Rusz Mónika: A megállíthatatlan rossz – a világ szétbomlásának parabolája

A Játéktér 2014. őszi számából

Fotó: Michèle Laurent

Már négy éve vártuk Mnouchkine új rendezését. Semmi hír nem szivárgott ki a vincennes-i erdő közepén levő hajdani lőszer- és fegyvergyárból, ahol pontosan egy fél évszázaddal ezelőtt tanyát ütött egy fiatal, baloldali meggyőződésű színházrendezőnő (akkor még nem volt túl sok nő ezen a pályán).

A Théâtre du Soleil 50 éves fennállását ünnepeljük Ariane Mnouchkine új Macbeth-előadásával[1]: a közönség különböző nemzetiségű és korú, mindenfajta társadalmi kategóriából származik. Az Antoine Viteznek oly kedves, színvonalasan szórakoztató populáris színház eszményét látjuk megtestesülni (talán) utoljára itt. Az sem véletlen, hogy Mnouchkine éppen egy Shakespeare-művet választott, hiszen a nagy drámaírónak köszönhetően alapozta meg a Théâtre du Soleil aranykorát (II. Richárd, IV. Henrik, Királyok éjszakája), és a következő bemutató, már tudjuk, jövő évben újra a politikai és gazdasági manipulációk és korrupciók új Macbethjeiről fog szólni, Hélène Cixous tollából.

Shakespeare tehát visszatérés a kezdetekhez. És néhány jellemző vonás egy fél évszázad alatt változatlan maradt Mnouchkine művészetében: a pszichológiai realizmus és naturalista színjáték elvetése, az ázsiai színjátszás ritualizált, stilizált formáinak közvetlen vagy közvetett megtapasztalása, az erős, vizuális, expresszív képek teremtése, és az elkötelezett politikai és társadalmi állásfoglalás. És a shakespeare-i színművek napfénye és éji viharai, fényűző ceremóniái soha nem esnek távol Mnouchkine színházának művészi formanyelvétől.

Mnouchkine célja úgy megközelíteni ezt az ismert Erzsébet-kori kastélytörténetet, „mintha most, a jelenben írta volna egy kortárs író, és írás közben, részletekben küldte volna el e-mailben”. Mintha nem tudnánk semmit erről a darabról, mintha nem láttuk volna Orson Welles Macbeth vagy Kuroszava A pók kastélya című fimjét. Mintha most fedeznénk fel először ezt a történetet a maga összetettségében és hiányosságaiban. Eredetileg Mnouchkine a színmű legutolsó francia fordítását akarta felhasználni, de a próbák alatt rádöbbent, hogy Yves Bonnefoy fordítása nem eléggé világos, nem eléggé mai. Nem akart belejavítgatni mások fordításaiba, így aztán váratlanul, a próbák közepén eldöntötte, hogy egymaga újrafordítja a teljes művet. „Minden fordításnak megvan a maga szavatossági ideje” – mondja a rendezőnő. A fordítás még a vájt fülű szakmabeliek szerint is lenyűgöző.

Hol a Rossz gyökere? Erre gondolok az első szín végén, amikor Lady Macbeth az antik hősnők kecsességével végigsétál rózsakertjében, férje, a tiszteletre méltó, bátor hadvezér, Macbeth győzelmének másnapján. A szolgálatkész kertész maga a diszkréció megtestesítője, és a cselédlányok mosolygós koszorúfonó lányok. A színpadról áradó kellemes virágillat betölti a nézőteret. Teljes harmónia és kegyes szeretet. Mindene megvan ennek az embernek, hogy boldog legyen.

Azonban a következő jelenetben váratlanul elhatalmasodik a sötétség a lélekben. Macbeth arra gondol, amire nem kellene gondolnia. Nem lehet mindez csupán annak a három boszorkánynak a műve, akik megjósolták, hogy Macbeth király lesz. Következésképpen, hogy királlyá válhasson, ölnie kell. Mintha „a sors mérgezett fogaival az agyába mart volna”, vagy, mintha „az ördög táviratban egyetlen szónyi parancsot küldött volna: Gyilkolj!” (Hélène Cixous)[2]. És Macbeth gondolkodás nélkül, a cselekvés vak lendületében megteszi. Mintha a tett már megszületett volna a parancs előtt.

Amikor Macbeth Duncan királyt vendégül fogadja kastélyában, kint zuhog az eső, mennydörög, csapódnak az ablakok és az éji madarak sivítanak. A megfojtott király hörgését alig lehet hallani. Jean-Jacques Lemêtre lenyűgöző zajvilága képes megszólaltatni a falakat és megremegtetni a köveket. (Az előadásban még a Föld zaját is felhasználja, amelyet a NASA-űrhajósok rögzítettek.) Ez a sámán kinézetű, hosszú ősz hajú, sokoldalú zenész Mnouchkine legrégebbi sorstársa.

Vajon miért volt szükség a történelmi korok anakronisztikus keveredésére? Talán azért, hogy lássuk, hogy a Rossz mindenhol, mindenkor ugyanaz? A színpadon egymás után jelennek meg az első világháború fegyverei, az élő lovak, a tévéképernyők (a véreskezű zsarnok így követi a világ eseményeit), a számítógépek (a három boszorkány így küldi el második jóslatát), és szenzációéhes paparazzik lesik állandóan a skót király udvarát. A helikopterek zaja betölti Skócia egét, amikor Macbeth, mint nemrég Kadhafi egy sziklás bunkerbe menekül őrültségében. Egyetlen vetített képet sem látunk, a többszintes díszletelemek, a forgó asztalok látványa, a talaj plaszticitása, a kócszőnyegek használata inkább sugallja, mint részletezi a különböző helyszíneket. Minden jelenet után többtucatnyi „láthatatlan” szolganép rendezi át a teret.

A jelmezek harmonikusan beilleszkednek a díszletbe, úgymond „mai” jelmezek, alig figyelünk rájuk: katonai egyenruhák vagy elegáns szabású férfiltönyök, női estélyi ruhák az új királyt ünneplő fogadáson. Kivételt képez talán a három boszorkány jelmeze, amely a francia breton népviselet alapelemeit tartalmazza. Mint később megtudom, azért választották éppen a breton népviseletet, mert a jelmeztervező szerint éppen ebben a népi kultúrában élt a legtovább a boszorkánykultusz.

Fabienne Darge színikritikus szerint ez Mnouchkine „leghollywoodiasabb előadása”[3], a technikai és vizuális eszközök sokasága azonban nem nehezíti el az előadás ritmusát, a negyven színészt mozgató teret, ahol minden centiméteres pontossággal ki van találva, meg van szerkesztve, be van gyakorolva. A világ gyilkos, összetett erejéről szól a Macbeth-história, úgy, ahogy a Théâtre du Soleil 2014-ben előadja.

Amikor a főhősről kérdezzük Mnouchkine-t, azt mondja, amit a színészeknek is, hogy képzeljenek el egy nagy, rothadó, penészedő halat, és ezt boncolják szét, hogy megtudják, mi van a belsejében. Kétségtelen, ez a színészvezetés egyik eredeti módszere (főleg, ha azt is tudjuk, hogy a társulatnak több mint fele nem francia anyanyelvű, és nem igazán értenék a teoretizáló szerepértelmezést). Ennek a „bűzlő rothadásnak”, Macbeth gyilkossági vágyának az oka pedig nem lehet csupán az a nagymértékű ambíció, amit a felesége táplál őbenne. Úgy, ahogy a világ határtalan harácsolási mániáit sem csupán a pénz utáni hajsza igazolja. Lady Macbeth különben is inkább követi, mint inspirálja férje tetteit: felőrlődik saját ellentmondásosságában, még mielőtt manipulálhatna. Férje ambíciójának áldozatává válik, halálakor senki nem siratja meg.

Van valami Macbethben, ami meghaladja az értelem, az ész határait. Macbeth nem hisz az ész erejében, nincs szüksége rá, nem engedi, hogy egy ésszerű gondolat útjába álljon, visszafogja vágyát, akaratát, önmaga kiteljesedését. Mindebben a nép (mert minden shakespeare-i műben ott a nép) alig játszik szerepet, mert a rémülettől és az értetlenségtől elakadt a hangja. Macbeth patológiás eset, de nem tudja magáról. És amikor erre rádöbben a történések során, akkor hirtelen alárendeli magát ennek a betegségnek, mint ahogyan egy részeg élvezi a részegségét. Megállíthatatlan, mélységes és minden határt áthágó önfejűségben ostobává, zavarodottá válik. Könnyű, sztereotip megoldás lett volna, ha csak az emberi butaságot vádolnánk Macbeth őrült vágyaiban. Mnouchkine szerepértelmezése ennél több: a Rossz nem az Értelem ellen, hanem az Értelmen túl, a Szépségen (és itt a rózsakert metaforikus szerepe) keresztül jelentkezik. A Rossz képes egyik pillanatról a másikra megbénítani, megszünteti az érzelmeket, a szív érveit, az álmot, a pihenést, az étel ízét. Nincs jelen és múlt. A jövő hallucináció, delirium tremens. Gyilkosságra gyilkosság következik. Ahogy Cixous is fogalmaz, soha senki nem mutatta meg ilyen tisztán a Rosszat, és ilyen szenvedélyesen a Rossz kísértését. Mert Macbeth tette nemcsak a társadalom, de a természet rendjét is képes felbomlasztani. A piros rózsaszirmok vérezni kezdenek, a kerti ösvény vérpatakká duzzad a szemünk láttára.

Amikor a háromórás előadás véget ér, a hetvenöt éves rendezőnő személyesen fogadja a nézőket a kijáratnál. Ha nem lenne ott, nem hinnék a világ fényében.

___________________________

[1] Shakespeare: Macbeth (fordította Ariane Mnouchkine), Théâtre du Soleil, Cartoucherie du Bois de Vincennes, 2014. R: Ariane Mnouchkine.

[2] L’irréparable, http://www.theatre-du-soleil.fr/thsol/nos-actualites/macbeth/article/macbeth?lang=fr

[3] Macbeth par Ariane Mnouchkine, une guerre en Cinéma Scope. Le Monde, 2014. május 10.