Purosz Leonidasz: Eszköztelenek seregszemléje

36. Thealter fesztivál, Szeged, 2026. július 19–25. Borítókép: Bari-Döbrönte-Gyáfrás-Juhász-Mendel-Németh B.-Ódor: MEN @thealterphoto2026

2014-ben végzős drámatagozatos diákként vettem részt először a szegedi Thealter fesztiválon. Utcaszínházi előadással készültünk – nem emlékszem, hogyan sikerült a fellépés, de arra igen, hogy mindennap ingyen ebéd várta a fellépőket az ikonikus Tündérkonyha menzán, és én büszke voltam, amiért ez jár nekünk, vendégeknek. Hiszen megdolgoztunk érte. 

Bár azóta is sokszor megfordultam július végén Szegeden – le-lecsapva egy-egy izgalmasnak ígérkező Thealter-előadásra –, most, 2026-ban töltök hosszú idő után újra egy egész hetet szülővárosom ikonikus színházi fesztiválján. Látványos a különbség a bő egy évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest – tulajdonképpen látványos az eredménye a (remélhetőleg) magunk mögött hagyott időszak kultúra(-nem)finanszírozási mélyrepülésének, amelynek a Thealter is a vesztesei közé tartozott. Ebédkupon nincsen. Miből telne rá? Bulinak, közösségi programnak sem találom nyomát; lemennek az előadások, aztán mindenki megy, amerre lát. A szakmai beszélgetések a Zoomra költöztek. A Kisszínház kikerült a helyszínek közül, maradtak a félig-meddig intézményes terek: a Régi Zsinagóga, a Szegedi Nemzeti Színház balett-terme és a nyaranta zárva tartó Grand Café. Idegen nyelvű előadás nincs a programban, kőszínházi produkció is csak egy (arról sem mondanánk meg, hogy az), de a program mindenkori gerincét adó függetlenek is egytől egyig szinte díszlet nélkül érkeznek. Mobilisak, költséghatékonyak, látszik.

Mi maradt mostanra a Thealterből? Elsősorban a lényeg: egy puritán, karakteres fesztivál, szűkös, de csurig töltött nézőterekkel. Tartalmas program: prózai, felolvasó, gyerek-, báb-, tánc-, performansz- és koncertszínház – összesen huszonhárom produkció. Egy kimondottan színvonalas fesztiválblog, ahonnan jó szívvel inspirálódok nézőként, tudósítóként. Egy alázatos munkát végző, jelentős részben önkéntesekből álló stáb, amely szívósan alkotó-kísérletező színházcsinálóknak, visszajáró társulatoknak és újonnan formálódó műhelyeknek biztosít fellépési lehetőséget. Éppenséggel továbbra is büszkék lehetünk rájuk, büszkék lehetnek magukra – most a legbüszkébbek. Spártai körülmények között is megdolgoznak érte.

Magától értetődő aktualitás

A sokszor csupán a pályázatírás idején komolyan vett alapvetés, miszerint a színház mindig jelen viszonyainkra, szűkebb vagy tágabb környezetünk aktuális kérdéseire, problémáira reflektál, a 36. Thealter produkcióit nézve egészen magától értetődőnek hat. A Független Színház két színésznő (Farkas Ramóna és Nemcsók Nóra) által játszott előadása, az Illés Márton szövegéből Nagy Henrik által rendezett A legjobb falu például egy elnéptelenedő kis település általános iskoláját veszi górcső alá, ahol a külföldről visszatérő, lelkes roma tanítónő próbálja rábírni szintén roma diákjait, hogy induljanak a címbe emelt pályázaton, összekötve a kellemest a hasznossal: gyűjtsék össze saját családjuk, közösségük történeteit, ezáltal tanuljanak meg beszélni önmagukról, és bizonyítsák be, hogy igenis különlegesek mint emberek és mint a falu lakói. De van-e erre igény? Van-e valódi kitörési lehetőség, miközben más iskoláknak sokkal jobb az infrastruktúrája, a nem cigány szülők meg egyébként is a szegregációban hisznek? És persze, igaz-e egyáltalán a kiindulópont: tényleg jó-e itt élni? Az egy-két jellemző vonásuk által, típusfiguraként megjelenített diákokat egyre mélyebben megismerő tanítónő fokozatosan elbizonytalanodik, ám a kissé talán didaktikus előadás végkifejlete nem lehet más, mint a hősies elhatározás: folytatni kell, hiszen az, hogy ezek a hátrányos helyzetű gyerekek értéket kapnak és teremtenek, önmagában is felbecsülhetetlen részsiker.

Kevésbé direkt üzenetet közvetít a Láthatáron Csoport előadása – sőt, nehéz eldönteni, hogy a két, össze nem érő idősíkon futó ZUG szerkezete azért olyan meghökkentő, mert Widder Kristóf rendező kissé pongyolán állítja egymás mellé a tiszazugi méregkeverő asszonyok és a jelenkori bántalmazó kapcsolatokból menekülő nők történetét, vagy éppen hogy költői erővel hat a párhuzam. Jutott-e a világ előrébb azáltal, hogy a mai kor bántalmazottjai már tudnak beszélni az őket ért traumákról? Egyfelől nyilván igen, hiszen amint végső kétségbeesésükben felteszik maguknak a gyilkos bába hátborzongató mottóként kísértő évszázados kérdését – „mit kínlódsz vele?” –, a választ már nem a férjeik meggyilkolása jelenti. Ugyanakkor hiába a köznyelvbe szivárgó pszichologizáló fordulatok – „gaslighting”, „toxic” –, van, ami nem változik. Például a kiszolgáltatottak magánya. A végig népies, fekete gyászruhát és fejkendőt viselő Balogh Orsolya és Feuer Yvette párosa rendkívüli jelenléttel dolgozik. Egy-egy pillanatban szinkronba kerülnek, különösen mikor (hangsúlyosan női) munkát végeznek: minden indulatukat a húsklopfolásba és a tésztagyúrásba csatornázzák. Máskor árgus tekintettel hallgatják egymás monológjait, és közben mintha magukban ítélkeznének – nem vállalnak szolidaritást a másikkal.

Duplán hazai pályán játszik a Szahara: Rédei Roland drámáját eredetileg is a Régi Zsinagógában állította színpadra Czene Zoltán, ráadásul egy ízig-vérig helyi, a Szeged környéki tanyavilágban játszódó történetről van szó, amelyet a Szegedi Nemzeti Színház támogatásával – és színészeinek bevonásával –, de független körülmények között valósítottak meg az alkotók. A helyszín tehát az érzelmileg is elsivatagosodó alföldi puszta egy libafarmja, hőseink pedig modernebbek annál, mint azt a díszletként szolgáló hangyás tévé, a porlepte lekváros- és por nem lepte pálinkásüvegek, illetve a hangsúlyosan vidékies jelmezek alapján a körben ülő nézők esetleg elsőre sejthetik: akadnak köztük alvállalkozók, páciensek az ópusztaszeri elmegyógyintézetből, kiöregedett megyei rúdugrók – még a Netflixet meg az HBO-t is be tudják kötni. Ebbe a miliőbe tér vissza az apja öngyilkossága után heroinistává váló főszereplő fiú, hogy az őt patronáló alkoholista, kártyás nagybácsi szárnyai alatt kigyógyuljon függőségéből, és végleg talpra álljon. Nem sikerül neki. És nem is azért, mert rossz emberek vennék körül, egyszerűen csak itt senki nem tud jól szeretni – a gondoskodást úgy képzelik el, hogy túlfűtik a libafarmot. Még elvágyódni sem tudnak rendesen: a „valahol, máshol”-ról a Szahara jut eszükbe, az Alföld felnagyított, tovább csupaszított mása. A recenziókat böngészve nem én vagyok az első, akinek a darab figuráiról, dialógjairól, cselekményvezetéséről és humoráról Martin McDonagh világa jut eszembe – részemről ez egyértelmű dicséret, még ha itt-ott ki is lóg a stílusimitáció lólába. A Szahara az idei év egyik legfigyelemreméltóbb új drámaszövege, a színészek – László Gáspár, Balog József, de különösen Csorba Kata, Kállai Ákos és Kárász Zénó – alakításai pedig a fesztivál legemlékezetesebbjei közé tartoznak.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem meghívott vendégekkel kiegészülő diákjai idén egy Hamleték – felnövéstörténettel érkeznek, ám a cím csalóka: csupán a Shakespeare-dráma viszonyrendszerét mentik át előadásukba az alkotók. Ebben a változatban Walters Lili örökös halogató női Hamletje (pardon: Lilije) saját apja temetését lekésve érkezik haza a szegedi családi lakásba, ahol azzal szembesül, hogy nagybátyja, a Martinkovics Máté által alakított Claudius (pardon: Máté) máris átvette a családi sörbizniszt, és összejött az anyjával; satöbbi, további megfeleltetések. Ezek stimmelnek, lélektanilag is jól vannak felépítve, Muhi Zsófia rendező nem először dolgozik hasonló módszerrel. A saját keresztnevek használatának hozadéka, hogy így a színészek mintha ösztönösebben megtalálnák a szerepük igazságát – azt hiszem, nem Gertrudot vagy Opheliát játszanak, hanem önmaguk alternatív változatát, amelynek Gertrud vagy Ophelia útját kell bejárnia. Mindez jól működhetne, de az előadás egy idő után belefullad saját intimitásába: Hamlet hazatér, nem akarja elfogadni az elkerülhetetlen változást, nagyon sokat lelkizik mindenkivel, és mielőtt meghozna bármilyen döntést, vagy a cselekvés útjára lépne (azaz megmérettetne a felnövés nehéz története által), máris újra sötét van, mint a darab legelején. Az érzelmi tetőpontok helyén szívhez szóló kórusművekké gyúrt popslágereket hallgathatunk. Tekinthetjük ezt generációnk kritikájának is.

A szerepeken innen – és túl

Az idei Thealteren a legmélyebb benyomást azok az előadások teszik rám, amelyekben egyáltalán nem vagy csak részben történik szerepfelvétel – és amelyek (éppen ezért) a színház határterületein mozognak. A legradikálisabb példa a magyarkanizsai Együtt Veled Értük Értelmi És Testi Fogyatékosok Érdekeit Védő És Segítő Egyesület Mázlisták névre keresztelt színtársulatának előadása, az Átesés – profán misztérium. Látványosan sérült emberek önreprezentációjának lehetünk tanúi – sokszor töredékesen érthető monológjaik hangfelvételről szólnak, miközben ők maguk stilizált és praktikus, hétköznapi és rituális mozgásokat végeznek: repülőt röptetnek, szobabicikliznek, dínókat pakolnak, projektor lapjára tökéletlen szíveket rajzolnak, ásnak és temetnek. Nem véletlen a cím: valóban szakrális tanúság a miénk – mintha valamiféle csodával találkoznánk. Kik ezek az ismerős ismeretlenek, akik megengedik nekünk, hogy nézzük, lássuk a fogyatékosságaikat – és hogy ugyanakkor bepillantást nyerjünk mögéjük? Krisztus súlyos keresztjét cipelik, vagy egy másik, angyali szférából üzennek? Megengedik, hogy mindkettőt gondoljuk róluk. Az Átesés attól érzékenyítő erejű rítus, hogy egyszerre irányítja figyelmünket a másságra és az univerzalitásra. 

Ismerősebb vizekre kalauzol minket a MEN című performansz, amely az alkotók – Bari István Péter, Döbrönte Zsófi, Gyáfrás István, Juhász Maja, Mendel Péter, Németh B. Kristóf és Ódor Gergő – bevallása szerint úgynevezett szekunder férfiélményt kíván nyújtani a nézőknek. Nevezzük nevén: hamisítatlan kanbuliba érkezünk, a vetítőn pornócasting beszélgetős része (!) megy, az egyik házigazda mindenkinek nagy komolyan bemutatkozik, mások gyúrnak, birkóznak, sört kínálnak, ismertetik harci sérüléseiket: medúzacsípés, gerincsérv. Ahogy Móricka elképzeli – de az est során kiderül, hogy ahány Móricka, annyi férfiasságeszmény, vendéglátóink pedig érdeklődve helyezkednek bele egymás vízióiba. Érződik, hogy ez az öt, nagyjából egykorú, húszas éveiben járó fiú és az őket a technikai pultból segítő két lány hosszas kutatómunkát (ötletelést, kísérletezést, szórakozást) tett abba, hogy közelebb kerüljenek projektjük tárgyához. Hogy nem akarnak nagyot mondani, gyónni, ítélkezni, moralizálni – csak szívvel-lélekkel, azaz teljes komolysággal játszani. Ahogy arra csak az igazi férfiak (kisfiúk? emberek?) képesek. Egy pillanatig sem akarnak viccet csinálni magukból, de bármikor készek kinevetni magukat. Ilyen paradoxonok jutnak eszembe, miközben folyik a performansz a maga házibuli-tempójában – van időm gondolkodni, mert valaki épp egy elég hosszú és unalmas kiselőadást tart a top tíz filmes férfihalálból. De ez is tetszik, ez a nem-színházi időkezelés. Közös térben, közös fényben vagyunk, készül a mikróban a popcorn, figyelhetjük egymást mi is, nézők – felértékelődik a jelenlétünk. Kötött szövegkönyv sincs, csak egy, a falra transzparensen kiragasztott sorvezető jelenetsor, lásd: „néptánc”, „buzilista”, „garázsbanda”, „randi sztorik”. A szereplők improvizálnak, reflektálnak korábbi előadásokra, ahol csak lehet, próbálnak újat mondani egymásnak is. Egyszerre akarnak megnyílni és mindenben versenyezni – még a megnyílásból is versenyt csinálnak. Nincsenek készen mint Férfi, soha nem is lehetnek (lehetünk) – mint ahogy a MEN sem ölthet befejezett formát. De pont ettől jó performansz. Állandó helyszínen egyébként már nem is játsszák többet – meghívásukat melegen ajánlom minden erdélyi (és persze nem erdélyi) befogadóhelynek, amíg van rá lehetőség.

Mint ahogy Horváth Kristóf „Színész Bob” Cigyar Magánya is – úgy képzelem – értő és érzékeny közönségre találna a határon túli színpadokon, hiszen a „stand up comedy/tragedy”-ként felcímkézett one man show alaphelyzete a kisebbségi lét általi determináltság. Míg fehér férfinek lenni azért nehéz, mert mindenki azt hiszi, hogy könnyű – hogy egy pillanatig visszautaljak a MEN-re –, magyar cigánynak (cigány magyarnak) lenni azért nehéz, mert… Hát igen, ide nem elég egy bon mot. Például azért nehéz, mert a társadalom mindig a cigányságához méri az embert, de legalábbis az ember mindig a cigányságához méri saját magát, mint az a rendkívül szellemes első mondatokból kiderül. Ráadásul a helyzet az, hogy Horváth Kristóf egy kicsit túl fehér. Kisebbségiek között is kisebbségi. Akár le is tagadhatná a származását – mint ahogy az anyja is erre nevelte: ne énekeljen, mert cigány lesz belőle. Máskor pedig arra, hogy ha bántják, a következő mondókával vágjon vissza: „cigány vagyok, nem tagadom, amit szarok, neked adom”. Meglehetősen ellentmondásos örökség ez, tele szégyennel és önérzettel – de hát valamelyest mindenki így viszonyul a hozott csomagjához. Életünk egy pontján érdemes nem le-, de elszámolni vele, ezáltal jobban megismerni, megszeretni önmagunkat, őseinket. Horváth Kristóf nyílt színen, minden önsajnálat nélkül végzi el a terápiás munkát – vérbő humora egyszerre túlélési stratégia, a méltóság visszaszerzésének eszköze és tükör, amelyben a közönség tagjai megfigyelhetik egymást, önmagukat. És feltehetik a nagy kérdést: apropó, min is nevetünk?