Purosz Leonidasz: A focista, a szépunokák meg az osztályváltó

Purosz Leonidasz: A focista, a szépunokák meg az osztályváltó

16. Ördögkatlan Fesztivál
A Játéktér 2023/3. számából

Borítókép: Puszták népe. Fotó: Kuttner Ádám

Tizenhárom éve minden augusztus elején hátamra kapom az elnyűhetetlen Quechua-sátrat, és célba veszem Dél-Baranya ismerős falvait, elsősorban Nagyharsányt és Beremendet: itt rendezik meg az Ördögkatlant, Magyarország talán leghangulatosabb összművészeti fesztiválját. Tinédzserkori energiáim ugyan megkopóban, de a hagyomány jelentősége felértékelődött: nem árt, ha van az embernek egy törzshelye. A Katlanon az a jó, hogy az ember sokféleképpen érezheti jól magát – kísérletezhet azzal, hogyan tölti szívesen a szabadidejét. Idén sok strandolás, fröccsözés, kockajátékozás és ide-oda stoppolás mellett mérsékelt nyári színházfanatikusként összesen hat produkcióra ültem be. Alább hármat ajánlok, amelyek a 2023/24-es évadban is megtekinthetők.

Beremendi színházterem, szerda délután öt óra. Vilmányi Benett megkéri a budapestieket, hogy jelentkezzenek – szép számmal ülnek a közönségben –, és leszidja őket, amiért nem nézték meg már tavasszal az 1v1 című előadást, amelynek nemcsak főszereplője, de író-rendezője is ő maga. A programfüzet műfaji megjelölése szerint zenés stand-uppal van dolgunk, és ezt eleinte nincs is okunk megkérdőjelezni. Vilmányi Benett a gyerekkoráról sztorizik, körülbelül pont úgy, mint a hivatásos humoristák szoktak, csak épp az átlagosnál jobb humorérzékkel és előadói tehetséggel. Józsa Tamás a háttérbe húzódik, a színpad széléről néha alázongorázik az indokolt szöveghelyeken. Serdülő Benettről megtudjuk, hogy a Honvéd utánpótlásában focizik. Stabil, megbízható balhátvéd, de a sztárok jellemzően nem ezen a poszton játszanak. Tesztoszterontól duzzadó, kisfiús tréfák elevenednek meg: a török légiós megkéri az öltöző legtávolabbi pontján ülőt, ugyan vakarja már meg a farka végét – kérését a színész természetesen tolmácsolja a hátsó soroknak. Felsejlik a sportkrémszagú miliő.

Hiába nem kerül elő a labda, látszik, hogy Vilmányi Benett tud focizni – mondom én, aki nem ismerem őt személyesen, de a történet idején hasonló, kicsit rosszabb minőségű pályákon szocializálódtam. Meg is nézem is a Magyar Labdarúgó Szövetség adatbankját: igen, ott vannak a meccsek Vilmányi lábában, aki láthatóan anyanyelvi szinten beszéli a magyar fodbalöltözők nyelvét. Nem karikírozza (egykori) önmagát: azonosul vele. Ha reflektál is a szerepre, csak annyiban, hogy keveri a nyelvi regisztereket: választékosan vezeti fel az alulstilizált csattanót. És miközben hallgatom, rájövök, hányszor találkoztam már ezzel a viccdramaturgiával – hogy mennyi, egykor versenyszerűen sportoló értelmiségi nagydumás él vele. Nekik találták ki a stand-upot. Egyszerre megfigyelők és a közösség teljes jogú tagjai, ettől (érzik magukat) autentikus(n)ak. De nem csak fociról van szó: vérbeli felnövéstörténetet kapunk családi konfliktusokkal, barátokkal, első szerelemmel – persze többnyire poénra kihegyezve, és elidőzve a kevésbé jelentős epizódoknál is. A műfaj engedi a levegősséget.

1v1. Fotó: Gulyás Dóra / Jurányi Ház

A játékidő egyharmada táján egy rövid jelenet elemi erővel szembesít azzal, hogy mégiscsak színházi előadást látunk: sejtelmes vörös fény világítja meg a színpadot, Vilmányi Benett profilba fordul, és katatón, akadozó mozgással a zongora felé tartva ritmizál egy, a szülei válásáról szóló mondatot. Majd mintha mi sem történt volna, egy újabb humoros történet következik. Ám innentől kezdve a produkció finoman tolódik a stand-up felől a monodráma irányába. Egyre több a layer, a (felfedett) szerep. A vallomásos részek tinifilmszinkron-paródiába csúsznak át. Vilmányi Benett mások bőrébe bújik egy-egy monológ erejéig, és habár ezek között vannak hihetetlenül viccesek – a betörővel szembenéző másnapos drogdílert azóta is többször felidézem –, nem mindig a csattanóra kerül a hangsúly. Például a rokonok viselkedését nehezményező nagymama megjelenítése szellemes, de mintha a színész pont annyival tovább utánozná a motyogását, hogy eljussunk a nevetésen túli fázisba. Egyre csapongóbb a történet (a produkció dramaturgja Kemény Lili, a szakmai konzulens Bíró Bence), kevésbé egyértelműek az egyes epizódok közötti kapcsolódási pontok. Ez a – nem túlzottan kitett – szétesés érzésem szerint pont jókor mélyíti el az előadást, amelynek egyedül az utolsó harmadával van némi problémám.

Itt azt az életszakaszt tárgyalja a darab, mikor a gimnázium vége felé Benett – egy interjújából idézem[1]: – benácul, azaz szélsőjobbos társaságba keveredik. Egyre meggyőződésesebb: náci indulót énekel a többiekkel a kocsmában, próbálja kiszúrni a zsidókat a pultnál, nyomja a rasszista vicceket. (A közönség bátortalanul nevet.) Bár igazán durva atrocitásról nem számol be, eljut annak a mértékű bevonódásnak – szerintem – a határára, amivel az embernek utólag tényleg illik elszámolnia. „A végére meg fogjátok érteni, miért gyűlöli a jó magyar ember a zsidókat, a romákat, a saját életem példáján megmutatom, hogyan legyél húszéves korodra némi megbocsátható útkeresés után meggyőződéses fasiszta” – áll a leírásban, és a nyitva hagyott befejezés is azt sejteti, hogy az alkotók ezt tartják az előadás egyik, ha nem a legfontosabb témájának. Ám amit megértek, pszichológiai közhely – a bizonytalan erősnek akar mutatkozni, satöbbi –, azt viszont nem értem meg, miért ilyen hangsúlyos ez az átmeneti fázis. A finálé mindenesetre elég jó: Vilmányi Benett elmeséli, mikor először felvételizett az SZFE-re Reményik Sándor Erdély magyarjaihoz 1918. őszén című versével, majd mintegy akkori önmagát megidézve átütő szenvedéllyel, dühösen elreppeli a szöveget – egyébként attól jó, hogy itt is azonosul, nem akarja kinevettetni a produkciót. Csak hát miért ez a finálé? Mi marad itt nyitva? Hogy mi lesz ebből a szimpatikus, bár kicsit faskó srácból? Hát egy szimpatikus, intelligens színész. Vagy hogy hogyan? Nagyon egyszerű: kinövi a hülyeséget, mint oly sokan. (Persze mások meg nem növik ki, de ez az előadás nem róluk szól.) Ezzel együtt érteni vélem a küzdelmet a múlttal, ami véresen komoly harc, de felemelő játék is egyben. Egyvéegy, te vagy önmagad legnagyobb ellenfele, mint minden valamire való sportban.

A szerdai felhozatal messze a legizgalmasabb, még aznap este beülök a nagyharsányi tornateremben a Barguzin – Lehullt csillag fényére, amelyről a fesztivál után megdöbbenve olvasom, hogy ez volt a kecskeméti Ciróka Bábszínház első felnőttelőadása. Soha rosszabb kezdést. Pedig a Petőfi 200 emlékévre készülő projektekhez némi előítélettel közelítek: könnyen lehívható pályázati pénzeket és iskolaifogalmazás-reflexet sejtek – mit jelent nekünk a nagy költő ma… De ennyit a prekoncepcióimról, mert a Fábián Péter által írt és rendezett darabban nyoma sincs ilyesminek. A Barguzin szervesen építi be az évforduló tényét is a cselekménybe, mely szerint Dr. Nemmer Csaba régész (Fülöp József) a jeles esztendőben Burjátföldre érkezik, hogy végre személyesen hitelesítse felmenője vallomását, aki állítólag Petőfi Sándorral közösen élte túl a segesvári csatát, majd került szibériai hadifogságba.

Ezredforduló előtti konteót elevenít fel tehát a darab, ám attól válik igazán szellemessé, hogy a nyilvánvaló komikumfaktorral együtt is komolyan veszi magát: következetesen végiggondolja, hogyan lehetne igaz az egykor népszerű, ám jelen tudásunk szerint teljességgel megalapozatlan elmélet. Az előadás fikcióján belül a burját-magyarok kis létszámú, hagyományaikhoz fanatikusan hű, törzsi alapon szerveződő társadalmat alkotnak, és egytől egyig szentként tisztelik „Petyefi Zandert”, a szabadságharcos költőt, aki tehát nem asszimilálódott közéjük, ellenkezőleg: egy teljes közösséget magyarrá tett. Négytagú fogadóbizottság várja a messze földről – Magyarországról – jött régészt: a Petyefi-szépunokák. Van köztük simulékony (Lendváczky Zoltán), nyugatra vágyó (Szörényi Júlia), és olyan is, aki nem örül a betolakodónak (Szekeres Máté). A legfontosabb mindannyiuk közül a sámánasszony (Krucsó Júlia Rita), a barguziniak spirituális vezetője. Az ő – Rozs Tamás misztikus zenéjével megtámogatott – révülései által pillanthatunk be a múltba, amely egyfelől mítosz: a Szakács Ferenc által jegyzett díszlet központi elemén, egy álomfogószerű vásznon lebilincselő árnyjátékként elevenedik meg a hol naiv, hol vérfagyasztó alternatív történelem. Másfelől pedig hús-vér emberek jelene: a Madácsi Istvánt helyettesítő Hrisztov Toma Petyefije kissé tutyimutyi nőcsábász, aki maga sem érti, mivel lobbantotta szerelemre „minden burját magyar ősanyját”, a bájos, vasakaratú és visszautasíthatatlan Darimát – Darvas Emőke kimagaslik az egyébként remek színészgárdából. Könnyű lenne valamiféle mesés szerelmi szállal elintézni a kapcsolatukat, de az alkotók igényességét dicséri, mennyire izgalmassá, ellentmondásossá formálják kettőjük találkozását. Helyenként kimondottan megható, ahogyan az előadás vonzalomról és egymásra utaltságról mesél.

És gondolatgazdag a szövegkönyv nyelvi megformáltsága is: a burját-magyarok a Zandertől örökölt „Összesből” tanulták a magyart, ehhez mérten minden második megnyilvánulásuk egy-egy kifacsart vagy újrakontextualizált Petőfi-utalás. Hány meg hány intertextuális szellemeskedéssel találkoztam már különböző színpadokon – és tanulságos, hogyan válik a vendégszövegekben tobzódó nyelv itt valóban szellemessé azáltal, hogy eredendően szituatív. És ha már mindannyian Petőfi köpönyegéből bújtunk elő – mint arra az előadás finom iróniával utal –, akkor belefér az is, hogy az idézetek közé becsússzanak más költőktől származó sorok, vagy akár a vicc kedvéért egy-egy kortárs utalás, lásd: „itt már mindenki Petőfi Sándor?”

A jelen időben futó szál első komolyabb konfliktushelyzetét az teremti meg, mikor kiderül, hogy a nagy reményekkel várt magyar régész nem csupán azért jött, hogy validálja a barguziniak eredettörténetét, hanem azzal a lendülettel haza is szállítaná a csontokat. Ez persze általános megdöbbenést vált ki a helyiekből, hiszen – újabb izgalmas téma: – a periféria nem perifériaként gondol magára. Mire azonban sikerül kidolgozni a kellően igazságos és kegyeletsértő megoldást, a csontok elosztását, újabb probléma merül fel. Eddigre elhiszem, hogy egy alternatív történelem fikcióján belül mozgunk, így valódi meglepetésként ér Nemmer Gyula régészeti diagnózisa – amely egybecseng a rendszerváltás után népszerű elmélet cáfolatával –: a koporsó női csontokat rejt. Tulajdonképpen véget is érhetne a darab az Utolsó, Nagy, Minden Burját Sámán Életében Csak Egyszer Adódó Révüléssel, mikor is kiderül a szörnyűség, az illúziók összeomlanak: az identitás hamis alapokon nyugszik – és akkor most kezdjünk valamit ezzel… De Fábián Péterék (dramaturg: Gimesi Dóra) sokkal többet gondolnak magyarságról, hagyományról – és Petőfi Sándor költészetéről –, mint hogy megelégedjenek a tragédiával. Mert a barguziniak identitása valójában mégsem nyugszik hamis alapokon. Valójában mégiscsak Petőfi szépunokái ők – csak nem pont úgy, ahogyan gondolták. Érdemes elutazni Kecskemétre, és megtudni, pontosan hogyan.

Barguzin – Lehullt csillag fénye. Fotó: Ciróka Bábszínház

A Katlan utolsó napján, némileg leharcolt állapotban méregetem a programfüzetben a Puszták népe ajánlóját: százharminc perc, két felvonás, a helyszín a legendásan forró beremendi tornaterem. Hát… Végül úgy döntök, egy ennyire ambíciózusan fesztiválidegen előadást nem hagyhatok ki. Az mindenesetre imponáló, hogy SZFE-s, MKE-s, ELTE-s és kaposvári diákok koprodukciójáról van szó, kiegészülve a Slapstick zenekarral, sőt az aznapi beugrók között van egy marosvásárhelyi színis ismerős is Németh B. Kristóf személyében. A közös alkotás frissessége az első perctől fogva érződik a darabon. Az is, hogy a rendező Horváth Csaba-tanítvány. Regős Simon ügyesen elsajátította a fizikai színház minden csínját-bínját; akár a Forte Társulat darabjainál, itt is élményszámba megy figyelni a színészek munkáját, ahogyan a folyamatos, értő szövegmondás szinkronba kerül az ihletett, helyenként emberpróbáló koreográfiával – és közben a formanyelv sem hat epigonizmusként.

Illyés Gyula szépirodalmi szociográfiájához nem lehet kemény meló nélkül nyúlni, lévén amennyire jó szöveg, annyira színpadidegen. (Regős Simon maga írta az adaptációt, dramaturgja Réder Ferenc.) Akár a Barguzin, ez a darab is okosan építi fel a szituatív keretet: az esszéisztikus betétek mindjárt nem lógnak a levegőben, ha az egész előadás egy nagy néprajzgyűjtés diktafonokkal, hol megnyíló, hol elzárkózó adatközlőkkel. Igen ám, csakhogy a darab a jelenben játszódik, Illyés Gyula könyve pedig az uradalmi cselédek életét térképezi fel, ezt a már az író korában is letűnőfélben lévő világot. Nem lehet máshogy érteni a koncepciót, mint hogy a mai puszták – hozzávetőleg a mélyszegénységben élő zsákfalvak – népe ma is cselédsorban él, az uraság kényének-kedvének kiszolgáltatva, a társadalmi mobilitás leghalványabb reménye nélkül. Elég erős állítás, és én, akinek csupán naiv, közvetett – átutazóban, hírekből, történetekből szerzett – tudásom van erről a világról, miközben sejtem, mire gondolnak az alkotók, félek, nehogy ők is ilyen mennyiségű ismeretanyagból dolgozzanak… Ám önreflexióból nincs hiány. Éppen a Pestről (pardon: Budáról) vidékre leutazó végzős néprajzhallgatók a legkomikusabb figurák, akik minden sztereotípiát egyesítenek magukban, amit a liberális értelmiségről gondolni szokás: sznobok, felszínesek, rettegnek az úgynevezett néptől – a jó néprajzos az ironikus betétdal szerint „eszik-iszik a városban, semmire sincs gondja” –, mi több, meleg párt alkotnak, bár vonzalmukat természetesen titkolni kényszerülnek a küldetés alatt.

Kézenfekvő vicc, de működik, köszönhetően Veress Kamen és Babinchak Atanáz nagyszerű alakításának: miközben jól kinevetjük őket, valamelyest át tudjuk érezni ambícióikat, szorongásaikat, és a konfliktust, amit az okoz, hogy egyikük tényleg felfedezi magában a – kicsit talán félreértelmezett – hivatástudatot. Hasonlóan karikatúraszerű a pusztaiak tablója: a szereplők közül egyedüliként tájszólásban beszélő tanító (Juhász Tibor), a magányos, szex- és szeretetéhes anyuka (Tarjányi Liza), a pszichopata csendőr (Ionescu Raul), vagy épp a matyóhímzésbe öltözött szomszédlány (Gálhidy Gizella) – ugyanakkor a stilizált figurák mindegyikében ott rejlik valami nagyon egyedi személyiségmag. Hiába csinál helyenként viccet belőlük a darab, eredendő empátiával közelít hozzájuk. Fontos kiemelni az eklektikus, frappáns jelmezeket: a színpadon magától értetődő egységbe szerveződik gázmaszk, ferraris trikó, tweedzakó és népviselet. (Látvány: Bánhidi-Rózsa Bence; díszlet: Molnár Bendegúz, Koppány Mihály.)

Az előadás legkevésbé elrajzolt figurája Gyula (Nyomárkay Zsigmond), a két világ közti kapocs: a nagymamája temetésére hazaérkező osztályváltó fiú, a magával hozott fővárosi néprajzosok barátja (szaktársa?), akit a rezonőr szerepéből hamar kimozdít az anyja vádaskodása. Mindkét világba tartozik, és egyikbe sem igazán. Érezhetően az ő élethelyzete érdekli leginkább az alkotókat, akik a sorsán keresztül szépen gondolkodnak arról, mit is jelent a gyökerek vállalása, az otthontól való elszakadás, az elsőgenerációs értelmiségi lét. (Az utóbbi években mintha egyre többen tematizálnának hasonló problémákat, gondolok itt például Milbacher Róbert nagy hatású, A kulturális migránsokról című esszéjére.[2]) Gyula összeomlik, mikor rájön, hogy a lány, aki gyerekkorukban a vőlegényének nevezte őt (Fehér Diána Aida), hamarosan házasodni készül. Tulajdonképpen: hogy amíg távol volt, nem állt meg az idő.

A második felvonásnak már egyértelműen ő a főszereplője. A néprajzosok addigra elmenekültek, avagy egy átoknak köszönhetően gázmaszkos-mankós ökrökké változtak – Gyula az istállóban delirál az állatoknak az elveszett lehetőségekről, miközben egyre több flashback-jelenetet kapunk a múltból. Szépen, következetesen folytatódik a cselekmény, mégis úgy érzem, kár volt a térátrendezés kedvéért beiktatni egy felvonásszünetet – egy kicsit megtörik a darab íve. Túl sok minden zsúfolódik az utolsó percekbe. Látunk egy ízlésesen megoldott megerőszakolás-, majd öngyilkosság-jelenetet, ami lélektanilag valahogy mégsem stimmel, ha időrendi sorrendbe rakjuk a mozaikszerű epizódokat. Végül egy kimondottan fárasztó brechti monológgal zárul a darab, miszerint sokszor hallott már olyasmit a tisztelt közönség, hogy nem lesz feloldási ajánlat, aztán persze egy kicsit mindig lesz, na de itt aztán tényleg nem lesz – jó, gondolom, srácok, azért ennyire nem vagytok eredetiek. Majd vissza is szívom, mert minden kisebb aránytévesztése ellenére a Puszták népe igenis unikális előadás, amire megéri rászánni azt a százharminc percet – még a beremendi tornateremben is.


[1] Kránicz Bence: Mikor rasszista vicceket mondok, azon is röhögnek. Elérhető: https://24.hu/kultura/2022/01/22/vilmanyi-benett-interju-1v1-zenes-stand-up-juranyi-szinhaz/ [2023. 09. 10.]

[2] Milbacher Róbert: A kulturális migránsokról. Élet ÉS Irodalom, LXIV/21. Elérhető: https://www.es.hu/cikk/2020-05-22/milbacher-robert/a-kulturalis-migransokrol.html [2023. 09. 10.]