Schneller Dóra: Jean Vilar – életrajz levelek tükrében
Jean Vilar (1912–1971) francia színész, színházi rendező, író, színházigazgató, az Avignoni Színházi Fesztivál alapítója és igazgatója a huszadik századi francia színházi élet kiemelkedő alakja. Eddig jórészt kiadatlan levelezése 2023 júniusában jelent meg az Actes Sud kiadónál a Le Temps du Théâtre sorozatban, Violaine Vielmas doktorandusz hallgató értő bevezető tanulmányával és jegyzeteivel, a következő címen: Jean Vilar, une biographie épistolaire.1 A könyv, ahogy címe is jelzi, levelei tükrében mutatja be Vilar életútját 1943-tól, tehát az első, rendezőként aratott sikerektől egészen 1971-ben bekövetkezett haláláig, nagy hangsúlyt fektetve az Avignoni Színházi Fesztivál igazgatójaként és a Théâtre National Populaire igazgatójaként eltöltött évekre. Vilar szakmai levelezésén keresztül a huszadik század második felének francia színházi és kulturális életébe is bepillantást nyerünk.
A választékos stílusban megfogalmazott levelek egy határozott, elkötelezett, elhivatott, szorgalmas, néha szigorú, de ugyanakkor érzékeny és sokszor nagyon magányos alkotó képét rajzolják meg, aki egész életét a színháznak szentelte.
A levelezés több szempontból is árnyalja a Vilarról kialakult képet. Megtudhatjuk például azt, hogy nagyon sokáig írói pályára készült, és műveit Jean Paulhan írónak, a Nouvelle Revue Française folyóirat szerkesztőjének küldte el, mert bizonytalan volt írásai színvonalát és eredetiségét illetően. Paulhannal kiterjedt levelezést folytatott, akárcsak Antonin Artaud, akiről Vilar furcsa módon említést sem tesz a leveleiben, holott mindketten, jóllehet bizonyos időbeni eltéréssel, Charles Dullin színházában kezdték színészi pályafutásukat, voltak közös barátaik (Arthur Adamov, Jean Dubuffet), és Vilarnak tudnia kellett Artaud úttörő színházi kísérleteiről. A hallgatást talán az is magyarázza, hogy egymástól eltérő színházi koncepciót képviseltek. A levelezést olvasva az is színesíti a Vilarról kialakult képet, hogy kiderül, fiatalkorától kezdve kutatott a tehetséges kortárs francia drámaírók után, és fel is karolta őket, színre vitte darabjaikat. Még olyan írókat is megkeresett, akik elsősorban regényírók vagy költők voltak, mint Raymond Queneau vagy Jules Supervielle. És végül, de nem utolsósorban, árnyalja a róla kialakult képet az is, ahogyan a politikai hatalom és kultúra, illetve a hatalom és a műalkotás viszonyáról vélekedett.
Mint említettem, a levelezés azzal az időszakkal kezdődik, amikor Vilar a németek által megszállt francia fővárosban rendezni kezd, és saját társulatot, saját színházat próbál létrehozni. De menjünk vissza egy pillanatra az időben.
Jean Vilar a dél-franciaországi Sète-ben született 1912-ben, és ebben a városban érettségizett. Rövid ideig jogot hallgatott a Montpellier-i Egyetemen, de 1932-ben félbeszakította tanulmányait, és Párizsba költözött, ahol irodalmat hallgatott a Sorbonne-on, és írónak készült. Charles Dullin színházi rendező hatására fordult a színház felé, miután megtekintette a Théâtre de l’Atelier vezetőjének egy próbáját (III. Richárd), és élete végéig szerényen csak Dullin „tanítványának” nevezte magát. Egészségügyi okokból felmentették a katonai szolgálat alól. A második világháború alatt a fiatal színészekből álló La Roulotte vándortársulathoz szegődött, és a francia vidéket járva ébredt rá arra, hogy milyen fontos dolog minél szélesebb társadalmi rétegekkel megismertetni a színházat. 1942-ben vette el feleségül a szintén sète-i születésű Andrée Schlegel festőművészt és költőt. Három gyermekük született. 1943-ban Vilar megalapította a Hetek társaságát (La Compagnie des Septs). Első rendezése a megszállt Párizsban Strindberg Haláltánc című színdarabja volt, majd nem sokkal később szintén Strindbergtől a Vihart rendezte meg a Théâtre de Poche-ban.
A levelezésben természetesen sok szó esik az Avignoni Színházi Fesztivál igazgatójaként töltött évekről. A fesztivál alapításának története jól ismert: René Char francia költő kezdeményezésére 1947 szeptemberében kortárs képzőművészeti kiállítást rendeztek Avignonban. Char felkérte Jean Vilart, hogy színházi előadásokkal színesítse a programkínálatot. Ő három különböző helyen három különböző előadást vitt színre: Shakespeare, Paul Claudel és Maurice Clavel egy-egy darabját mutatták be mintegy 4000 néző részvételével. Az első „kiadás” olyan sikeres volt, hogy úgy döntöttek, folytatják, évente megrendezik az eseményt. 1948-ban Vilar már ezt írta André Malraux-nak a fesztiválról: „Avignon sikere ebben a második évben felülmúlta minden várakozásomat. Ah, Párizs a francia színház igencsak szegényes főhadiszállása.”2 Az Avignoni Színházi Fesztivál Vilar irányítása alatt vált nemzetközileg is elismert, sokszínű kulturális eseménysorozattá, ahol a klasszikusokon kívül (Shakespeare, Racine, Corneille, Kleist), kortárs színdarabokat is bemutattak, és nyitottak az olyan társművészetek iránt, mint a tánc és a film.
Szó esett már arról, hogy Vilar milyen fontosnak tartotta a tehetséges kortárs szerzők megismertetését. Számos levelében felmerül ez a kérdés már 1943-tól kezdve. Egy Jean Paulhannak írt levelében például ez áll: „Azt mondta egyszer, hogy Henri Michaux írt vagy írni fog egy kiváló színdarabot. Sajnos, nem ismerem jól a költészetét. Most olvasom a nagyszerű Toll című verseskötetét. Büchner Woyzeck című színdarabját juttatja eszembe. Ugye, Ön szerint is van a két mű között hasonlóság? Ugyanaz az elkeseredett fantázia jellemzi mindkettőt. Nem tudom, hogy Michaux vajon bele tudná-e önteni inspirációját és nyugtalanságát a színház szigorú öntőformájába. Nem gondolja, hogy hasznos és bölcs dolog lenne, hogy a lehető leghamarabb találkozzak Michaux-val jövőbeni együttműködésünk előkészítése céljából?”3 Három évvel később, egy szintén Paulhannak címzett levelében pedig felteszi a kérdést: „A híres vagy elfeledett halott szerzők bemutatására vagyok talán ítélve?”4 Vilar számos kortárs szerzővel lépett kapcsolatba és levelezett. Az avignoni évek alatt, majd a Théâtre National Populaire (TNP) igazgatójaként és rendezőjeként színre vitte sok kortárs szerző műveit (többek közt Arthur Adamov, Jean Anouilh, Paul Claudel, André Gide, Jean Giraudoux, Jean-Paul Sartre drámáit). A TNP igazgatójaként (1951–1963) megpróbált egy olyan népszínházat létrehozni, amely a lehető legnagyobb tömegek számára nyújtott színvonalas és maradandó színházi élményt. Rendezései révén olyan színészeket tett híressé, mint Gérard Philipe (akivel baráti leveleket váltottak), Maria Casarès vagy Jeanne Moreau.
Vilar levelezése immáron életműve szerves része. Említést érdemel, hogy a leveleken kívül színdarabokat is írt, amelyek közül talán a legsikerültebb mű a Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékát idéző A világ legszebb országában című színműve, amely csak 2012-ben jelent meg.5 Írt ezen felül egy önéletrajzi művet is, Regényes krónika6 címmel, valamint számos, színházról szóló tanulmányt és könyvet.
A levelezésgyűjtemény utolsó darabja egy hosszú, André Malraux írónak címzett levél, amelyet Vilar pár nappal a halála előtt írt. Fiatalkorában lelkesedett Malraux Az ember sorsa7 című regényéért, amelyet színpadra is szeretett volna állítani. Malraux akkor is támogatta Vilart, amikor kulturális miniszter volt (1959–1969). A levél nemcsak a barátnak szól, hanem a politikusnak is. Ebben a pesszimista hangvételű írásban Vilar így összegzi gondolatait hatalom és művészeti forradalom viszonyáról, a francia társadalom kritikájáról és de Gaulle-lal való találkozásáról: „Amikor az Ön közbenjárása segítségével (Ó, köszönöm.) 1968 márciusában találkoztam a Tábornokkal, megdöbbentett nemcsak a személyéből áradó magányosság, hanem az a távolság is, amely e között a nyájas, magányos, természetesen udvarias ember és az általa megmentett polgári társadalom bűnös romlottsága között létezett. […] Megértettem, hogy ez a társadalom megakadályozna mindenfajta mozgalmat, minden mély reformot, azaz mindenfajta művészeti forradalmat. Az [1968.] május 30-i beszéd felháborító politikai hazugság, kedves Malraux, egy közönséges választási beszéd (…), amely nem megerősítette, hanem szentesítette ezt a »történelmi« pillanatot. Ez a társadalom szomorú, és reményét vesztette, mert csak az maradt számára, hogy a pénzre gondoljon.”8
- Jean Vilar, une biographie épistolaire. 260 lettres de et à Jean Vilar. Actes Sud, Arles, 2023. ↩︎
- Jean Vilar: Lettre de Jean Vilar à André Malraux. (Év nélkül – a kötet szerint 1948-as lehet.) Uo. 83. ↩︎
- Jean Vilar: Lettre de Jean Vilar à Jean Paulhan, 1943. Uo. 47.
↩︎ - Jean Vilar: Lettre de Jean Vilar à Jean Paulhan, 1946. Uo. 62.
↩︎ - Jean Vilar: Dans le plus beau pays du monde. L’avant-scène théâtre. 2012, No. 1323. 20–72. ↩︎
- Jean Vilar: Chronique romanesque. Grasset, Paris, 1971.
↩︎ - André Malraux: Az ember sorsa (ford. Réz Pál). Európa, Budapest, 1969.
↩︎ - Jean Vilar: Lettre de Jean Vilar à André Malraux, 1971. In: Jean Vilar: i. m. 361–362. ↩︎
