Rusz Péter: Miamagyarozás (2. rész)

Rusz Péter: Miamagyarozás (2. rész)

Fotó: Rusz Péter

A mi a magyar kérdés helyét a tábor második felére a mi a színház tematikája vette át. A bobáldi régészlelőhely színházfenomenológiai laboratóriummá alakult, kívülről ez nagyjából olyannak tűnhet, mintha a Lipótmezőt kihelyezték volna nyaralni. A színészek legelőször a rendezők instrukciói alapján állítottak össze egy oratóriumszerű játékot, a nemzetiségből adódó konfliktushelyezetek alapján. Ezeket fűzték egyetlen darabbá, hogy aztán megteremtsék ennek a hangzásvilágát, rádiójátékot faragva belőle.

A kísérletezést és az egymáshoz hangolást egy óriási improvizációs dzsemborival rúgtuk be. A valós idejű színházi jam során a kiválasztott színészeket különféle szituációkra vezették rá a rendezők, a játék folyamán pedig sms-ben küldték nekik a dramaturgiai petárdákat, amelyek rendszerint fel is robbantak. A szereplők minden lépését őrangyalok vigyázták, akik csak abban a helyzetben avatkozhattak be, ha némely civil akadályozta volna a történetet, nem tudván, hogy hány óra van. Noéminek, akit én őriztem, meg kellett puccsolnia a próbafolyamatot: elégedetlen a rendezői teljesítménnyel, hót dilettáns mindkettő, hívjuk fel Bocsárdit, vinné ő a projektet az elkövetkezendőkben.  Azonban a partizánakcióhoz előbb valamiképp meg kell győznie a kollégákat, akik viszont nem akarnak kötélnek állni. (A szál egyébként nem jutott el a tényleges telefonhívásig.)

A játék és valóság határainak elmosása valóban zavarbaejtő tud lenni, mintha minden ott és akkor születne, kicsit be is kattantunk tőle, Mayának például alig sikerült „visszajönnie”. Mert ugye mi van, ha tényleg. Héé, csaj, jááték, nyugi! – mondják, és egymás nyakába borulunk. Végefüggöny. Csodaszép.

Aztán volt krimi-szobaszínház. Gondosan elrendezett bizonyítékok alapján kellett rekonstruálni egy rémtörténetet, mindezt impróból dramatizálva. Az alább látható képen éppen Dani bűnhődik a feszület előtt.

„Nem tartozunk semmilyen intézményhez, nem hajt senki lapáttal, és remélem, hogy ebben a helyzetben mindenki nyugodtan tud dolgozni. Ez a munkafolyamat első része. Úgy érzem, az első beszélgetéstől mostanáig fokozatosan nőtt a gyakorlatok komplexitása és a feladatok nehézsége. Mert ez nem arról szól, hogy ki a jobb színész, és ki a nagyobb művész.” – értékelte nap végén az eddigi munkafolyamatot Paul Sarvadi.

Fábián Péter ezt még annyival egészítette ki, hogy: „Nincs tudatosan felépítve. Csak annyiban tudatos, hogy van egy kíváncsiságunk felétek. De mi sem tudjuk, hogy mi lesz a vége. Nem az van, hogy mi ilyen nagy rendezők vagyunk, és megvan betárazva az egész.  Vannak ötleteink és gyakorlataink.  Úgy megyünk innen tovább, hogy a batyunk tele van. Ki milyen ember, hogyan létezik a színpadon – és vannak tőletek mondataink, bekezdéseink. A szövegkönyv alakul közben. Meg vannak formai kísérletek is, mint ez a mesés dolog. Ezeket szeretnénk összekotyvasztani a mi kis vegykonyhánkban. Addig az a legfontosabb, hogy partnerek legyünk, és vessük bele magunkat a gyakorlatokba.”

Következő nap színészverseny, egyéni és csapatos. Az egyéniben gondolkodási idő nélkül kellett eljátszani helyzeteket, olyanokat, mint: „rádöbbensz a magyarságodra, de már késő”. A csapatos részben pedig egy közmondást kellett dramatizálni, megadott műfaji konvenciók szerint. A kedvencem a Kellemetlen Színpadi Helyzetek volt: Pilátus tévedésből Barabást ítéli kereszthalálra Jézus helyett. Mindenki a legjobb tudása szerint teljesítette a feladatokat (mindenki megmászta a saját kákettőjét). Nagyszerű jelenetek születtek, Bodea Tibor Pilátusa a túljátszott rockoperahős manírjában például zseniális megoldást szült. (Tibor a Ki a legnagyobb magyar? vetélkedőt is toronymagasan nyerte, Kukorica Jancsi belépőjének egy meghatóan vicces interpretációjával.)  Fura, de sokszor kész előadásokon nem mulattam ilyen jól. Őszintén irigylek mindenkit a táborból, talán soha nem találkoztam ennyi tehetséges emberrel egy helyen.  Elképesztő volt látni, ahogyan a tudat kontrolljának kizárásával fokozatosan eljutunk a meglepetés természetszerűségéig, és hogy a szabad képzettársítások milyen hasznosak tudnak lenni, milyen elemi erővel tör fel a humor.

Búcsúzunk egyelőre, de a dilivonat robog tovább, most már nincs visszaút.

10 nap alatt rengeteg minden történt, megkérdeztük, ki mit visz haza magával most, hogy a tábor finisbe érkezett. Ilyeneket mondtak:

„Viszem őket, meg a kukoricást, a barackmagot, a jókedvet, az utupulkut, a termált, a playlistet, a meséket, a beszélgetéseket, a tábortüzet, az egy rózsaszálat, a reggeli találkozásokat a konyhában, a csapatot, a játékörömöt, a tapasztalatot, a mosolyokat, a pillanatokat, a kacagást, a tíz napot, a különlegesség tudatot, a mibe vagy-ot.”  (Czumbil Orsolya)

Jókedvvel, bőséggel maradtam, vèdőkarral, rájöttem mennyi mindent nem tudok, újra felébredt a kíváncsiságom.” (Sebők Maya)

„1. Minimum 3 plusz kilót, mert nagyon fincsi volt a kaja és én végigettem a tábort. 2. Felismerést, hogy a szélmalomharcokat is meg kell vívnom. 3. Gyógyulást és sebeket.” (Keresztes Ágnes)

„A tényt viszem magammal, hogy x ember képes megtanulni együtt dolgozni, következésképp létezni, x napon belül, ha van egy közös ügy. Meg, hogy a tátra tea egy csodálatos és gonosz dolog. A csodálatos szülinapomat a Gravel Gardenben. És Pault, mint karaktert, akit majd valahol eljátszok, egyszer.” (Viktor Balázs)