Puskás Panni: Tarelkin meghalt
A Játéktér 2014. tavaszi számából
Alekszandr Szuhovo-Kobilin: Tarelkin halála. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
Fotó: Boda L. Gergely
Lehet-e viccelni a halállal? Ha igen, milyen következményei vannak ennek? Tufan Imamutdinov ezekre a kérdésekre akar választ adni a Tarelkin halála rendezésében.
A marosvásárhelyi vendégjáték valószínűleg a legnyomasztóbb pontja volt a Tháliában rendezett Humorfesztiválnak. Az előadást talán csak a drámaszöveg ismeretében válogatták a programba, ám jóízűt nevetni egyszer sem lehetett rajta, a közönség tagjai zavartan felkacagtak néha, és vélhetően e fatális félreértés miatt történhetett meg, hogy szünetben a fél ház kiürült.
Tufan Imamutdinov rendezése éppen koncepciója miatt vált szélsőségessé és a fesztivál hagyományos keretein belül értelmezhetetlenné. Tézise az, hogy a Tarelkin halála című drámaszöveg a legkevésbé sem vicces, és van a fekete humornak egy olyan végső pontja, amit átlépve, rettenetes tragédia kellős közepébe csöppenünk. Ha a hallállal viccelünk, annak bizony következményei vannak, Imamutdinov értelmezésében legalábbis.
Az előadás erősen audiovizuális megjelenítése is ezt erősíti, már az első pillanatokban magában hordozza a történések visszafordíthatatlan rettenetét. A tér egy szoba, hatalmas fadeszkákból van összeácsolva, minden oldala zárt, egyedül a közönség felé nyitott. Gyorsan rájövünk arra, hogy a puritán szobabelső, ahol egy asztalon és pár széken kívül egyetlen bútor vagy használati tárgy sincs, azonos azzal a koporsóval, amit Tarelkin az első jelenetben hangos kopácsolással készít magának. A plafonról egyetlen villanykörte halvány fényében látjuk sokáig a színpadot, minden mozdulatlan, csak a háttérben ülő, fekete ruhás apácák/siratóasszonyok fájdalmas ortodox templomi énekét halljuk, ami a későbbiekben nemcsak kísérőzenéje, de organikus része lesz az előadásnak.
Amennyire átgondolt a rendező vizuális koncepciója, sajnos legalább annyira magukra vannak hagyva benne a színészek. Bár a legvalószínűbb az, hogy a játszók szándékosan degradálódnak bábokká a színpadon, ezt bizonyítják valószerűtlen jelmezeik is: Ciugulitu Csaba például hatalmas, vállmerevítős fekete köpenyt visel kapitányként, amiben leginkább egy gonosz Disney-karakterre hasonlít, a hivatalnokok pedig fekete kabátot hordanak, aminek csuklyáját teljesen össze lehet cipzározni, s mikor ezt teszik, kifejezetten hóhéroknak tűnnek.
A színészi játék pedig groteszk módon eltúlzott mozdulatokból épül fel, ez Galló Ernő örökmozgó rendőrbiztosánál a legerősebb és legélvezhetőbb. Galló energikussága egyébként betölti a teret: felmászik, lemászik, átbújik, leesik, ide szalad, oda szalad, üde színfoltja az előadásnak, tud élni a mozgás adta lehetőségekkel, és képes belőle koherens figurát kialakítani. A többiek viszont elég nehezen veszik az akadályt, látszik, hogy a koreográfia pontos megkomponálása mellett már nem nagyon maradt idő további instrukciókra. Így lesz értelmetlen Gecse Ramóna Mavrusa-figurája is, hiszen ő maga sem tudja, hogyan viszonyuljon az eseményekhez vagy akár Tarelkinhez. Hangosan bömbölő asszonyt jelenít meg, aki néha feltűnik, néha eltűnik, jajveszékelése őszintétlen, karakterét képtelenek vagyunk a helyére illeszteni. De ugyanilyen gyökértelenek és éppen ezért unalmasak a későbbi koncepciós per áldozatai is: Papagájcsikov (Ördög Miklós Levente), Brandahlisztova (Berekméri Katalin) vagy a fölbirtokosok figurái (Bokor Barna, Kovács Botond).
Üresjáratokat okoz ezenkívül az előadásban az, hogy bár a tér valóban nagyon izgalmas, a rendező annyira beleszeretett, hogy órákig képes forgatni, minden oldalról többször meg akarja mutatni nekünk. Ez vizuálisan nagyon esztétikus, a siratóasszonyok éneke közben tényleg hipnotikus, de rettentően hosszúra nyújtja az előadást, ami egy idő után már-már indokolatlannak is tűnik, mintha újra és újra meg akarná teremteni azt az atmoszférát, mely az első pillanatoktól már úgyis adott.
Ami miatt az előadás mégis odaszögez minket a székhez, az Tarelkin alakja és rettentő szenvedése. László Csaba figurája a második felvonásra válik önazonossá, amint egy agyonkínzott ember lesz belőle, aki majdnem szomjan hal. Az utolsó jelenetben kivesznek a furfangos Tarelkinből az akarat utolsó szikrái is, ösztönlénnyé válik, akinek egyetlen vágya az életben maradás lesz. A szín elején egy asztalon ül, a kapitány mögötte állva lassan önti a földre a vizet egy üvegkancsóból. A kínzás ősi formája ez, el is éri a hatását, az iratok előkerülnek a címszereplő ruhái alól, kínzója pedig futni hagyja.
De ezután nincs már élet, látjuk ezt, ha a darabokra tört Tarelkinre nézünk, a tér újra forogni kezd, kopácsolást hallunk, olyat, mint az első felvonás elején, és talán kicsit kiszámíthatóan és hatásvadász módon, de mindenképp szépen és logikusan bezárul a monumentális koporsó, hogy élve temesse el azt, aki benne maradt.
Alekszandr Szuhovo-Kobilin: Tarelkin halála
Fordító: Elbert János
Rendező: Tufan Imamutdinov. Díszlet- és jelmeztervező: Liliya Baymashkina. Színpadi mozgás: Boros Emese. Zenei vezető: Boros Emese. Szereplők: Ciugulitu Csaba, László Csaba, Tollas Gábor, Galló Ernő, Ördög Miklós Levente, Bokor Barna, Kovács Botond, Berekméri Katalin, Gecse Ramóna, Bányai Kelemen Barna, Korpos András, Bartha László Zsolt, Szabadi Nóra, Somody Hajnal, Benő Kinga, Fodor Piroska, Csíki Hajnal, Ciugulitu Sarolta, Ciugulitu Zalán, Harsányi Sára, Kilyén Dávid, Ördög Ákos.
