Sebestyén Rita: Finom kis ajtócsapkodás

Sebestyén Rita: Finom kis ajtócsapkodás

Kisvárdai fesztivál(napló), június 25.

Fotó: Jakab Lóránt

Szelíd a szakmai beszélgetés; kerekasztallá is nyílik most már lassan Szűcs Kati folyamatos invitáló gesztusa nyomán (és tényleg: milyen nehéz ezt is megszokni, és letenni a kényelmesen sértődős beidegződéseket). A szabadkaiak A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled), a csíkiak A revizor és a kassaiak Portugál című előadása kapcsán Faragó Zsuzsa rendre felhozza a most már mindannyiunkra kiterjedő teljes és végeláthatatlan pénztelenséget, és azt hiszem, Kocsis Pál felszólalásai nyomán végképp meggyökerezik a színészi játékra való fókuszáló figyelem – nagy erénynek tartom ezt, különösen, hogy most már tényleg lemondhatunk a tárgyi világról.

A vendéglőben, ahová stábostól járunk, már összeválogattuk az étlapról az alternatív, nekünk megfelelő, remélhetőleg séfkímélő ötleteinket, sőt, arra is rávesszük a pincért, hogy szokástól eltérően csomagoljon a szerkesztőség és saját lelkiismerete által foglyul ejtett Anikónak. Egyébként jó tervnek bizonyul a kimerülés elleni lépcsőzetes vérfrissítés: Beáta és Bea érkezik két nap különbséggel és nagy lendülettel.

Szerencsés műfaj ez a blog, nem kell kritikusnak lennem – nem is tudnék – például a gyergyóiakkal, akik a Murlin Murloval érkeztek Barabás Árpád rendezésében, és látom Máthé Ancsát címszereplőként olyan fájdalmasan szépen nekiszökellni annak az életszerűségnek, amit talán együgyű képzeletében a figura teremt, majd végül lepattanni és lemondani róla. Nem röpít sehová – hová is szállhatna el? – ennek a világvégi nyomornak a díszlete, de tudom, mennyi irdatlan munka és találékonyság van abban, hogy nem csikorog a retinámon az olcsó megoldás (szemben azzal a végkimerüléssel, amit ma délelőtt a szakmain emlegettek). Czegő Csongi, az igazgató baromira izgul, ebbe a produkcióba öntötte a csapat szó szerint mindenét; és tényleg nincs ebben semmi heroikusan maszlagos, az öröm, a munka, a játék látszik át rajta. Azt gondolom, jól tették. Közben meg vihogok magamban, hogy életem két legszelídebb színészfiguráját – Moşu Norbert-Lászlót és Mihály Alpár Szilárdot – magából kivetkőzött piálós állatként látom a színen, tényleg hihetően; igaz, ez utóbbi szerepe a finom kis mamlasz írástudóból avanzsál a peremen dühöngő véglény kategóriájába.

Fotó: Jakab Lóránt

Az Árulás Harold Pintertől igencsak meglep; a komáromiak hozták el, Valló Péter rendezésében. A hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének angliai értelmiségi köreiben járunk, ahol az irodalmi ügynök, az ő legrégebbi barátja, a kiadó, és annak felesége, a galériát igazgató szépasszony hosszas és tényleg mindent és mindenkit eláruló szerelmi gabalyványa a tét. A meglepetést a miliő okozza: a szolid értelmiségi blabla kortárs irodalomról – mélyen se szánt, ne aggódjunk, csak üzletszerű picsogás ez művészetről és irodalomról, és a ráfolyondároló bizniszről – a szeretők titkosan fenntartott szerelmi fészke, az enervált kiruccanások Torcellóra. Ők hárman olyan kitűnően élősködnek a korszak és a helyszín valóban pezsgő értelmiségi életterében, hogy az nekünk itt és most (meg korábban és későbben is, felteszem), fel nem fogható. A három ember kapcsolata érdekelne inkább; az egybecsengések és elcsúszások a hét évre visszatekintő szeretői viszonyban, a helyszínek, események apró elmozdulásai az emlékezet, csalás és öncsalás süppedő szőnyegében. Bandor Éva némán kiált, lefejti a szerető motozó karját, összeszorított szájjal veszi tudomásul az utazgatásokat, és terhesen berúg; hozza a történet, szituációk és figurák visszásságát és mélységét. A kizárólag fekete-fehérben és tükrökben játszódó történet azonban nem megy eléggé mélyére sem a cinizmusnak sem a megalkuvásnak, sem a fájdalomnak (szerelem van-e?), pedig ez lenne a lehetőség röppenésre és súlyosságra egyaránt.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Este későn kezdődik a pódiumteremben a Van valami bejelentenivalója?, Szerbhorváth György írásai alapján, Csernik Árpád előadásában. Nehéz műfaj a one-man-show és nehéz dolog ez a mikrotörténelem-írás is – ez utóbbiról ezen a fesztiválon többször esett már szó, mintha az elmúlt 60-70 év feldolgozásába most kezdtünk volna bele, igen nehézkesen válogatva az eszközök között. Ez a történetsor is több portás monológjából áll össze: ’44-től napjainkig, Bácskában. A gyárat és a dolgozó nép tulajdonát több-kevesebb cerberusi elszántsággal őrző atyafi helyzete és a határ közelsége folyamatosan feladja a labdát a határ mindennemű értelmezésére és asszociációjára. Jó is lenne látni mindezt a színpadon. Haragszom, persze, a lelakott poénokra, és nem tudok rezonálni akkor sem, amikor pedig sikerültebb egy-egy momentum. És van zső, ami annyira felháborítja bennem a nőt, hogy azóta is a bocsánatáért esedezem, amiért nem álltam fel előadás közepette, és rohantam ki az ajtót csattanósan berakva.

De aztán ma délben, ebédkor itt is meglegyint a szakmátlan személyesség, amikor is a játszóval kerülök egy asztalhoz az imbolygó halászlé felett, és kedvesen-zavartan kívánunk egymásnak jó étvágyat, cserélgetjük a kést és a csípős paprikát.