Rusz Péter: Két nap(ló)

Rusz Péter: Két nap(ló)

TESZT fesztivál – Temesvár

Fotó: Bíró Márton

Ebéd után P-vel elsétálunk a Karađorđétól a Traian térig. Először vagyok az Erős Emberek szülőföldjén, Tarzan, Paul Chinezu és Tőkés László városában. Át a Parkgassenbrückén, alattunk kajakosok síklanak a Bégán tova, nekem meg az az érzésem, mintha egy monarchiabeli filmben statisztálnék, ferencjóska-bajszú kereskedők és mosolygós svábbürgerek mellett – ez egy másik ország, gondolom, mert az nem lehet, hogy sehol egy szocreál gyufáskatulya, szendvicskápolna két bárkaszinó között, szóval hogy a Habsburgok:Ceaușescuk 1:0. Mica Vienă, avagy az egyetlen és a szó legjobb értelmében vett város Romániában, amelynek sikerült megőriznie egykori patináját. És ahol a „multikulturális” szó nem csak egy szó. Temesvár, akkor és most. Akkor és most.

Csipanyitogató volt a rijekai HKD Teatar darabja, az Alexandra Zec is, még ha kicsit hollywood-szagot hagyott is maga után. Alexandra Zec annak a szerb kislánynak a neve, aki 12 éves volt, amikor édesapjával és édesanyjával együtt öt horvát tartalékos megölte a hegyekben.  A gyilkosokat a beismerő vallomások ellenére felmentették, sőt egyikük később a honvédő háború hőseként kapott kitüntetést. A délszláv mérce nem kettős, nem is négyes, de legalább nyolcas. Az megvan, ugye, amikor az erdmagyar külhonban próbálja elmagyarázni a származását, és mélyen meg van győződve, hogy az valami iszonyú komplikált, born in Romania, but i’m hungarian, junó, és hogy ez az exjugó katyvaszhoz képest, mégis csak a népek együttélésének pásztoridillje. Mert ehhez képest mit szóljon az, aki a balkáni melting potban vett először levegőt? Ha a román-magyar kollektív traumák és sértődések lassan 100 évesek, meghaladták az emberemlékezetet, akkor a horvát függetlenségi háború sebein még meg sem alvadt a vér. Akkor és most.

Kezdésre épp visszaérünk, újabb Urbán-legenda megy, ezúttal a legnagyobb és legklasszikusabb magyar dráma. Bánk bán, I hit the ground. A nézőtér soraiban ritkásan helyet foglaló Guy Fawkes-maszkos szereplők ülnek. Guy Fawkes a 1605-ben társaival az angol parlament felsőházának fölrobbantását – és ezzel többek közt a király meggyilkolását – tervezte, de tervük füstbe ment, lelepleződtek. Fawkes mára popkulturális ikon, a rendszerkritikus mozgalmak szimbóluma. Ma ők jelentik a hatalommal való szembenállást: az internet szabadságáért küzdő anonim hackercsoport, akik kiállnak a multitőke ellen, és akik nem akarnak olyan demokráciában élni, ahol két farkas meg egy bárány szavazza meg, mi legyen a vacsora.

A hagyományos ellenállási formák felcserélődnek, a lényeg ugyanaz – Urbán András rendezése játszik ezzel a gondolattal. Csak Biberachot  manapság másként hívják, s azt, hogy „idegenek húzzák a talpalávalót” ma úgy mondanánk, hogy más kottájából játszik, de a magyar közélet változatlanul egy autista Waldorf-óvodára hajaz, merő szélmalom- és cicaharc, tisztességes kollektív neurózis. Kimaradni belőle pedig azért nem lehet, mert nemzetünk nagyjai a nyilvánosságot arra használják, hogy egymásnak üzengessenek. Magyar az, aki sokat kiabál a mikrofonba. Vagy aki hangosabban. Persze előbb a has, csak aztán a haza. Hazáim, hazáim, te mindeneim. A hely, ahol élünk, akkor és most. Akkor és most.

Bogdan a fesztivál tinódilantossebestyéne – a lépcsőházban felvesszük a TESZT-himnuszát, amelyet ő komponált gitárra, két akkord, mégis gyönyörű.  P. szerint minden előadás csak panaszkodik, ezt mondja előadás után a büfében. Panasz az egész színház és panaszkodik benne minden férfi és nő. Hát panaszkodjon, de valahogy a dobozon kívül.  Persze én már annak is örülük, ha elmarad a kötelező nyíltszíni maszturbálás + artikulálatlan üvöltözés + valami-popsláger-ami-csak-a-Youtube-szerint-related kombó. A Boris Liješević rendezte A varázsló című előadásból kiderült, hogy Thomas Mann, ez a nagy, ez a nagyon nagy író is volt szerelmes. Thomas Mann in love. Mindez szerbül, tiszta páneurópai piknik. Az egyik színész odaadta a tabletjét Pannának, hogy olvasson fel. Az a jó az e-könyvben, hogy nem lehet elégetni. 1933-ban 20-25.000 könyvet égetett el a frontbizottság. Thomas Mann könyvei nem kerültek máglyára, de tűzre dobták testvére, Heinrich Mann könyveit. Az eseményhez egyébként az SS zenekara és kórusa szolgáltatott zenei kíséretet. Akkor meg tudták csinálni. Most?