Rancz Mónika: Gyerek a nézőtéren!

Rancz Mónika: Gyerek a nézőtéren!

Beszámoló a XVI. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiváljáról

Fotó: Nicu Cherciu

Lármás és nyüzsgő jelenség, izeg-mozog, hangosan köszön a felvezető személynek, elkapja az előadás kellékét és nem ereszti többszöri felszólítás ellenére sem, boldogan jelentkezik, amikor a legszebbet és a legokosabbat keresik. Egyetlen dolgot nem ért: mégis miért kellene egy sötét nézőtéren a haláli csendben mélázgatnia, amikor ott folyik a játék a színpadon és ő részese lehet. A tanító-és óvónéni borzongató tekintete, ami egy átültetésre, vagy rosszabb esetben az előadásról való végleges kiutasításra vonatkoznak, hiábavalóak. Haláltmegvető bátorsággal szegül ellen ennek az akaratnak, és reagál. Hiszen ösztönösen megértett valamit a színházból: ő most a nézőtéren személyesen érintett, mivel a színház kérdéseket intéz hozzá, és ezekre válaszol is.

Egy előadás folyton ígérget: témával, névvel a szereposztásban, egy művel vagy épp egy képpel be akar csalogatni a színházba. A közönség ezzel szemben egészen más felelősséggel bír, hiszen kívételes helyzetben van: felkérték, és most (tudatosan, vagy kevésbé tudatosan) bekapcsolódik a táncba, vagy a kispadon ül. Esetleg kikéri magának, és fejét felszegve távozik a teremből. A gyerekközönség még precízebb visszajelző, a szituáció szociálismizériái, vonatkozásai nem terhelik. Így, ha érdekli a színpadi történés, figyel és reagál, ha nem, sajnálkozás és gőg nélkül egyszerűen nem vesz tudomást róla, és mondjuk kellemes csacsogással tölti a neki szánt színházi időt. A gyerekközönség megbízható. Nézzük mit bíztak hát rá a Puck Bábszínház idei fesztiválján.

A XVI. Puck Báb- és Marionettszínházak nemzetközi fesztiválja számos előadást ígér, a felhozatal olyan válogatott alkotásokkal hívogat, amelyek különböző romániai, illetve külföldi (Magyarország, Olaszország, Moldova Köztársaság, Egyesült Királyság) báb- és marionett színházaktól érkeztek. A fesztivál épp úgy kínál előadást a klasszikus mesék kedvelőinek, mint azoknak, akik a kevésbé ismert, esetleg új történetekre kíváncsiak. Ugyanakkor az alkotók listáját vizsgálva is érezni a kiegyensúlyozottságot, ismerős és kevésbé ismerős nevek egyaránt jelen vannak, táncba hívnak. A tánccal csupán egy probléma akadt: a lépések váratlanul cserélődtek, több esetben történt programváltozás. Beszámolóm szemelgetés ebből a felhozatalból, leginkább azt emeli ki az egyes előadásokból, ami dominánsnak mondható.

Vendégek Kolozsváron

A három meghívott előadás, amely nem vett részt a fesztivál versenyében, az öt nap legizgalmasabb produkcióinak bizonyult: a debreceni pórrege Jóka viszontagságairól, egy olaszországi marionettes vásári játék, valamint az oxfordi Stephen Mottram nonverbális felnőtteknek szóló előadása.

A debreceni Vojtina Bábszínház előadása Jókáról mesél, aki szerencsétlen házasságot köt egy igazi zsémbes szipirtyóval. A nő kiűzi a kútból még az ördögöt is, akit Jóka kimenekít, és így lehetősége adódik – újabb szerencsétlenségére – alkut kötni vele: az ördög megszállta királykisasszonyt ő gyógyíthatja ki bajából, ezáltal méltóvá válik a kezére és apja királyságára (mi másra vágyhatna egy mesebeli hős!?). Feltétel természetesen akad: Jóka egyetlen lány esetében gyakorolhatja gyógyító képességét. Így, amikor a szomszéd király sokadik győzködése után újra megpróbálja kiűzni a gonoszt immár a második lányból, tárt karokkal várja az ördög a pokolban, ő meg elveszítve mindent, drága feleségével kettesben főhet a levükben, örökös perlekedésben a világ végezetéig, és tovább. A rendező, Schneider Jankó szinte érintetlenül hagyja Arany János szövegét, amely nem hat kopott, élettelen nyelvként, könnyedén haladhatunk együtt gyönyörű zeneiségével és humorával. A zeneiség nem csupán a nyelvben él, a színpad két oldalán két zenész ül: Czapp Ferenc és Molnár Endre gitáron, illetve harmonikán kíséri a játékot, amely megoldás egyedi a fesztiválon. Az élő zene gyökeresen különbözik a felvételről játszottól, és kivételesen jót tett az előadásnak, a folkszerű hangzás a népmesei jelleget hangsúlyozta. A kesztyűsbábok (amely a fesztivál alatt a legritkábban előforduló bábtípus) mellett az előadásban megjelenik egy izgalmas megoldás: az ördög ugyan kap bábot, mégis Mercs Máté Péter maga játssza el azt a furcsa alakot, amely egyszerre játékmester, mesélő és maga az ördög. A hármas szerepkör finom egymásba csúsztatása nem zavaró, ez nem ki-belépés egyik szerepből a másikba, hanem egy homogén figura a maga irrealitásával és különcségével, amely indokolt a történeten belül. Ugyanakkor Mercs „kint-bent” játékának további erőssége, hogy összehangolt a bábokéval, a történések egyenrangú résztvevője.

A marionett történelme szorosan összekapcsolódik az udvari szórakoztatással, mondják. Vagyis a marionett az elit köröké. Nos, akkor mi vásárivá faragjuk – válaszolja az olasz társulat. A Di Filippo Marionette társulat előadásának hat jelenetében különböző karaktereket ismerhetünk meg, nem archetípusszerű kompozíciókat, vagy általában felmutatott és megformált kliséket, hanem egyéneket, akik pár vonással megalkotott egyediségükkel varázsolnak el. A marionett bábuk is egyediek, a társulat tagjai faragják, és öltöztetik őket: a takarítónőt, aki átlagossága miatt lesz különleges, hiszen valamiféle értéket birtokol, így ő az, aki elemelkedhet a földről; vagy a hegedűst, aki félénk, és mozgatója lába mögé bújik, hacsak nem tapsol a közönség. Interaktív és frappáns etűdök ezek, játék a játékért, a nevettetéssel vérkomolyan elhivatott színház, amely a maga egyszerűségében szórakoztat.

Stephen Mottram Az ejtőernyővel érkezett a Puck színpadára. Öt gömb egy ember: ha megfelelően mozgatják őket, kirajzolódhat egy ember. Különös az emberi érzékelés, szereti meglátni magát bármiben. Stephen Mottram előadása az illúzióról szól, a vaksötétben világító gömbjei (fej, kéz- és lábfejek) az emberről mesélnek. A történet is pontszerű: mozzanatokat látunk az életből, amely egyetlen szállá fonódik össze. Az ember látjuk, aki cselekszik, ismerkedik, gyerekei lesznek, felnőnek, majd elhagyják az otthont. A ház innentől ketrec, amelyen lassan felmászva eljutunk a sírig. És itt meg kell torpanni, eltávolodni a sírtól: az élet csak így működik. Az előadás gondolati egyszerűsége gyönyörű, a színpadi varázs meg trükk: a sötétben nem látjuk a mozgatót, csak a világító testeket. Az előadás második része egy új történet, amelyben vegyes bábtechnikával találkozunk: a bábos keze és egy-egy maszkszerűen cserélhető elem alkotja a rövidke show figuráit.

Klasszikus mesék

A Piroska és a farkas igazán klasszikus mese, nagy ismertséggel, a klasszikus jóval és rosszal, klasszikus végkifejlettel. A bukaresti Țăndărică Színház előadásában mindenképpen az: a potenciális konfliktusok élét letompítva, a farkast megszelídítve, a humort megszabadítva az élctől, a látványt túlidealizálva kapjuk. Benne egyedül Piroska nem kap bábot – annak érdekében, hogy egyszerűbben azonosulhasson vele az ifjabb közönség. A rendezői elgondolás megpuhítja a mesét, kedvességében, lágyságában felszámolódik a konfliktus. A farkas figurája azonban izgalmas jelleget kap, Daniel Stanciu játékában kissé lomhává válik, a többi bábhoz képest kivételesen nagy termetével maga is alig boldogul, ezért megjelenése inkább humoros, mint félelmetes. A japán bunraku típusú báb kezelése nem a hagyományos módon történik, a szigorú technika felbontásával pedig Stanciu képes valamiféle komótosságot adni a karakternek, amely nagyszerűen működik (és talán csak így működhet) az eszményített Piroska és a farkas világában.

A fesztivál alatt két alkalommal arattunk sikeres győzelmet a hókirálynő, és a fagyott szív fölött, Hans Christian Andersen meséjét az Aradi Marionett Színház és a temesvári Merlin Bábszínház előadásában is láthattuk.

Az aradi előadásában a marionett mozgás finomsága bravúros. A kisméretű bábok gyönyörű játéka jól érvényesül a meghitt, elsötétített, hagyományos színházi dobozban. A játékteret függönyökkel szűkítik le mindkét oldalon, a törékeny marionetteket nem hagyják elveszni egy óriási térben. Hasonló arányosság nyilvánul meg a rendezésben is, amely kiegyensúlyozottan bánik a jelzésszerű és konkrét elemekkel, valamint egyszerű megoldásai gyönyörűen működnek, mint amilyen egy havas táj megjelenítése egy fodrozódó fehér szövet leterítésével, amely a ráirányított fényben csillog, mint a hó.

A Merlin Bábszínház előadása dinamikusságával, lendületével varázsolta el az ifjú közönséget, akikkel remekül együtt tudott játszani, apró ötleteivel, kiszólásaival végig maga felé fordította a lármás közönség figyelmét. Az interakció is sikeres, szívesen fogadtuk el a „táncra” való felkérést, örömmel avatkoztunk be a történetbe.

Ha nem klasszikus, akkor…

A brassói Négyszögletű mese erőteljesen a látványra, és annak csodáira épül. Légies, könnyed a játék, az elemek ki- és betáncolnak, találkoznak és elválnak a színpadon. A színpad fekete doboz, amelyben az UV fényben csillogó tárgyakat látjuk csupán, ahogy tangójukat lejtik Czapp Ferenc klasszikus beütésű, dramaturgiai szerepet betöltő zenéjére. Majd fokozatosan a sötétből a fénybe folyik át a történés, mutatva az illúziótól az ismerős felé való közeledést, a hazaérkezést. A nonverbális előadás története azonban nehézkesen követhető, a történések laza láncolata vezeti a vöröshajú kislányt, aki szembesül saját különbözőségével, majd találkozva egy tündérrel, annak varázsereje segít neki abban, hogy megtalálja helyét a világban.

A Puck Bábszínház román társulatának előadása zárta a fesztivált. Az angyalok utcája egy finomra hangolt mese a mindenben jelen lévő csodáról. A makett méretű és típusú díszletben folyó marionett játék kicsiben feszíti ki elénk a nagy képet, hogy nézzük és érezzük: ez itt és most az angyali varázs, amely körbelengi a létet, az egyszerűt és szépet. Az apró történéseknek, ahogy a szereplők találkoznak, reagálnak egymásra, felfedeznek és változnak, nincs tanulsága, és épp ezt teszi oly szerethetővé az előadást – a közönség nincs arra késztetve, hogy egy megragadható tanáccsal távozzon a színházból, csupán érzékenységét pendíti meg, érzéseit simogatja meg ez a lírai előadás.

Gyerek a nézőtéren! Öt teljes napig én is ekként nézhettem a fesztivál által felkínált előadásokat, amelyek sokszínű, árnyalt összképpé alakultak. Játék volt ez „játszó önmagammal”, és „ennen-életemmel”, cirkusz és tragédia kis kezekben, ha felrázom színpompás üveggömb, ha nem, akkor táj, amelyben felismerem havas önmagam. Puckkanás!