervezett szemináriumokon és szimpóziumokon: rendkívül fontosnak tartom a nemzetközi eszmecserét, és nemcsak a személyes vagy szakmai fejlődésünk szempontjából, hanem a globális problé­mák miatt is, amelyeken mindannyian osztozunk: nagy szükség van a szolidaritásra és a kritikai vitakultúrára.

A Mumbai Színházi Kalauza kultúra és az üzlet szerencsés keveredése. Kérlek, beszélj az oldal üzleti modelljéről.

A Mumbai Színházi Kalauzban az a legjobb, hogy magántulajdonban lévő és személyesen igazgatott vállalkozás. A honlap egy médiacég része, ez a cég egyébbel is foglalkozik a kalauz mellett, van például egy újabban meglehetősen népszerű filmes portálunk. Az oldal tizenegy éve létezik, és az egyetlen honlap Indiában, amely alaposabban foglalkozik színházzal. Jelenleg van egy ötvenezer fős előfizetői bázisunk, és még egyszer ennyi követőnk a különböző közösségi hálókon keresztül. Egyébként Mumbaiban látható a legtöbb színházi előadás egész Indiában, a produkciók pedig legalább négy nyelven – hindiül, marathiul, gujaratiul és angolul – mennek.

Ami az üzleti modellt illeti, mivel ez magánvállalkozás, anyagilag önfenntartók vagyunk. Külön­féle reklámcsomagokat terveztünk a társulatok számára, akik így rajtunk keresztül népszerűsíthe­tik az előadásaikat, eseményeiket, workshopjaikat. A honlapon közzétett tartalmak viszont kivétel nélkül díjmentesek. Ugyanakkor összekötőként is működünk a társulatok és a potenciális szpon­zorok között. Ezáltal gyakorlatilag segítünk az előadások szervezésében, és ezért díjat is szabunk. Van valamennyi bevételünk a reklámokból is, de ez meglehetősen alacsony. Fenn tudjuk tartani magunkat, bár néha más vállalkozásokból is kell támogatást átirányítanunk, hogy folyamatosan működhessünk. A kritikáinkban viszont soha nem lehet szempont a színházi partnerek kielégítése. Világosan megszabjuk, hogy a kritikák cenzúramentesek, nem áldozzuk fel az elveinket az anyagi haszonért, és bár nem egyszerű ezt az egyensúlyt megtartani, eddig mindig sikerült.

Hogyan lettél ennek a kalauznak a szerkesztője?

Ebben is a mesterem, Ramu Ramanathan játszott közre, aki engem ajánlott, amikor tőle kértek tanácsot a honlap szerkesztői. Én éppen otthagytam egy állást, amit nem szerettem, a mesteri dolgozatommal pedig majdnem végeztem, úgyhogy ideális lehetőségnek tűnt. Akkor a honlap még csak pár hónapja üzemelt; gyakorlatilag abból dolgozhattam, amit felajánlottak. Ez a modell aztán számos változáson esett át. A munka folyamata során ez nem tűnt fel, de most visszatekintve jó érzéssel tölt el, hogy mennyi mindent sikerült elérni.

Sokat utazol a világban, sok kultúrát tapasztalsz meg és különböző kulturális háttérrel rendel­kező előadásokat látsz. Szerinted vannak ún. nemzetközi trendek a színházi formákat illetően? Amennyiben igen, melyek a legjelentősebbek mostanában és miért?

Nem tudom, hogy lehet-e trendekről beszélni. Indiában például több szószínházi, realistább előadást látok, bár mindig akadnak fiatal társulatok, akik máshogyan képzelik el a színházat. A klasszikus színházi hagyományunk továbbra is erős, a népi színház viszont egyre inkább háttérbe szorul a városiasodás miatt. Az indiai színház pont olyan, mint az ország: nincsen egyetlen, tisz­tán körülírható színházi hagyomány, és nem igazán lehet műfajokat körülhatárolni.

Az európai színházban nagyobb hangsúlyt kap a folyamat, ami viszont nem feltétlenül szöveg alapú, a jelentésalkotás pedig a legkülönfélébb eszközökkel történik, ebből aztán lehet fizikai vagy mozgásszínház, de létrejöhet akár egy teljesen rideg színházi alkotás is. Rendkívül izgal­masnak találom a színház jelentésalkotó képességét, ebben a formában végtelen számú lehető­ség van. Szeretném, ha a fiatalabb színházcsinálók többet kísérleteznének, ha a színpadot nem egyszerűen eszközként használnák, amin valamit egyszerűen felmutatunk, hanem olyan térnek, ami szerves része a létrejövő színházi élménynek.

Alapvető különbség az indiai és európai színház között, hogy Indiában gyakoribb a lineáris narratívával dolgozó előadás. Mi azt szeretjük, ha mesélnek nekünk, ha beszélnek hozzánk. Az ismerőst és az egyszerűt részesítjük előnyben, míg Európában a színház egyre inkább kísérleti, és igyekszik tágítani az előadás játékterét. Ez persze csak az igazán jó előadásokban történik meg, mindenhol vannak középszerű produkciók.

Tapasztaltál valaha nőként bármilyen pozitív vagy negatív megkülönböztetést a szakmádban, akár Indiában, akár nemzetközi szinten?

Nem mondhatnám, hogy ez valaha közvetlenül megtörtént volna velem. Voltak problémák, de inkább politikai jellegűek, néhány ember berögzült érdekei miatt, akikkel akkor találkoztam, amikor létrehoztam az IATC indiai részlegét. Ezek gyakori akadályok, ha egy fiatal nő vezet egy szervezetet, az elégedetlenkedő idősebb férfiak pedig a szakmai tapasztalatuk meg a férfi-fel­sőbbrendűségük ürügyén mindig azt hiszik, hogy megúszhatják a rossz döntéseiket.

India hol tart most a kultúrában és színházban dolgozó nőknek nyújtott egyenlő lehetőségek terén?

India egyenlő lehetőségeket kínál a kulturális szférában és színházban dolgozó nőknek. In­kább az aggaszt, ahogyan a nőket megjelenítik az indiai színpadon. Vannak ugyan nőközpontú darabok, illetve erős női szereplők, de igen ritkán. Az ábrázolások nagy része fennkölt, magasz­tos és sztereotipizált, kevés a variáció. Ezek általában idejétmúltaknak számítanak, a modernebb megjelenítések viszont inkább csak karikatúrák, egyéniség és szellem nélkül. Jó írók kellenek, és nem csak az erősebb, kortárs női karakterekhez, de általában véve a mai társadalmunk megraj­zolásához.

Hol látod magad öt év múlva? Hol látod a színházkritikát öt év múlva? Online, papír alapú, szakmai, részvételi?

Előre tervezni jelenleg legfeljebb a következő heti Mumbai Színházi Kalauz hírlevelét tudom. Számomra igen pozitív élmény volt az online térben dolgozni, a kalauzunk pedig ma már komoly név a mumbai színházi közösségben és India más részein is, ezért úgy érzem, hogy a színházi kritika a miénkhez hasonló honlapokon keresztül képes felvirágozni és fennmaradni. Mindenek­előtt viszont ebben a szakmában komoly elhivatottságra van szükség. Mi lehetőségeink szerint megfizetjük a szabadúszó kritikusainkat, és támogatjuk a fiatal, új szerzőket. A színházi kritika mindig szubjektív, nincs olyan, hogy jó vagy rossz, ezért sokkal inkább számít az elemzés, az, ahogyan az adott előadásról írunk, hogy annak értelme legyen. Ha sikerül a lényegi jelenségeket megragadni, akkor a kritika is lehet művészet.

A fordításban nyújtott segítségért köszönet Béri Balázsnak – a szerkesztőség.