Sebestyén Rita: Az ördög mindig a szomszéd faluból jön

Sebestyén Rita: Az ördög mindig a szomszéd faluból jön

Fotó: Baráth Attila

Kavilló, Szerbia

Lénárd Róbertet idézem a címben, aki Burány Béla vajdasági pajzán népmese-gyűjtéséből írta a forgatókönyvet, rendezte az előadást, továbbá nagyon jó zenei ízléssel rezegteti a levegőt a kavillói Tanyaszínház hatalmas-rusztikus filagóriájában, ami majd kocsma lesz a robosztus padokkal és asztalokkal együtt. A készülődés kellős közepébe érkeztünk: a tanyakocsmába épp kanyarodik a sör és kispalackos bor, a vattacukros bácsi a bejáratnál keresi a helyét, és megleli a reciklált, tavalyi Ilja-díszletelem előtt, a lányok virágot szednek a sárga pléhvázákba, vasalják az ironikusan túl-kirakott népviseletet, a fiúknak még géppel gyorsan lenyírják a haját. De már mi is túl vagyunk a mai nap egy-két bevésődni szándékozó eseményén.

Délelőtt telefonon sipákolok Varga Anikónak, hogy a Pestről Szabadkára tartó buszon mostazonnal menjen előre a sofőrhöz, és vegye meg nekem Szegedről a jegyet – ahol majd csatlakozom – mert az állomáson már nem adtak, és vigyorogva közlik, ekképp nyilván nem is garantálják, hogy felszállok. Tömeg, kétségbeesett és mindkét végen teljességgel értelmezhetetlen néma jelelés; majd hirtelen ötlettől vezérelve a középső ajtón való felszállással megoldott a kérdés.

Fotó: Játéktér

A szerb-magyar határátlépés élménye pedig pontosan olyan most, mint a román-magyar határon volt a kilencvenes években: libasorban buszról le, útlevél a kézben, senki nem ért semmit, minden napszemüveget le kell venni, gyalog sétálni valamennyit, visszaszállni, majd ugyanezt még egyszer.

Szabadkán a neoklasszicista és olykor szecessziós, tehát nagyon otthonos épületek közt a főutcán beülünk az Anikó tapasztalatai alapján legjobbnak ítélt étterembe, levest kérünk, és várjuk Magyar Attila Öcsi – Tanyaszínház-igazgató, egyesület-elnök (jól mondom?) – titokzatos emberét, aki majd értünk jön, hogy kocsival vigyen tovább Kavillóra. Dánielként azonosítja magát sms-ben és jelzi, hogy negyedórán belül itt lesz; innen minden telefonos ürgére fogadunk levesezés közben. Aztán kiderül, hogy Gombos Dániel ő, az Újvidéki Színház színésze, aki nyaranta itt felügyeli minden szempontból a főiskolásokból és frissen végzettekből álló csapatot. Lendületből indulunk is Kavillóra, a hosszában száz métert, keresztbe ötszáz métert kitevő faluba, a szérűkből és elmúlt kocsikból és utánfutókból és a már említett filagóriából álló helyszínre, mögötte szépen-okosan lejtősre épített nézőtérrel és a búzatábla-hátterű színpaddal. A székek szalmabálák, egyetlen statívon a reflektor-park, és azt hiszem, néhány mikroporttal és egészen jó beszédtechnikával oldják meg a hangosítást. Nagyon megnyugtató körbejárni a még üres teret: olyan tiszta, szétcsapatlan – késő este majd újra mintát veszek, persze egészen más arcát látom majd akkor.

Magyar Attila Öcsi a terveket is mutatja, mennyi mindent szeretne még mindehhez hozzáépíteni, és nem győzi meg teljesen a mi vad és természetközeli koncepciónk, főleg, hogy nehéz ügy minden nyári évadot a teljes rendbetétellel kezdeni. A csomagokat átvisszük Juszti nénihez, akire alapító tagként tekint a Tanyaszínház, mivel nála aludt boldog kezdetekkor szinte a teljes stáb. Azóta valamivel eseménytelenebb az élete, örül a vendégeknek, akik erdélyi lányok, színházzal foglalkoznak ők is. Van saját fürdőszobánk és a tisztaszobában fogunk aludni, én speciel a kacsintós baba mellett.

Vissza a színházhoz: ragadós késő délután, és már több zenekar is hangol; az, amelyik az előadásban játszik, és az, amelyik utána, a barátok pedig már most megérkeznek, gyakorlatilag a környék és a szakmai környezet egyszerre, világos, hogy ez leginkább egész napos élmény-esemény, benne minden közösségi-beszélgetős részelemmel. A sült kolbász és a vattacukor nem tetszik csak, de ráfanyalodom én még éjjel legalább a húspogácsára, úgyhogy nem vitatkozom Öcsiékkel.

Csalogatónak hívják, amikor a csapat a sárga Tanyaszínházas pólókkal végigjárja a kemény 100×500 métert oda-vissza, gondolatban hozzáveszem, hogy negyven fokban a teret, a jelmezt, a próbát is végigcsinálták ma, most pedig a zenekarral énekelve csalogatnak. A szomszédság a kerítésen lóg, oda-vissza szólogatnak egymásnak a színészekkel, tényleg nagy esemény ez, meg kellene nézni, mondják, mennyire másképp fest Kavilló, amikor ez éppen nem történik mindannyiunkkal.

Fotó: Baráth Attila

Ezernél többen gyűlnek végül össze, és csodálatos módon – meg mint kiderül utóbb, Öcsi rendületlen lélekjelenléte folytán – a népünnepély elül a bejárat környéki hirtelen-vurstliban, és minden esti fényszóró a színpadra áll. Annyira elsodort a tényleg magával ragadó körítés, hogy eddig végig se gondoltam, mi újat mondhat a Pajzán históriák, ez a vajdasági Dekameron, mint a szokásos mozaik-technikával összehozott, néhol egybecsengőn, néhol éppen ellentétezőn egymásra következő jelenetek szériája. Vagy, hogy maguk a jelenetek tudnak-e valami újat hozni, meséjükben, konstrukciójukban, a figurákban, a hatásban. Persze ott van összekötő elemként ez a vajdasági őrült muzsika, amiben erős szálakkal meghúzzák a folklóros iróniát, és a félre(nem)érthető koreográfia, amiben folyton a zenészeket kell bámulnom, olyan bravúrosnak tűnik a hegedülés közbeni pontos koreográfia-követés, például. És van itt még egy összekötő elem, a „fogy a magyar”-szlogen, amire vitriolosan épül a sok narráló szöveg: a magyar lakosságot szaporodásra buzdító kikiáltó hangja a Királyé, aki a médiát saját megafonjaként használja.

Ami magukat a kis történeteket illeti: nagy részüknek sok eleme ismerős már mindenhonnan, és akkor jövök rá, hogy nem csavarra, további fifikára várok itt akár a felfűzésben, akár a fonalvezetésben, amikor hirtelen a nagy vaskos nevetésből előbukkan egy egészen különös abortusz-történet. A fiút majdnem felnőttként, sok év elteltével abortálja az anyja, mert nincs mit enni adnia neki – felakasztják tehát a rosszkor jött éhes szájat; még akkor is, ha már meglett emberként, az időt kicsit elhúzva sikerült meghozni a döntést. Lesz a kis történetben happy end is (bár talán nem kellene), és nem kell parttalan vitát sem nyitnunk a testünk feletti rendelkezési jogunk vs. hol kezdődik az élet kapcsán (egyébként is úgy érzem, nem az istennek tetsző oldalon szállnék itt be). Hanem a komorság, a halál, valami váratlan keret körvonalazódik itt, amitől színházi lesz a momentum, amitől ellenpontozódik a komédiázás, és ami emeli a tétet. A fekete blokkban jön egy melegverés, majd utána a mürcüs-monológ – amikor is leesik a tantusz, hogy mit firkáltak össze ezek a srácok elrettentésül a „művészbejáró” ajtajára (konkrétan, hogy ne lépjen be külsős, mert a mürcüs harap). Szóval fallosz-monológ ez, és ez is bizony az önrendelkezésről, szépen is és fájdalmasan is és dühödten is. Ha jól tudom, akkor teljes egészében Lénárd Róbert szövege, és olyan végtelenül megrendítő, hogy Mapplethorpe is beleremegne. (Akkor jut eszembe, milyen izgalmas is lehetett volna, ha egyszerűen és minden dramaturgiai kacifánttól mentesen efelől nézve születik meg az előadás sokkal terjedelmesebb része). Követi még néhány vicces-sikamlós sztori ezt az intermezzót, kicsit tizenkettő-egytucat, nyári bolondozás; a súlypontot többet nem hagyom el, nem is mosolygok, hallom még az iménti szimpla monológnak nem is a szövegét, hanem a szenvedélyét.

Fotó: Baráth Attila

Népünnepély folytatódik vagy elszabadul az előadás után; egy banda élőben muzsikál, és a tömegben összeszedjük a vajdasági színházi szakma ismerős arcait.

Dániel visszavisz minket Szabadkára másnap, amint valamelyik sátorból vagy melléképületből szinte frissen vasaltan előkerül Öcsi, majd összeszedi a népet, például őt is. Ugyanannál a vendéglőnél kötünk ki Anikóval, mint egy nappal korábban, ugyanúgy nem beszél a pincér egy szót sem magyarul és ugyanolyan kedves és előzékeny mint a tegnapi volt, csak mi bámulunk kicsit szélütöttebben magunk elé, miközben abban is megegyezünk, hogy ez a térség mennyire összecseng a Bánáttal. Brestyánszki Boros Rozi csatlakozik a kávé alatt hozzánk, még gyorsan pár helyszínt érint a kocsijával, mielőtt kiszállunk az autóbusz-állomáson. A határon sokat állunk, le-föl szállítgatnak, jócskán késünk, majd nagy nehezen végre beérünk a most hirtelen napszíttának és eseménytelennek tűnő Szegedre.