Purosz Leonidasz: A türelem mindent terem

Purosz Leonidasz: A türelem mindent terem

1978. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
A Játéktér 2024/1. számából

Fotók: Beliczay László

És miről szól? – teszik fel a logikus kérdést ismerőseim, akiket úton-útfélen próbálok meggyőzni, hogy vegyék ki a szabadságot, szánjanak rá egy napot, és utazzanak el Temesvárra, mert nincs mese, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház 1978 című előadását egyszerűen látni kell. Mindenről – felelem, de a pontosság kedvéért azért szűkítem egy picit. Egy álmos, kommunista délutánról, amikor váratlanul megszólal a telefon. „Micsoda nap!” Világháborúkról, diktatúráról, a tiltott kávé öröméről. Hősiességről, megalkuvásról, lázadásról, bosszúvágyról, szeretetről, megaláztatásról. A túl- és át- és megélésről. A negyedik falról. Fehér és fekete hóról. Lekvárról és vérről. A család megtartó erejéről. Ceaușescuról, Ferenc Józsefről, a szomszéd cigányról. A Gyökerek című sorozatról. Temesvárról és Nova Goricáról. A színészi munkáról. A színészekről személyesen. Rólunk személyesen. Azokról a kicsi és nagy történeteinkről, amelyek látszólag lazán, valójában elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz – megmutatják a jellemünket, és közösséggé tesznek minket. Három felvonás, közel öt óra: mint egy évszázad, gyorsan elrepül.

Tomi Janežič néhány produkcióját (A sirály; Ivan Iljics halála; No Title Yet; Ványa bácsi) már láthatta a romániai fesztiválközönség, de ez az első alkalom, hogy az országban – és hogy magyar nyelvterületen – rendezett. A lírai felvezető után pedig most jön a neheze, hiszen mégiscsak arról kellene írnom valamit, hogy mitől is olyan lenyűgöző, mitől olyan igaz ez az előadás, hogy arra ki kell venni, rá kell szánni, és a többi. A gordiuszi csomó átvágásával kezdem: többek között azért, mert Janežič köztudottan zseniális rendező. Tehát hagyják dolgozni. Kíváncsi lennék a pályakezdésére – az esetleges kudarcokkal együtt –, hogyan kanyargott idáig ez az alkotói út. Mostanra viszont annyira nagy formátum, hogy megteremtheti a maga feltételeit. Például felújítják és befűtik a kedvéért az egykori Műegyetem Hidrotechnikai Karának használaton kívül álló épületét, amelynek három különböző szintjén játszódik az előadás. Komoly anyagi befektetésről lehet szó, nyilván kellett hozzá Temesvár európai kulturális főváros státusza és az ezzel járó támogatás is, de anélkül, hogy belelátnék a színház gazdasági működésébe, azt hiszem, a nyilvánvaló szakmai és presztízsértékkel együtt is bátorság kellett a produkció bevállalásához. Hiszen szokatlan dolog három hónapon keresztül egyetlen alkotófolyamatra koncentrálni, amelynek végterméke egy nem túl repertoárbarát, kevesebb mint száz fő befogadására alkalmas, piaci alapon soha meg nem térülő, maratoni – janežiči mérték szerint normál – hosszúságú darab. Nem kérdés, hogy megérte.


Az 1978 és általában Janežič legfőbb titka a színpadon is, azt hiszem, a türelem. Hogy kivárja a csoda születését. A színészek nem kapkodnak, gesztusaiknak megvan a maguk tökéletes helye és ideje – csak éppen mintha teljesen spontán történne minden, fittyet hányva a szokásos történetvezetési sémákra. Mintha nem volna lepontozva semmi. Elkalandoznak, fantáziálnak, játszanak – tudják, mi fontos és mi kevésbé fontos. Hogy néha a mellékszálnak van igazi súlya. Aztán a sűrű, élettel teli gomolygás hirtelen berobban, jellemzően nem ott, ahol vártuk. A legemlékezetesebb jelenetek szinte mindegyikében a szereplők időérzéke kerül konfliktusba egymással vagy a nézőkével. A diktatúra bukása után a szomszéd szekus és a felesége elköltöznek a tömbházból. A szöveg tanúsága szerint a lakók akadályozzák, alázzák őket cipekedés közben, de a színpadon csak annyi történik, hogy a pár idegőrlő lassúsággal – valójában: normál tempóban – pakolja ki az első felvonás díszletét, a többiek pedig kifejezéstelen arccal nézik őket. A fronton haldokló katonák tételesen elképzelik, milyen utcák, házak, játszóterek épülnek majd ott, ahol kínok között fetrengenek éppen. A nagynéni (Vajda Boróka) azt olvassa a női magazinban, hogy a boldogsághoz napi húsz másodperc ölelésre van szükség – a mesélő (Mátyás Zsolt) pedig elgondolkodik, vajon volt-e része a nőnek élete során összesen ennyiben. Az anyában (Simó Emese) egy világ omlik össze, amikor a forradalom napján egyetlen ember nem megy ki az utcára tüntetni: a saját férje, aki decensen kitölti a munkaidőt – és látjuk a színen a férfit alakító Czüvek Lorándot, aki elpusztíthatatlan mosollyal dugdossa az idegen valutát a lekvárosüveg mélyére, miközben teli torokból üvöltenek vele. Lajter Márkó Ernesztó a szomszéd Kunta Kintét idézi meg, aki mikor ivott, mindig azt mesélte: „Gyalog jöttem haza Szibériából, ott együtt ettem a varjakkal.” És aztán elmondja még sokszor a mondatot, fokozódó keserűséggel és hangerővel, hogy végül a történelem minden fájdalma és abszurditása benne sűrűsödik. 

Egy másik jellemző tragikomikum-forrás, amikor a szereplők (avagy a rendszer) valóságérzékelése bicsaklik meg: apróságok nőnek hatalmassá, míg az igazán jelentős dolgok porszemmé töpörödnek. A szomszédasszony (Borbély Emília) meglepi a némaságba burkolódzó, talán már egészen demens dédnagyapát (Kiss Attila) egykori világháborús bajtársa verseskötetével, és csodálkozik, amiért az nem reagál a gesztusra. A lázadó, Rolling Stones-os pólója miatt megkínzott, a jéghideg folyót átúszva nyugatra szökő nagybácsi (Jancsó Előd) csodálatába némi kisebbségi komplexus vegyül, mikor ott még vagányabbnak tűnő hippiket lát – pedig ki tudhatna nála többet a szabadságvágyról? Egy háborús veterán (Balázs Attila) hiába lobogtatja az igazolást, miszerint igenis ott volt Isonzónál, nem tud felmászni az apró földkupacra, amelynek tetejéről a Ceaușescu-portrét tartják a magasba.

Marina Sremac korhű jelmezei csak annyira realisták, hogy egyértelmű legyen, ha parókával van dolgunk. Nehéz lenne nem észrevenni, hiszen a színészek időnként lekapják magukról. A második felvonás elején a mesélő a nagyapja műhelyében egy színházi Ferenc József-bajuszt talál, és a felpróbálás gesztusa lendíti és tágítja tovább a cselekményt. Hogyan tehetjük sajátunkká a múltat? – mintha az egész előadás ebből a kérdésből indulna ki. (Egy ponton Carlo Zoratti olasz videós egy szkeccs erejéig konkrétabban is körüljárja a témát, de ez annyira jó poén, hogy nem lövöm le.) A nem-színházi tér és a Branko Hojnik által jegyzett díszlet messzemenőkig autentikus, ugyanakkor mégsem (csak) illúzióteremtésre szolgál – pontosabban reflektál saját fikció mivoltára. A harmadik felvonásban a kiskatonákat alakító színészekre egy valódi gödörben komoly mennyiségű vörös folyadékot locsolnak, miközben a rendező időnként maga is besétál a jelenetbe, és kézi szerkentyűjéből füstöt fúj a szereplők köré. Nyilvánvalóan művérről van szó, de nem is azt kell elhinnünk, hogy egy ember előttünk valóban sebet kapott. A fagyos csarnokban ez így is határfeszegető gesztus, nagyjából a létező legdurvább tortúra, amin egy színész keresztülmehet. Eszünkbe juthat a nagybácsi, aki mindennap egy órát tusolt jéghideg vízzel – eddigre megtudjuk, hogy a menekülésére készítette fel magát. Nagyon is láthatóvá válik tehát a színészi munka, amely vállaltan kísérletezés és játék, de kőkemény edzés szükségeltetik hozzá, sőt, önmagában is edzés. 


A harmadik felvonás egyébként több szempontból is külön egységet képez. Egyrészt itt a legextrémebb a térhasználat: reflektorokkal pásztázott, félbehagyott építkezés körül vacognak a nézők. Másrészt ez a legnyersebb, egyben a legáttételesebb rész: egy, a műhelybeli bajusz mellett talált, amatőr szerző – a dédnagyapa? – által írt forgatókönyv elevenedik meg: egy vélhetően megélt, ugyanakkor naivan ábrázolt, brutális világháborús történet. Ez a felvonás már nem (kizárólag) a társulat által hozott sztorikból épül fel – Simona Semenič szlovén drámaíró is közreműködött benne. És én eggyel gyengébbnek érzem, mint az előző kettőt. Legalábbis a premier utáni előadáson, mikor volt szerencsém látni, még nem állt össze igazán a ritmusa – pedig ahogy fentebb utaltam rá, éppen az időkezelés a janežiči színház kulcsa. Biztos vagyok benne, hogy apróbb ellenérzéseim elsősorban ebből fakadnak. Ugyanakkor december 8-án nem voltam meggyőződve például arról, tudja-e tovább emelni a tétet egy (doku)fikción belüli fikció, ami által nem kerülünk sokkal közelebb az addig megismert karakterekhez. Vagy: teljesen jól működött az első két felvonásban, hogy a mesélő-főszereplő Mátyás Zsoltnak csupán a hangját hallottuk, és várható volt, hogy a harmadikban majd megjelenik fizikai valójában is – ehhez képest csalódást keltett, hogy tényleg megjelent, különösebb motiváció vagy következmény nélkül. Hát, ennyi negatívum jut eszembe hirtelen.

A sajtóanyagból idézek: „az 1978 egy tizenkét előadásból álló, Destin(y)ation címet viselő sorozat része, amely különböző országok színházait kapcsolja össze egy rendkívüli projekt keretében a Nova Gorica (Szlovénia) // Gorizia (Olaszország) 2025 Európa Kulturális Fővárosa program részeként.” Elég jól hangzik. Mivel tudtommal a temesvári az első, ami elkészült a tizenkettőből, némi fejtörést okoz, vajon hogyan fog beleférni további tizenegy (maratoni, félmaratoni hosszúságú?) produkció a rendelkezésre álló bő egy évbe. De aggódjanak csak az illetékesek. Tavaszra – mikor ez az írás megjelenik – az 1978 egy kis téli szünet után újra repertoárra kerül. Biztos sokszor elpróbálják még a harmadik felvonást is, mi pedig megnézhetjük, hogyan működik az előadás immár a rendező folyamatos sürgés-forgása és spontán füstgépezési akciói nélkül.


1978. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár. Bemutató: 2023. december 7. Szerző: Tomi Janežič, Simona Semenič. Rendező: Tomi Janežič. Díszlet: Branko Hojnik. Jelmez: Marina Sremac. Koreográfia: Döbrei Dénes. Zene és sound design: Samo Kutin, Eduardo Raon. Videó: Carlo Zoratti. Rendezőasszisztens: Žiga Hren, Nina Rajić Kranjac. Ügyelő: Császár Mónika, Bálint Előd. Szereplők: Balázs Attila, Borbély B. Emília, Császár Mónika, Czüvek Loránd, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Mátyás Zsolt Imre, Simó Emese, Szőllősi Eszter, Vajda Boróka.