Sándor Júlia: Európai találkozások

Sándor Júlia: Európai találkozások

TESZT fesztivál(napló), május 26-27.

Hétfőn csak délután, a harmadik nap programjaival folytatódik a TESZT. A szombati ráhangolódás és a sűrű vasárnap után ezen a délelőttön van lehetőségünk kicsit megállni, reflektálni az elmúlt két napra, megérkezni abba az új kontextusba, amit a város, a színházépület és a találkozó jelent a máshonnan (esetemben Budapestről) érkezők számára. Kisétálok a Bega-partra, és egy kávé mellett elolvasom az európai parlamenti választások eredményét. An espresso, please. Ahova ebédelni járunk, ott nem, itt viszont beszélnek angolul. Azon gondolkodom, hol vagyok, mi ez a kontextus. Honnan hova lépek át, amikor kijövök a színházépületből, amikor kiszakadok a belvárosból, amikor felmegyek a világhálóra? A szomszéd asztalnál nagyobb, román ajkú társaság ül, nem értem, miről beszélnek. Talán ők is választásokról. Mennyire felfogható kontextus az, hogy Európa?

Délután a budapesti Stúdió K előadásával, az Európa, Európával (r.: Koltai M. Gábor) folytatódik a hivatalos program. Az ajtóban elkapok egy-egy aggódó mondatot, vajon be fogunk férni? Végül mindenki befér, az érdeklődők teljesen megtöltik a Csiky Gergely Állami Magyar Színház stúdiótermét. Az előadást egy hozott, saját térben, tulajdonképpen egy dobozban játsszák: az is éppen hogy befér a stúdió adott terébe. Keret a stúdió, és keret lesz az Európa, Európa Ames-szobához hasonlító, sakktáblapadlójú, penészes falú, csaknem teljesen üres doboza. De van egy szó szerinti kerete is az előadásnak: a szoba nézőtér felé eső, képzeletbeli „negyedik” falát szegélyezve egy díszes fakeret veszi körül az egész színpadot. Az előadás elején még vászon is feszül benne, amit a kezdő jelenetben Lipót császár rituálisan szétszaggat. Mi jutunk be a vászon mögé, vagy éppen a kép mászik be a mi terünkbe – ez nincs eldöntve, és ugyanakkor folyamatosan változik is. A történet közvetlenül a törökök kiűzése után játszódik, a modern kori Európa születésének pillanatában. Visszautazunk ebbe a vizuálisan is idegenné tett világba, egy világméretű kataklizma után tátongó űrbe, ahol eltűnt a morál, eltűntek a jelentések, és a szorongó emberek kétségbeesetten próbálnak szeretni és értelmet adni annak a rettenetnek, ami velük történt. Ugyanekkor ez az űr itt van körülöttünk is: a szereplők kimásznak a keretből, és a nézők közé ülve vitatják meg, hogy egy új művészet elhozhatja a hiányvezérelt világ számára a megváltást.

Este a temesvári Állami Német Színház Lapály című előadásával (r.: Niky Wolcz) folytatódik a program. Az előadás Herta Müller Nobel-díjas írónő elbeszéléseiből készült, és humorral beszél egy elmúlt korszak időnként kegyetlen valóságáról. A látvány (Helmut Stürmer díszlete, Fehérvári Zsolt jelmezei) erősen meghatározza az előadás világát: egyszerre idézi meg és értelmezi a mesélő gyermekkorának közegét. Mégis, a Lapály a színpadon megmarad illusztrált prózaszövegnek. A narrációk sorozatából álló jelenetek mögött, azokról sokszor leváló dimenziókban „mutatódik meg” az elbeszélt cselekmény. Erre a megmutatásra is a képi túltelítettség jellemző: a színpadon játszódó képsor mögött film is pereg, újabb képi változatot kínálva az elbeszélt szöveg mellé. Emiatt akár azt is mondhatnánk, hogy a Lapály, mint színházi előadás nem jó.

A közönség reakciója azonban nem ezt igazolja. Az előadást követő beszélgetésen több olyan néző is megszólal, akik nem először látták az előadást. Meghatottan beszélnek, érezni, hogy fontos élmény számukra belelátni egy sokuk számára távolinak, már-már valótlannak tűnő világba, ami, még ha kegyetlen is, valahol identitásuk meghatározó része. Hatványozottan fontossá válik ez olyan környezetben, ahol az érintett csoport nem a többségi társadalomhoz tartozik, ezért az identitás kérdésére is érzékenyebb. Van, aki azt emeli ki, hogy az előadás (vagy inkább az alapjául szolgáló szövegek?) a fiatalabb generációk számára információforrásként, saját múltjukkal való kapcsolatként lehet jelentős, mégis azt érzem, hogy a lelkes fogadtatás mögött legerősebb érzelemként a nosztalgia, a nagyszüleink idejéhez való visszacsatolás vágya áll. Ennyire erős nézői reakciók láttán pedig megfogalmazódik bennem a kérdés: nem kellene-e újragondolnunk, mi alapján ítélünk jónak vagy éppen rossznak egy színházi előadást.

Kedden az első előadás a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Ég és föld című szöveges-zenés-mozgásos kompozíciója (r.: Döbrei Dénes, Varga Heni) olyan, mintha eleve a nosztalgia igényéből keletkezett volna. A John Milton Elveszett Paradicsom című műve alapján készült előadás története valahol Döbrei 16 éves korában kezdődik, és maga a szövegválasztás illetve a választott szöveg témája is határozottan a múltba nyúlik vissza: egészen a Paradicsomból való kiűzetés előtti időkbe, amikor az „idő” fogalma még nem is létezett. Inkább színházi kísérletnek nevezném az előadást, ami az emberi faj első traumáját a legelemibb rítuális formákon illetve gyermekjátékokon keresztül közelíti meg és játssza újra, miközben egy másfajta idődimenziót próbál működtetni. Úgy tűnik, az Ég és föld mögött sok olyan szándék húzódik, ami az előadásból nem dekódolható, ennek köszönhetően viszont nehéz nem esetleges dramaturgiai struktúrának látni az elénk tárt állítólagos egészet.

A kedd este másik szereplője a Babahajó című Milena Marković-darab az újvidéki Szerb Nemzeti Színház előadásában (r.: Ana Tomović). Jó döntésnek bizonyul közvetlenül az Ég és föld utánra időzíteni: ami a temesváriak előadásában gyermekkort idéző játék, az az újvidékieknél erőszakba forduló, csodával és rémségekkel teli mesevilág, illetve egy ebből felépülő női sorsdráma. A főszereplő Jasna Đuričić játéka kivételesen megrendítő, ahogy az előadás elejének álomszörnyeitől félő kislány alakjától eljut az utolsó jelenet lecsúszott-elmagányosodott boszorkányfigurájáig. A Babahajó erős, a számos hazai és nemzetközi előadás ellenére is frissnek ható előadás, de ez csak egy része annak, amit a TESZT-hez hozzátesz. A társulathoz köthető ugyanis a tavalyi találkozó egyik legmeghatározóbb előadása, a közel 8 óra hosszúra sikerült Sirály. Az újratalálkozásban benne van a tavalyi élmény emléke, és ez az előadást követő beszélgetésben, ahol két szinkrontolmács közvetít folyamatosan szerb-, magyar- és román ajkúak között, még azok számára is érződik, akik a tavalyi találkozón nem voltak jelen. Ez az érzés azt mondja, van kapcsolat. És már ezért megéri ezt az egészet csinálni.