Puskás Panni: Menő drámát írni

A Játéktér 2016. téli számából

Fotó: Trokán Nóra

Mit csinál a dramaturg, mi a Nyílt Fórum és milyen viszonyban van a kortárs magyar dráma a színházzal? Többek között ezekről a kérdésekről faggattam Radnai Annamáriát, a Színházi Dramaturgok Céhének elnökét.

Mennyire kreatív a dramaturg munkája, és mennyiben maghatározott a rendező által?

Mindkettő, hol felváltva, hol egyidejűleg. Nagyon sokféle rendező és sokféle dramaturg van. Tudom, hogy van olyan dramaturg, akit a próbán való jelenlét frusztrál, nem szereti a puskaporszagot. Van, akit pedig frappíroz, és kifejezetten élvezi, ha azonnali kérdéseket tesznek fel neki, és ott helyben kreatív válaszokat kell adnia. A rendezők is nagyon különbözőek, ők a megrendelők, és hogy mennyire engednek be a munkájukba – hiszen a dramaturg kreativitása a próbán egy kis határsértés a rendező munkájában –, az az ő személyiségüktől függ. Van olyan rendező, akivel szüntelen diskurzusban dolgozom, és egyáltalán nem zavarja, ha rendezői ötleteket adok neki, és van olyan, akinél tudom, jobb, ha ezt meg sem próbálom. Én ezt mindig tiszteletben tartom, ilyen értelemben kaméleon vagyok: ahogy a kedves vevő akarja.

Mi az ideális eset?

Nekem az ideális eset Ascher Tamás, aki kíváncsi arra, amit mondok. Ő alapvetően nagyon kíváncsi ember, érdekli mindenkinek a véleménye, és az a benyomásom, hogy az enyém is, és sokszor hallgat arra, amit mondok. Nem csinál presztízskérdést abból, hogy valamit ő mondott vagy én, sőt néha zavarba ejtő, hogy egy-egy megbeszélésen úgy kezdi a mondatainak egy részét, hogy „Annamari azt javasolta…”. Egyszer mondtam neki, hogy ezt ne csinálja, mert a színészek utálni fognak, amiért beledumálok a rendezésbe.

Ez zavarja a színészeket?

Tudja zavarni a színészeket, ha a dramaturg külön csatornát nyit velük. Főleg, ha a színész fejében nem lesz harmónia a rendező és a dramaturg instrukciói között. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a dramaturg mást mond, csak azt, hogy a színész nem feltétlenül rakja össze a kettőt.

Volt olyan munka az életedben, amire a legjobbként emlékszel vissza?

Nem.

És olyan, amiről úgy érezted, meghaladja az erődet?

Talán kicsit meghaladta az erőmet, vagy még inkább a lehetőségeimet Nádas Péter Szirénéneke. Olyan komplex a mű, olyan sokrétű és árnyalt, hogy úgy éreztem, ezt nem lehet megvalósítani. És itt most leginkább a dramaturgiai értelemről beszélek, nem az elkészült előadásról.

Színpadra írt dráma a Szirénének?

Szerintem elég szórakoztató előadás lett belőle a Kamrában, és ott sok olyan mozzanat volt, amely azt igazolta, hogy színpadra való. Azokat a részeket próbáltuk összeválogatni Dömötör Andrással, amelyekről úgy gondoltuk, hogy színpadra valók. Nádas utána többször elmondta nyilvánosan, hogy „a dramaturg kihúzta a darabom harminc százalékát”.

Ezt a sértettség hangján mondta?

Inkább évődve. Bár először nem esett jól neki, és volt is egy hosszú levélváltásunk azután, hogy először megnézte a próbát, mert akkor nagyon nem tetszett neki.

Milyen szempontból?

Úgy érezte, hogy nem értettük meg a darabját. Ő olyan ember, akinek nagyon van kedved megfelelni. Olyan érzést kelt az emberben, hogy bármit megtennél, csak ő elégedett legyen. Nagyon rossz volt, mikor azt mondta, hogy mi ezt nem értettük meg, és akkor írtam neki valami olyasmit, hogy az ő műve már egy alapanyag, és ha egy rendező a saját gondolatai és érzései kifejezésére használja, akkor az inkább jó, mint nem.

Ez neki nem volt világos?

Így nem. Pontosabban ő, amikor eljött a próbára, várt valamit, és teljesen mást kapott. Ugyanakkor nem kérheti számon az előadáson a saját elvárásait, mert ha a Szirénének Dömötör Andrásnak erről szól, akkor erről is szól. És pont az ő darabja a felelős, mert nagyon sok lehetőség van benne arra, hogy kivegyél belőle valamit. Andrásnak akkor az apjukat kereső fiúk története volt a legfontosabb, a történelem rétegeiben és útvesztőiben eltűnt apa keresése. Egy szerző nem bírálhatja felül, hogy egy rendező kivesz egy mozzanatot vagy motívumot és azt viszi végig.

Mennyire érdemes vagy szükséges bekapcsolni az írót a színházi alkotófolyamatba?

Ez az író személyiségétől függ. Van író, aki nem szeret jelen lenni, azt mondja, hogy a szövege alapanyag, és azzal azt csinál a színház, amit akar. Van, aki tüsténkedik, van, aki akadékoskodik, van, aki túlkooperál. Nincs igazán kialakult szabály, de vannak rendezők, akik nem szeretik, ha ott van az író. Részemről, írója válogatja, az említett magatartásformák tükrében.

Előfordul olyan, hogy egy előadás létrehozása közben meg kell kérni a drámaírót, hogy valamit változtasson a szövegen?

Persze, előfordul, de szerencsésebb esetben ez a próbák előtt történik, amikor még a szövegkönyvön dolgozunk. Mert a folyamat úgy kezdődik, hogy van egy darab, amelynek vagy él a szerzője, vagy nem, vagy van fordítója, vagy nincs, és ettől függően feláll egy stáb, ami a szöveggel foglalkozik. Ebben a fázisban fordul elő, hogy a dramaturg megkéri a fordítót vagy az írót, dolgozza át bizonyos részeit a szövegnek.

És olyan van, hogy a rendező beleszól a történet alakulásába?

Beleszólhat, főleg egy még nem kanonizálódott mű esetében. Persze, tele van már kanonizált művek átírásával vagy megváltoztatásával is a piac, a rendező tulajdonképpen bármit mondhat.

Divatos dolog drámát írni 2016-ban Magyarországon?

Igen, szerintem nagyon divatos dolog. Nem, mintha érteném, hogy ez miért van, de nagyon meg vagyok hatva ettől az ambíciótól. Azt látom, hogy tisztességben megőszült szerzőket – akiket tisztelünk és nagyra tartunk prózaíróként, és bőven hátradőlhetnének – is megkísért, hogy drámát írjanak. Több olyan író van – például Kukorelly Endre vagy Závada Pál –, akik már jelentős prózaíróként kezdtek a színpad felé fordulni, szemben olyan szerzőkkel, mint Németh Ákos vagy Kárpáti Péter, akik szinte kizárólag színpadi szövegeket írtak. Szóval menő drámát írni.

Nem annyira anyanyelvi formánk talán a dráma, mint az angolszász országoknak – főleg Shakespeare miatt –, nem tudjuk olyan jól kifejezni magunkat drámában mi, magyarok, de ambíciónk van, határozottan.

A kortárs magyar dráma egyik legfontosabb fóruma a Nyílt Fórum, amelyet a Színházi Dramaturgok Céhe működtet. Mi ez pontosan?

A Nyílt Fórum egy 31 éves intézmény, 1985-ben indult. Radnóti Zsuzsa, Böhm György, Békés Pál, Nagy András és a zalaegerszegi színház akkori vezetősége, Ruszt József és Merő Béla alapították. Ők hozták létre a Kortárs Magyar Dráma Nyílt Fóruma nevű intézményt és rendezvényt azzal a céllal, hogy fórumot adjanak olyan daraboknak, amelyeknek semmilyen megjelenési formájuk nincs. Ne felejtsük el, hogy ez még bőven a szocializmus, és a színpadra kerülésnek még nem volt annyi lehetősége, mint most. Most gyakorlatilag bárki színpadra tud kerülni, a legvadabb dilettáns is, mert a színház még mindig egy viszonylag olcsó műfaj, és rengeteg játszóhely van. Ha valakinek van kidobni való kétszázezer forintja, abból egy egyszerűbb színházi előadást létre lehet hozni. 1985-ben ez korántsem volt így, nagyon sok tűrt és tiltott darab volt, a fórumnak pedig az volt a célja, hogy ezeknek szakmai nyilvánosságot adjon, illetve, hogy a szerzők dramaturgiai tanácsokat kapjanak. Volt minden évben egy három-négy napos zalaegerszegi hosszú hétvége, és ez így ment tizenöt évig, amikor a Dramaturgok Céhe átvitte a Nyílt Fórumot Pécsre, az akkor induló Pécsi Országos Színházi Találkozóra. Az volt az ötlet, hogy menjünk ki a szélesebb közönség elé. Pécsett megint eltelt tizenöt év, ami alatt nagyon sokan megtudták, hogy létezik a Színházi Dramaturgok Céhe, és hogy a felolvasószínház egy érdekes műfaj. Az derült ki, hogy egy stúdiószínháznál kétszer-háromszor nagyobb helyet meg lehet tölteni a pécsi Művészetek Házában egy felolvasószínházi délutánra.

Most megint eltelt tizenöt év, és miközben népszerűek, elismertek lettünk, és elismertettünk sok művet, mintha fellazult volna az írókkal való szoros munkaviszonyunk. Az íróknak most felnőtt egy új generációja anélkül, hogy tudnák, miben tud segíteni nekik egy dramaturg. Holott, ha eltöltöttek volna annak idején egy hétvégét Zalaegerszegen, akkor ez teljesen világos lenne számukra.

Idén vesztettük el Solténszky Tibor kollégánkat, aki az egész Nyílt Fórum mozgatórugója volt, és nagyon hiányzik, mert vele lehetett arról beszélgetni, hogy mi kéne még a Nyílt Fórumba. Most azt gondoltuk az új vezetőséggel, hogy ki kell egészíteni a fórumot azokkal a funkciókkal, amelyeket régen az írókkal együtt gyakoroltunk. Egy felhívást intéztünk az írókhoz, hogy küldjenek olyan kész vagy félkész drámákat, amelyeknek a megírásukban tudunk segíteni. A beküldött darabokból fogunk kiválasztani maximum tízet, és január első hétvégéjén elmegyünk Zalaegerszegre, ahol ezekkel a kiválasztott darabokkal fogunk intenzíven foglalkozni. Itt tényleges munka a szövegeken még nem lesz, csak véleményeket hallgatnak a szerzők, majd hazamennek, kiheverik, kapnak két hónapot, és márciusban a DESZKA ideje alatt Debrecenben lesz a következő forduló, ahova hozzák az átírt műveket. Az már műhelymunka lesz, ott konkrétabban foglalkozunk majd a dramaturgiai problémákkal, lesznek felolvasásrészletek is, ez lesz a középfázis. Majd újabb két hónap után felolvassuk mindet a POSZT-on. Ilyen lesz az új Nyílt Fórum.

Van generációváltás a drámaírók között? Vannak új hangok?

Nem látom azt, hogy a nyolcvan utáni születésűek más stílusban alkotnának. Nincsenek feltűnően, vagy döbbenetesen új hangok. Sokféle narratíva létezik és sokféle nyelv, de úgy érzem, ők is kiválasztanak idolokat, akik iránt szimpátiával vannak alkotói értelemben. Nem érzek olyan merőben új hangot, amit még nem hallottam. A Nyílt Fórum idei felhívására 145 darab érkezett úgy, hogy nem ígértünk semmit, csak azt, hogy kiválasztunk párat, amit fejlesztünk júniusig. Vannak köztük teljesen dilettánsak, vannak, akik már a hatodik pályázatra küldik be ugyanazt a művüket – ezeket már mi is hat pályázatban olvastuk, mert mi zsűrizzük azokat is –, és van körülbelül negyven szöveg, amit érdemesnek gondolok a fejlesztésre.

Azt mondod, nincsenek új hangok a fiatal generációnál. Milyen európai trendeket lehet észrevenni a szövegeikben?

Nem vagyok szakértője az európai trendeknek, biztos vannak, de amiket olvasok, kortárs német, angol vagy orosz darabokat, azok nagyon különbözőek. Emiatt azt gondolom, hogy maximum nemzeti trendek vannak. Nincs trend, hanem nagyon egyidejű a drámapiac, nem szorítja ki az egyik forma a másikat: egyidejűleg jelen vannak a teljesen tradicionális formák és a legavantgárdabb kísérletek is. Mindegyik létjogosult, pedig mindegyik megkérdőjelezi a másik létjogosultságát.

A színháznak két baja van a magyar, kortárs drámával: az egyik, hogy miért szól a rögvalóságról, a másik, hogy miért nem szól az életről. Tehát vagy nagyon földhözragadtnak találja az élő színház ezeket a darabokat, vagy azt mondja, hogy nincs életismeretük. A magyar kőszínházi világ nincs nagyon familiáris viszonyban a kortárs drámával, relatíve kevés a kortárs bemutató. Bár munkahelyem, a Katona ebben élen jár.

Tíz bemutatóból hat kortárs szöveg lesz az idén.

Holott nem konkrétan ez a deklarált cél, hanem a valóság ábrázolása, annak elkötelezett szándéka – és ebből következik, hogy kortárs szövegeket játszunk. Van olyan kortárs darab a Katona repertoárján is, amit én nem tartok remekműnek, de azt érzékelem, hogy a bemutatás szándéka felülírja a mű hiányosságait. Sokszor felmerülő kérdés, hogy a téma vagy a forma a fontosabb.

Azt mondtad, hogy a színházakban vagy túl földhözragadtnak, vagy túl elvontnak gondolják a kortárs drámaszövegeket. Ez a magyar színházi hagyományoknak a következménye?

Abban az értelemben igen, hogy a magyar dráma elég gyökértelen műfaj.  Miközben Angliának már volt egy Shakespeare-je, és éppen Moliére szerepel a francia színpadon, itthon nincs hivatalos színjátszás, és nincs drámairodalom. Amikor az angolok már Shakespeare-t néztek, akkor Magyarországon még iskoladráma se nagyon volt. Nem az anyanyelvünk a dráma, nem fogalmazunk biztonságosan ezen a nyelven. Kicsit olyan ez, mint a demokrácia: ott is előnyben vannak azok az országok, ahol 2−300 évvel előbb lett jobbágyfelszabadítás, demokrácia. Egész egyszerűen le vagyunk maradva az európai tradícióhoz képest.

Van olyan, akit progresszív magyar drámaírónak tartasz?

Nagy reményeket fűztem Hamvai Kornélhoz, és nagyon fájlalom, hogy az utóbbi időben nem írt drámát. A Hóhérok havától, a Márton partjelzőtől, annak idején el voltam ájulva minden szempontból: nyelvileg, a narratívától, a tartalomtól. Most ilyen erős érkezését Székely Csabának látom. Mikó Csabát szintén nagyra tartom. Neki talán nem olyan csinnadrattás a bevonulása, mint Székelynek, de az Apátlanok nagyon figyelemre méltó darab, és nagyon örülök, hogy Gáspár Ildikó megcsinálhatta egy jelentős budapesti színházban, az Örkényben.

Nagyon érdekes az is, hogy Kárpáti Pétert, aki létező drámaíró volt, és irodalmi igényű darabokat írt, egyszer csak az improvizatív színházban látjuk egy csodálatos másodvirágzással, csak furcsa őt új drámaírónak nevezni, mert enyhén szólva nem épp kezdő.

Megint a Színházi Dramaturgok Céhének elnöke lettél. Voltál már egyszer, akkor lemondtál. Mi történt akkor és most?

Lemondtam, mert úgy éreztem, hogy kiüresedett a céh és az elnökség, és hogy nem tudunk ügyek mellé egyöntetűen odaállni. Hiszek a dinamikában, és hogy legyenek különböző vélemények, csak volt egy pillanat, amikor elviselhetetlennek éreztem annak feszültségét, hogy egy társadalmilag fontos kérdésben nem azt nem tudtuk eldönteni, hogy mit mondjunk, hanem azt se, hogy mondjunk-e valamit.

Ez 2014-ben a POSZT előtti emlékezetes eseménysorozat volt, és azért nem akarom Csáki-ügynek hívni, mert nem tartom annak. Volt egy olyan szituáció, amelyről mindenkinek volt véleménye, és nekünk nemcsak a véleményünk nem egyezett, hanem abban sem tudtunk megegyezni, hogy megszólaljunk-e. Én pedig nem tudtam elviselni, hogy nem mondunk semmit.

Aztán eltelt egy év, lemondott a maradék elnökség is, és volt egy tisztújító közgyűlés, ahol az volt az érzésem, hogy kell valami energia, ami még egyszer megpróbálja felhúzni a céhet a mélypontról, ahol akkor volt. És akkor azt gondoltam, hogy bennem még van annyi energia, hogy utoljára az életben nekifussak és megpróbáljam.