Sebestyén Rita: A darab, ami a toleranciáról szól

Beszélgetés a Staatsschauspiel Dresden A velencei kalmár című előadásának színészeivel

Fotó: Kim Agersten

A kronborgi vár udvarára nyíló kapu egy hétig minden este zárva a turisták előtt. A hatalmas és arasznyi vastag, kétszárnyú fatömbben egy emberszabásnyi ajtót is vágtak, és még egy nagyon aprót mellette, amin csak kétrét görnyedve lehet bejutni. E legutóbbin lépek be, a helsingőri Shakespeare-fesztivál szervezői által kísérve, hogy a Staatsschauspiel Dresden (a Drezdai Városi Színház) A velencei kalmárjának három főbb szereplőjével interjút készítsek.

Ma érkeztek, holnaptól három estén át játszanak, fél óra múlva kezdődik a próbájuk, és addig is húsz percre beülünk beszélgetni egy kisebb, hűvös lovagterem-szerűségbe. A tolmács izgul a legjobban. A beszélgetés sodrában azonban hamarosan angolra vált a három színész: Christian Erdmann – a darabban az aranyifjú velencei kalmárt, Antoniót játssza, aki barátja kedvéért eladósodik a számkivetett Shylock felé; Matthias Reichwald – Shylock, aki az adós Antonio húsából akar egy darabot, majd végül őt forgatják ki élete lényegéből; és Christian Friedel – Portia, a könnyelmű Antonio könnyelmű barátjának, Bassaniónak szerelme, majd felesége. Igen, Christian Friedel játssza Portiát. Sőt, ebben az előadásban minden női szerepet férfiak játszanak. Látni fogják, hogy a színészek olykor ugyanazon a véleményen vannak, olykor akár éppen ellentétes megállapításokat tesznek. Miután az előadást láttam, meggyőződtem: bizonyos szempontból valamennyiüknek igaza van. És ez nem kis fegyvertény, ha egy színházi előadás kihívásairól és kérdésfelvetéseiről beszélünk. (A színészek civil neve mellett zárójelben jelzem szerepüket is.)

Az előadás képeit nézve azt gondolom, itt jóval összetettebb dologról lehet szó, mint a Shakespeare-i tradíció folytatásáról. Miben más ez a női szerep-felvétel, mint az Erzsébet-kori színházban volt?

Ch. Friedel (Portia): Egyszerre az Erzsébet-kori színházi hagyomány folytatása ez, és egyben a modern művészet nyitottsága is. Szerintem itt találkozott az a hagyomány, hogy annak idején a női szerepeket fiatal fiúkkal játszatták, azzal a gondolattal, hogy én magam is jelenthetek nőt a színpadon.
M. Reichwald (Shylock): Hozzáteszem még, hogy a mi előadásunkban is pontosan úgy történik, ahogy Shakespeare korában: a férfiszerepeket utcai, hétköznapi ruhákban játsszuk, míg a női szerepekre használunk kifejezetten jelmez-szerű öltözetet.

Vitatott, hogy miképpen értelmezte-olvasta a korabeli közönség ezt a darabot. A ti előadásotok milyen olvasat köré épül?

Ch. Friedel (Portia): Úgy látjuk, ebben a koncepcióban A velencei kalmár a toleranciáról szól.  Különösen, ha megnézzük Shylock karakterét, akire úgy tekintenek, mint egy kívülállóra – ez az attitűd nagyon jellemző Németországra a második Világháború után is, különösen a keleti régióra. Úgyhogy számunkra itt és most ez a darab kifejezetten egy olyan történet, ami a toleranciáról beszél.
Ch. Erdmann (Antonio): Azt is fontosnak tartom a mi változatunkban, hogy vannak olyan szerepek, szerepkörök, karakterek, amelyek a jelenlegi társadalomban is kevésbé elfogadottak, és a mi előadásunkban ezeket a szerepeket senki sem akarja felvállalni, magára ölteni. Ebben az előadásban adott egy csapat, akik az elején teljesen hasonlóak. Sorra vesszük fel a szerepeinket, és az ilyen, kevésbé vágyott karaktereket senki nem akarja magára ölteni, így a többiek valósággal belelökdösik, rákényszerítik egyes, vonakodó társaikra az adott szerepkört. A legelső jelenetben mindenki alsóneműben van, mindenki egyforma – vagy egyenlő. Ehhez képest nőnek lenni is a mást, a másságot jelentené. Ebben a felfogásban pedig az is fontos volt, hogy a kiindulópontban nyilvánvalóvá tegyük: mindenki ugyanarról a nullpontról indít, és majd a felvett szerepek tesznek különbséget.

Ráadásul a főbb szereplők nagyjából ugyanahhoz a generációhoz tartoznak. Hogyan tud egy tapasztalt, keserűségben megöregedett, lányát, vagyonát is elvesztő idős zsidó kereskedő szerepéhez közel kerülni egy olyan fiatal színész, mint te?

M. Reichwald (Shylock): Persze lehetetlen azt a fajta élettapasztalatot hirtelen összeszedni, és ebben a megközelítésben nem is erről van szó. Az legfőbb dolog, amire színészként figyeltem, hogy a különbözőséget, a kívülállóságot jelenítsem meg: azt, hogy itt van egy szereplő, aki nem része egy csoportnak; kirekesztették, és ez a tény, ez az érzés minden társadalmi vagy történelmi vetületén kívül is megragadható.

A korabeli Shakespeare-portfólió szerint A velencei kalmár komédia. Ez nagyon különösnek hat ma nekünk. Van komikus része vagy vetülete a ti előadásotoknak?

Ch. Friedel (Portia): Gobbo például egy komikus karakter. Graziano és Lorenzo is az. És például Portia és Nerissa jelenetei is – a ládikaválogatós, táncos-komikus jelenetek – vaskos népi vígjátékra emlékeztetnek.

Ugyancsak a Shakespeare-i hagyomány mondja, hogy Antonio, a velencei kalmár a főszereplő. És itt?

M. Reichwald (Shylock), Ch. Erdmann (Antonio) egyszerre: Portia. Portia a főszereplő.

Staatsschauspiel Dresden: A velencei kalmár – részlet

Gyakran megpendítik a szerelmi háromszöget a két jó barát, Bassanio és Antonio, valamint Bassanio szerelme és később felesége, Portia között. Így van ez ebben az előadásban is?

Ch. Friedel (Portia): Talán igen.
Ch. Erdmann (Antonio): Azt hiszem, nincs igaz szerelem Bassanio és Antonio között. Talán Antonio szerelmet érez Bassanio iránt, ellenben az inkább csak a pénzét szeretné. Maga Antonio is egy elveszett embernek tűnik a számomra: a pénzt, az élvezeteket hajhássza, és sorra elveszíti mindenét. Úgyhogy azt gondolom, egy bizonytalan ember rajongása ez Bassanio iránt, aki mindezt kihasználja. Nem hiszem, hogy igazi szerelmi háromszögről beszélhetünk.

Miért menti meg Portia Antonio életét?

Ch. Friedel (Portia): Azt hiszem, azért, mert őszintén szereti Bassaniót, és mert ki akarja deríteni, hogy Bassanio valójában kit szeret. Amikor a darab végén, a bírósági jelenet után visszajön hozzá Bassanio, és magával hozza a megmentett Antoniót is, akkor is azt figyeli, vajon mi lehet az igazság, mennyire szereti őt Bassanio és mennyire kötődik Antonióhoz. Tudni-látni akarja, hogy mi az igazság. Antonio fontos Bassaniónak, és ezért Portia minél többet meg akar tudni róla.
Ch. Erdmann (Antonio): A bírósági jelenet alatt Portia érzi, hogy megvan hozzá a hatalma és ereje, hogy változtasson a dolgok menetén, és megmentse Antoniót attól, hogy Shylock megölje. Szerintem ez is lényeges; a hatalmi elem.
Ch. Friedel (Portia): Ezen felül azt is gondolom, hogy Portia kifejezetten rasszista, és örül, hogy Shylock ellen tehet. Még akkor is, ha egyébként Portia egy szeretetreméltó ember.

Ez ellentmondásosnak tűnik, nem?

Ch. Friedel (Portia): De igen, ez ellentmondás, mégis igaz.

És Shylock? Ő hogy áll a gyűlölettel? Haragszik a keresztényekre?

M. Reichwald (Shylock): Azt hiszem, amit felőle érzékelünk, az inkább a reakció arra, hogy őt gyűlölik. Szerintem ebben kimerül; nem gondolom, hogy kifejezetten a keresztényeket gyűlölné.

Sajnálni fogjuk Shylockot az előadás végén? Bántani fog bennünket az, ami vele történik?

M. Reichwald (Shylock): Egy kicsit, igen.

Csak egy kicsit?

M. Reichwald (Shylock): Belülről nehéz ezt megítélni.
Ch. Friedel (Portia): Van egy pillanat, amikor Antonio Shylock arcába pisil. Akkor mindig, minden eddigi közönségben hihetetlen nagy csend lesz. Ez mindenhol, mindenkinek túl sok.

Staatsschauspiel Dresden: A velencei kalmár – részlet.2

Németországban például hogyan reagálnak az előadás egészére?

Ch. Friedel (Portia): Különbözőképpen. Több helyen játszottuk Németországban és Spanyolországban is. Azt látom, hogy néha egy kicsit visszahőkölnek, például attól, hogy két férfi megcsókolja egymást a színpadon, vagy attól, hogy férfi játszik nőt. Volt például egy magas rangú személy, akitől nagyon rosszízű levelet kaptunk, amelyben az áll, hogy szégyen, hogy férfiak szerelmét ábrázoljuk a színpadon. Másfelől pedig legnagyobb részt szeretik a mi olvasatunkat: azt, hogy ezt a szöveget a tolerancia és a szabadság jegyében értelmeztük. Például Spanyolországban is nagy sikere volt a mi interpretációnknak, de volt olyan is, aki előadás után odajött, és azt mondta: mindez nagyon szép, de ugye egyik férfi a másikat csak a színpadon csókolja meg? Tehát elvileg érti, hogy miről szól ez, akár metaforikus szinten is, de az életben nem akarja viszontlátni. Ha a szakmai visszhangra vagy a fesztiválokra gondolunk, akkor egyértelműen pozitív a fogadtatás.

És ezért van az, hogy Portiát tekintitek főszereplőnek? Rajta keresztül nyilvánvaló az értelmezés?

Ch. Friedel (Portia): Én például egyáltalán nem gondolom, hogy Portia a főszereplő. Inkább úgy mondanám, hogy kulcsszerepe van. Ő a piros fonál, aki összeköti a különböző történetszálakat. Ahogy ez Shakespeare-nél megszokott, több részletből, szálból tevődik össze a cselekmény, és valamilyen szinten mindegyik elengedhetetlen ahhoz, hogy kirajzolódjon a teljes kép. Portia egy olyan szereplő, aki megteremti az összefüggéseket.
M. Reichwald (Shylock): Lehet azt mondani, hogy Portia a komikus és a drámai részeket is összekapcsolja – visszatérve a kérdésre, hogy végül is komédiának vagy tragédiának tekintjük-e a darabot. Szerintem mindkét műfaj jelen van ebben az előadásban, és Portiának a szerepe az is, hogy a két műfajt összekösse, és ez éppen a bírósági jelenetben történik meg.

Vannak nagyon erős drámák, amelyek gyakran a színre vivőkben is komoly folyamatokat vagy felismeréseket indítanak el. Volt-e valamilyen megdöbbentő élményetek – például a saját toleranciátok megélésével kapcsolatban – a próbák alatt?

Ch. Erdmann (Antonio): A színészi életemben majdnem minden szerep rengeteg kérdést vet föl, és most is ugyanezen mentem keresztül.
M. Reichwald (Shylock): Számomra az volt az érdekes, hogy a próbák alatt tíz hétig tizenkét férfi volt összezárva, és ez nagyon különös élmény. A legnagyobb felismerés az agresszió volt: a bezártságban, a munkában időnként erőszakosan egymásnak feszültünk.
Ch. Friedel (Portia): Engem az rázott meg, amikor először kellett félmeztelenül a színpadra lépnem úgy, hogy nőt játszottam. Ez nagyon erős élmény volt számomra.

Realisztikusan, pszichologizálva közelíted meg a női szerepet?

Ch. Friedel (Portia): Bizonyos szempontból igen. De persze ott van a nagy kérdés, hogy én vagyok-e Portia, vagy én vagyok-e a férfiszínész, aki Portiát játssza. És mikor vagyok igaz, autentikus? És hol vagyok én mindebben? Ez az én titkom, és ezt a nézőknek kell megfejteniük.
Ch. Erdmann (Antonio): Igen, azt gondolom, van egy sor kérdés, amit nem megválaszolunk, hanem felteszünk a nézőknek. Nekik is el kell gondolkodniuk az elfogadás vagy a kik-vagyunk-mi problémáján.
Ch. Friedel (Portia): Általában véve talán ez a teljes előadás nagy kérdése, és nekem mint színésznek is ez a dilemmám. Mikor vagyunk önmagunk és mikor játszunk szerepet – akár a társadalomban is? Portiát játszom, a világirodalom egyik nagy szerepét, és ez hatalmas ajándék számomra. De hol vagyok én ebben, és mikor vagyunk mi mindannyian autentikusak, önazonosak, és mikor játszunk szerepet? Számomra ez az előadás egyik nagy kérdése.

Köszönet a helsingőri Shakespeare-fesztivál igazgatójának, Lars Romann Engelnek és a Staatsschauspiel Dresdennek, amiért lehetővé tette a beszélgetést és a próbán készült felvételeket, valamit Dorthe Tronier-nak a szervezésért.