Rancz Mónika: Egy maroknyi metafora

Rancz Mónika: Egy maroknyi metafora

A Játéktér 2023/2. számából
Hegedűs a háztetőn három erdélyi színházban

Borítókép: Hegedűs a háztetőn. Harag György Társulat, Szatmárnémeti. Fotó: Harag György Társulat

Az ókori görögök a metaforát a retorika eszközének tartották, tehát nem a szó vagy a kép művészetéhez, hanem a meggyőzés eszköztárának elemei közé sorolták, ahogy erre Hans Blumemberg tanulmánya[1] is rámutat. Ez a felfogás a kifejtés és a megértés hathatóságának zálogaként értelmezi a metaforát, amelynek szerepe több annál, mint szóvirágokkal gazdagítani a beszédet. Átvitt beszéd a metafora, tehát eláll attól, hogy közvetlenül és haladéktalanul kimondja, amit ki kell mondani. A mi szemléletmódunkban márpedig éppen az észérvek egyenessége vezet az igazság, és ezáltal a meggyőzés szigorú, és ellentmondást, de főként homályt nem tűrő területére. A metaforának pedig marad a szóvirágzás.

A művészet emlékszik arra, hogy a fantázia nem önkényes ámítás, bájolás, hanem nagyon is komolyan gondolt varázslat, a mágiák sorának azon fajtája, amely elindítja a képzeletet, és nem tűrve korlátoltságot vagy határt, értelmet teremt. A metafora egy katalizátor. Elindítja az értelmi képességek egymással való – ahogy Kant fogalmaz – szabad játékát, és gondolkodásunk struktúráinak egyik alapozójává válik, nem zárja ki, sokkalta inkább kiegészíti a ráció mozgását. Nem holmi önkényes képzetekkel való játszadozásról van tehát szó, hanem összjátékról, amely szemlélethez vezet.[2] Szemlélésre ösztönöz a metafora, hogy az esztétikai építményt mint Rubik-kockát forgassam, találgassam, melyik forgatás hová vezet, és próbálgassam, míg ki nem rajzolódik egy minta.

Így kell „forgatnunk” a Hegedűs a háztetőn kezdő jelenetét is. Tevje, a tejesember vezet be a közössége, Anatevka zsidóságának történetébe, mesélőként rajzolja fel az alapvonásokat: milyen értékek szervezik a mikrotársadalmukat, hogyan élnek benne, és kik a meghatározó alakjai. Narrátorunk már első szavaival jelzi, hogy a közösséget semmivel sem tudná jobban azonosítani, mint egy hegedűssel a háztetőn, aki egyensúlyozás közben igyekszik kellemes dallamokat előhívni az élet húrozta vonós hangszerből. Stabilitását a hagyomány biztosítja, mely otthonához, a földhöz köti. (Mindeközben meggyőzően szól a háttérben a hegedűszó. A nyitójelenet keretbe helyezi a következő történéseket, felkéri a nézőt, hogy ezt a képet ne tévessze szem elől. Az előadás tehát a hegedűs a háztetőn metaforáját bontja ki. Mintha csak azt mondaná: egy közösséget mutatok, de egy népre gondolok, és egy népre gondolok, de értékeket mutatok (a sor tetszőlegesen folytatható).

Hegedűs a háztetőn. Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvár. Fotó: Biró István

Már az első szavak elindítják a metaforagépezetet, mely megannyi elemben meghagyja nyomát, vehetjük példaként főszereplőnk nevét (Tevje héber jelentése: „Isten jó”), vagy lova sántaságát, aminek köszönhetően húznia kell a sors nehéz kordéját. No, mégsem kell a tragikus nagyság képébe öltöztetnünk a mi Tevjénket, aki komótosan mozog, humorosan billeg, mintha háztetőn járna. Legközelebbi vitapartnere maga Isten, akivel hol kérlelésre, hol könyörgőre fogva nyit disputát, miközben a közösség is gyakran megízleli a jelenlétet, amikor Tevje nyakra­-főre a Bibliából idéz, csakhogy rendszerint teljesen pontatlanul. A Hegedűs a háztetőn és tejesembere a néző tekintetét lesi, vajon látja­e, vajon követi­-e ezt a metaforákba öltöztetett, imbolygásában is kedvelt, sorsáért kesergő hegedűst.

Gondolkodnunk kell a metaforizáltság e tételességén azért is, mert az erdélyi magyar színházak egyik kedvelt musicaljéről van szó. Olyannyira szívesen látott a Hegedűs a háztetőn, hogy a 2022/23-­as évadban három színház játszotta egymással párhuzamosan. A Csíki Játékszín[3] és a szatmári Harag György Társulat[4] egyaránt ez év elejére időzítették az előadás bemutatóját, míg a Kolozsvári Állami Magyar Színház 2020-tól tartja repertoárján.[5] Mindhárom általam látott előadást telt ház kísérte, melyből arra következtethetünk, hogy a közönség is szívesen látja Tevje és Anatevka történetét. A musicalt először 1964-­ben játszották a Broadwayen[6], majd 1971-ben Oscar-­díjban részesített filmfeldolgozás[7] született belőle, mely megőrizte elődjének zenés jellegét. A két alkotás hangos sikerének köszönhetően Európában is játszani kezdték, az első magyar nyelvű – szintén nagy tetszéssel fogadott – előadásra[8] 1973-­ban került sor. Nem csupán az első színpadra tételében, de sok további magyarországi rendezésben megismétlődött a mű sikere. Mindez magyarázattal szolgálhat az erdélyi színházakban tapasztalt Hegedűs-­bőségre.

Hegedűs a háztetőn. Csíki Játékszín, Csíkszereda. Fotó: Rátonyi Ráchel Sára

A Hegedűs a háztetőn színre vitele egész társulatot megmozgató feladat. A darab nagyszámú szereplőre íródott, ezért mindhárom színháznak külsősökre, vendégszínészekre volt szüksége az előadás létrehozásához. Több tömegjelenetet tartalmaz, amelyekben a színészek közös, kiterjedt koreográfiát kapnak, a rendezések együttes és összetett játékra invitálják a színészeket. Mindeközben adott egy központi szereplő, akire kivételes hangsúly kerül, amennyiben neki kell végigvezetnie a nézőt és a nagy forgatagban könnyen szétszóródó figyelmét a cselekményen. A történetmesélés számos helyszínt kíván meg, külső és belső terek létrehozását vagy jelölését, melyekben a szöveg megkövetel (az ennyiben kikerülhetetlen, vagy csak nagy áldozatok árán kihagyható) bizonyos díszletelemeket, kellékeket, és ez viszonylag behatárolhatóvá teszi, hogy mi kerül be a színpadi térbe. A Hegedűs a háztetőn összjátékot kér színésztől, rendezőtől, díszlettervezőtől, a koncepciótól a bemutatóig minden résztvevőtől. Ha mindezek alapján minőségekben szeretnénk megfogni az előadásokat, az összehasonlításban nyilvánvalóvá válik, hogy a megkötések mentén milyen eltérő megoldások születnek.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház egy letisztult, a harmóniát vizualitásban és koncepcióban hangsúlyozó előadást hozott létre, a szatmári társulat egyszerre teremtette meg a musicalhez nagyon jól illő harsányságot és az azt ellenpontozó szimbolizmust, míg a Csíki Játékszín előadására egyfajta józan életszerűség, a részletezés jellemző. Nézzük meg például Tevje kordéját. Ez egy olyan eszköz, amely a szöveg komoly megnyirbálása révén lenne esetleg kiírható, miközben olyan erős jelenlétet lehet általa megteremteni – mutatják ezt a megvalósításai –, mintha maga is szereplő volna. A tejhordó alkalmatosság Kolozsváron csak két tejeshordó egy fabothoz madzaggal rögzítve, amely így könnyű, nyakba málhaként akasztható hordozóeszköz lesz. Bogdán Zsolt Tevjeként szinte táncra kel vele, az előadást is sodró energiákkal hívja játékra, lóbálja, felugrik rá, vagy ha egy merengő pillanat úgy kéri, megpihen rajta. A szatmári előadásban Rappert­-Vencz Gábor egy szépen formált, két keréken guruló apparátust kap, melyet komótosan igyekszik húzni­-vonni maga után, olykor elakad vele az úton. Az eszköz követi a főszereplő mozgását, és tükröz valamit abból, ahogy ő érzi magát: a család fenntartását jelentő felelősség nehézségeit cipelik közösen, miközben néha Istennel állnak meg beszélgetni vagy őket állítják meg a környezet egyre szorítóbbá váló akadályai, végül együtt hagyják el Anatevkát, megpakolva a múlt tárgyi és nem tárgyi emlékeivel. Csíkszeredában Kányádi Szilárd kénytelen – legalábbis a három közül – a legsúlyosabb szerkezetet cipelni, egy klasszikus szekérformára emlékeztető, kopottas járművel közlekedik. Minden súly az ő vállát nyomja, legyen az a tejeskocsié, a családjáé, a közösségé, a nemzeté vagy az emberi szenvedésé.

Hegedűs a háztetőn. Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvár. Fotó: Biró István

Érdemes kitérnünk az egyes rendezések különbségeire, amelyek megvilágíthatják az előadások közötti hangsúlyeltolódásokat. A kolozsvári színház produkciója Béres László rendezésében került színpadra, aki korábban is dolgozott már a társulattal, jellemzően nagyszínpadi, többször zenés előadásokat vagy musicaleket vitt színre. A társulat a prózai játékban igazán kiemelkedő, pontos, rendezett a teljesítményük, még véletlenül sem téveszt senki szót vagy tesz a koreográfiába nem illő mozdulatot. Az előadás attól válik kérlelhetetlen sodrásúvá, hogy a dramaturgiába beépített fokozás egyre növekvő súlyú gondokkal találkoztatja Tevjét, a kisembert, aki útja során a naggyal, a végtelennel, az istenivel kíván szóba állni, meg akarván győzni, hogy könyörüljön meg a sors rajtuk, hogy ezúttal válasszon ki valaki mást. Tevje legerősebb pillanatai azok, amikor már-­már kilép a színpadról, és egészen közel kerül a nézőhöz, mégis valahová egészen máshová, egy másik dimenzió felé beszél. Az előadásokban megjelenő hegedűs nem pusztán metafora, hanem színpadra lépő zeneművész, aki ebben a megfogalmazásban nem fedi fel önmagát, hiszen olykor a hold árnyékában tűnik fel, máskor pedig bohócálarc mögé bújik. Végül nem a sors, hanem a történelem lesz az, amely nem köt üzletet a tejesemberrel, nem hagy reményt egy új kezdetre. Az Anatevkából elüldözött lakók mögött csak keresztek maradnak.

A lezárás tekintetében egészen másképp fogalmaz Márkó Eszter rendezése Szatmáron. Az előadás kevésbé a sors kérlelhetetlenségével, mint inkább a mélyből való felemelkedés, az újrakezdés kicsengésével hagyja a nézőt. Így érzünk a történések során is, hiszen a játék egy kellemesen ismerős mesei atmoszférába és a nevetés közösségébe vonz be. Az előadás ugyanis humoros elrajzoltságukban ragadja meg a karaktereket, és részletekig menően kihasználja a jelenetekben rejlő helyzetkomikum gazdag lehetőségeit. Látható ez például abban, ahogy az egyes kellékek a cselekménnyel párhuzamos, saját történeteket járnak be: egy jelenetben valóságos körtáncot jár a krumpli, ahogy a hámozástól eljut a vizestálig. A kézről kézre járó krumpli találkoztatja a szereplőket, kifejezve egyrészt a közös munkában (és sorsban) való együttes jelenlétüket, de külön-­külön az egymáshoz való konkrét viszonyaikat is. Az előadás megtalálja azokat a megoldásokat, amelyekben ez a kettős jelleg elválaszthatatlanná válik, a szimbolikus formák a helyzetek humorából fakadnak, míg a nevetés olykor épp a nézői megértést szolgálja. A rendezés erőt próbáló, összehangolt játékot várt el a színészektől. A csapat tagjai között több gyerekszínészt is találunk, akik nem kevésbé részei a közösségnek, mint felnőtt társaik, maguk is egy­-egy középponti szerepet kapnak. Ilyen a hegedűs, aki a gyermeki lét ártatlanságából hívja elő a dallamot, kíséri el útjukra az anatevkaiakat, s így egy közülük, egy velük, sors és közösség összhangzatot alkotnak.

Hegedűs a háztetőn. Harag György Társulat, Szatmárnémeti. Fotó: Harag György Társulat

A Csíki Játékszín előadásában szintén érdemes kitérnünk a zenei aspektusra, mely annak egyik legerősebb vonása. A társulat kivételes teljesítményt nyújt e téren is. Rendkívüli hangok szőnek mesét a mindennapi eseményekből a változással küzdő közösségről, amit végül úgy radíroz ki egy erő, hogy az a színen nem jelenik meg, így láthatatlanul nyeli el a közösség jövőjét. E hatalom jelentette fenyegetés abszolút módon meghaladja azokat a létkérdéseket, melyekkel Anatevka lakóinak szembe kell nézniük. Erwin Șimșensohn első csíkszeredai rendezése márpedig a hagyományra, a csoport önszerveződésének alapjaira kérdez rá. A változás mely foka az, mely még nem hagyja az egyéni identitást felszámolódni, de enged az új szavának? Aprólékosan megalkotott világban járunk itt, melynek egyes elemei a tradícióról üzennek, annak kifejezői. Hirdeti ezt a térrel és a jelmezekkel is, melyek – fordulatos módon – épp annak a tervezőnek, Carmencita Brojboiunak a munkái, aki a kolozsvári díszletezésért is felelős. Mégis, különbözőbb alig lehetne e két hely: a kolozsvári előadás letisztultságával, monokróm színválasztásaival szemben a csíkszeredai Anatevka csupa nyüzsgés. A jelenetek igényeihez szabható, könnyen ki- és befordítható faházakban történik a játék, a kocsmaasztal hordó, a kordén szekérkerék, s mindezeknek a fából készült anyagoknak ellenpontozásaként a színpadot belepik a fehér szövetek, melyek az ajtó- és ablakrések takarásaként, fejkendőkként, asztalterítőkként köszönnek vissza. E színes világnak nem része a hegedűs, ő inkább a zenekar tagjának tűnik, így a sors ahhoz a szférához tartozik, mely kívül esik a közösség bensőséges terén.

Hegedűs a háztetőn. Csíki Játékszín, Csíkszereda. Fotó: Rátonyi Ráchel Sára

Mit jelenthet tehát e sokféleképpen, de legalább három úton értelmezett metafora? A kérdésre adott válaszunk magyarázhatja a Hegedűs a háztetőn népszerűségét, szimultán jelenlétét a romániai magyar színpadokon. Nyilvánvalóan nem egyetlen válasszal kell számolnunk. Gondolkodhatunk úgy, hogy a darab a kisebbségi létben élő közösséget mutatja fel, amellyel könnyen azonosul az erdélyi közönség. Fennáll az a lehetőség is, hogy az előadásoknak a jelenleg Ukrajnában zajló háború szolgáltat apropót, ahol nem mellesleg egy Anatevka elnevezésű település is található. Ugyanakkor ennek valószínűségét kisebbíti az, hogy a kolozsvári előadás bemutatója, a szatmárinak pedig az ötlete megelőzi az ukrajnai háborús konfliktus kialakulását, még a Játékszín produkciójában sem találni erre való utalást. Aztán beszélhetünk egy általánosabb perspektíváról is: a hagyomány fogalmának a kibontásáról. A műben együttesen van jelen a tradícióhoz való ragaszkodás, az azzal való konfrontáció és az abban beálló változás tapasztalata. Talán ezek sem idegen problémák a kortárs gondolkodás számára. A metafora e nagyszerű bőségben mindezeket a lehetőségeket megtámogatja. Ha megfordítjuk a Rubik-­kockánkat, egy etikai problémát láthatunk kirajzolódni. Az etika az ember beágyazottságában gondolkodik, aki mindig egy nagyobb összefüggés vagy rend részese, ezért meghatározása csakis a közösségében elfoglalt helye, szerepe által történhet. A létezőnek célja van, méghozzá az, hogy betöltse ergonját, amely egyszerre jelent szerepet, és ettől nem függetlenül, létrehozott művet is. Tevje világát áthatja ez a szemlélet, melyhez a Hegedűs a háztetőn hozzáfűzi a maga kritikai részét: vajon mennyiben tartható még ez az álláspont egy változó világban, a folyton alakulásban lévő körülmények között? Biztosak lehetünk azonban abban, hogy az előadások nem pusztán egy-­egy etikai probléma illusztrációi. Nézhetünk úgy rájuk, mint az egzisztencia önreflexiójára: a saját halandóságával szembesülő ember létre való rácsodálkozására, amint azt figyeli, ahogy tűnő árnyakként vonulnak el szeme előtt az ismerősséget, otthonosságot jelentő képek. Az ember ragaszkodása a régi és nosztalgikus iránt saját végességével játszott kártyaparti. A Rubik-­kockánkat forgatva újabb és újabb képeket látunk, amelyek nem a metafora illékony, megállapodni sehol sem bíró könnyűsé­gét mutatják. Ezt a kaleidoszkóp-gazdagságot szemlélni talány, biztosan fel nem oldható rejtély, mely arra hív, hogy mozgásba hozzuk a fantáziánkat. A képzelet szárnyalása nem öncél, hanem reflexió e furcsa lényre, a hegedűsre, aki ott imbolyog a háztetőn.

Bibliográfia

Blumemberg, Hans: Paradigmák egy metaforológiához. (Ford. Király Edit.) In: Uő: Hajótörés nézővel. Metaforológiai tanulmányok. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2005. 199–388.

Gadamer, Hans-Georg: Szemlélet és szemléletesség. (Ford. Kukla Krisztián.) In: Bacsó Béla (szerk.): Fenomén és mű. Fenomenológia és esztétika. Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. 123–136.


[1] Hans Blumemberg: Paradigmák egy metaforológiához. (Ford. Király Edit.) In: Uő: Hajótörés nézővel. Metaforológiai tanulmányok. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2005. 199–388.

[2] A szemlélet fogalmához lásd: Hans-Georg Gadamer: Szemlélet és szemléletesség. (Ford. Kukla Krisztián.) In: Bacsó Béla (szerk.): Fenomén és mű. Fenomenológia és esztétika. Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. 123–136.

[3] Rendező: Erwin Șimșensohn. A bemutató dátuma: 2023. 01. 06.

[4] Rendező: Márkó Eszter. A bemutató dátuma: 2023. 02. 22.

[5] Rendező: Béres László. A bemutató dátuma: 2020. 02. 21.

[6] Az Imperial Theater mutatta be az előadást, Zero Mostel főszereplésével. A szöveget Joseph Stein adaptálta Sólem Aléchem műveiből, a zenét Jerry Block szerezte, a szövegkönyv pedig Sheldon Harnich munkája. A rendező és koreográfus Jerome Robins volt.

[7] A filmet Norman Jewison rendezte 1971­-ben, Hajím Topól főszereplésével. Az alkotás öt Oscar-­díjban részesült. A magyar szinkron érdekessége, hogy Tevje hangját Bessenyei Ferenc adta, aki egyébként a magyar nyelvterületen az első, és utólag elhíresült Hegedűs a háztetőn-­előadásban alakította az anatevkai tejesembert.

[8] Az első magyar nyelvű Hegedűs a háztetőn­-előadást Vámos Miklós rendezte a Fővárosi Operettszínházban. A fordítást Reményi Gyenes István végezte, a dalszövegeket G. Dénes György írta.