Proics Lilla: Szöveghatáron innen és túl

A Játéktér 2013. nyári számából

Fotó: Rab Zoltán

Beszélgetés Székely Csabával, Sebestyén Abával és Csizmadia Tiborral

A Bányavirág előtt volt-e olyan célod, hogy kifejezetten helyspecifikus drámát írj? – egyáltalán van-e olyan?

Székely Csaba: Amikor kevés időd van egy dráma megírására, nem árt, ha a cselekményed helyszíne olyan hely, amelyet ismersz. Nekem nagyon kevés időm volt rá, így lett a Bányavirágból erdélyi darab. De azt hiszem, a konkrét helyszín a befogadás szempontjából nem annyira fontos. Engem legalábbis mindig a sorsok érdekelnek egy külföldi drámában, nem a földrajz. Ha belegondolunk, Stephen King szinte mindenik regényeMaineállamban játszódik, mégis az egész világon olvassák, pedig az olvasók többségének valószínűleg fogalma sincs arról, hol van az aMaineállam. Mondjuk, a Bányavirág előadásainak nézői általában tudják, hol van Erdély.

Szerinted mennyire jellemző ténylegesen, amit megírt Székely Csaba? Nektek, marosvásárhelyi színházcsinálóknak érdekes volt-e, hogy személyes vagy sem ez a kortárs szöveg?

Sebestyén Aba: Mindig is szerettem a lényegre tapintó, nem udvariaskodó, provokatív szövegeket, előadásokat. Amióta pedig magalapítottam a Yorick Stúdiót – lassan tíz éve, 2005-ben volt az első bemutatónk –, kimondottan keresem az aktuális gondokat, a mai problémákat a mából megszólaltató kortárs darabokat. Így tűztük műsorra több magyar, román és külföldi kortárs szerző művét: játszottunk Egressy Zoltán-, Tasnádi István-, Láng Zsolt-, David Harrower-, Peca Ştefan-, Gianina Cărbunariu-darabokat. Az utóbbi két szerző is imádja a provokációt, szeret olyan témához nyúlni, ami elevenbe vág. Elég csak Peca Románia 21 darabjára vagy Gianina Stop the Tempo szövegére, vagy – az ugyancsak tabutémát feldolgozó, szép sikereket megért – 20/20 című előadásunkra gondolni.
Fontos tudatosítani, hogy hol, miről, miért, és főleg kiknek csinálunk egy előadást, de természetesen az a szerencsés, ha úgy sikerül feldolgozni, megszólaltatni egy kimondottan helyi problémát, hogy az túlnövi a provinciális jellegét.
Valahogy így vagyok a Bányavirággal is – a Bányavaksággal talán még inkább. Amikor a Bányavirágot elolvastam, gyomorszájon vágott a történet. Úgy éreztem, hogy nagyon sok közöm van hozzá, hiszen annak ellenére, hogy Brassóban születtem, és gyerekkorom nagy részét ott töltöttem, félig-meddig én is egy bányavidékről származom – Erdővidékről, ahol a barót-köpeci bányák vannak. A darabot olvasva, visszaköszöntek falumbeli karakterek, helyzetek. A Bányavakságot elolvasva pedig a Brassóban szocializálódott, a magyart és a románt egyszerre tanuló és néha keverő, a játszótéren vagy buszon többször lebozgorozott, megfenyegetett, ugyanakkor a sport által nagyon sok román barátot, tisztelőt és ellenséget is szerzett gyerek naiv hite és keserű frusztrációja elevenedett fel bennem. Nagyon sok ki nem beszélt, le nem tisztázott, szőnyeg alá söpört konfliktus lappang a román és a székely illetve az erdélyi magyarság között. Ki volt itt hamarabb? Tragikomikus a helyzet, mert a nacionalizmusra buzdító kártya mindegyik fél farzsebében ott lapul, és nem lehet tudni, mit eredményezhet, ha előkerül, hiszen a kártyaasztal egy puskaporos hordó. Ezt a groteszk állapotot fogja meg Székely Csaba a Bányavakságban, számomra fájdalmasan kegyetlenül. Nagyon erősen helyhez, tipikus gondolkodásmódhoz, temperamentumhoz, évszázadokon keresztül a génjeinkben őrzött és örökölt frusztrációkhoz kötődik, és ezekből táplálkozik Csaba drámai bányavilága. Ugyanakkor, a lényeges problémák, mint az alkoholizmus, a munkanélküliség, az öngyilkosság, a korrupció vagy a szélsőséges nacionalizmus, azok más kulturális vagy földrajzi konstellációban is létező, aktuális problémák.

Eredetileg ugyanazokkal a színészekkel akartam színre vinni a Bányavakságot is, akikkel a Bányavirág megszületett. Sajnos, ez objektív okok miatt nem valósulhatott meg, de amikor anno a színészek elolvasták a darabot, és a Bányavirág turnéi alatt beszélgettünk róla, valahogy olyan furcsa izgalommal teli hangulat alakult ki, mint amikor a 20/20 című előadásunkhoz gyűjtöttünk anyagokat, és a román kollégákkal jártuk a Nyárád menti meg Görgény-völgyi falvakat, és a húsz évvel azelőtti fekete márciusról faggattuk a falubelieket.

A budapesti Szkéné Színház előadása. Rendező: Csizmadia Tibor.
Fotók: Ilovszky Béla

Belmagyar rendezőként, ha emlékszel, elsőre milyennek tűnt ez a szöveg? Mennyire ismered Erdélyt – volt-e valami személyes kapaszkodód ezekhez a szövegekhez? Problematikusnak gondoltad-e, hogy Budapesten megszólaljanak ezek?

Csizmadia Tibor: Elsőre is jónak tűnt, mert a tragédia és a humor szívemnek kedves arányban keveredett benne. És mert felfedezhettem benne Tamási Áront McDonagh mellett, Csehovot és Molnár Ferencet, de mindenekelőtt egy új, fontos hangot. Erdélyt, a Székelyföldet alig ismerem – számomra inkább ellenszenves lehetne attól a sok ráaggatott sallangtól, elsősorban attól, amit itt, Magyarországon mondtak róla. Amikor tizenöt éve Kolozsváron rendeztem, voltak benyomásaim Erdélyről, de azok is elsősorban a multikulturális létről szóltak, mint a tiszta vagy tisztának mondott magyarságról. Ezért elsősorban tartalmi és formai kapaszkodóim voltak a szöveghez, illetve a már említett stíluson és nyelviségen túl az, hogy meggyőződésem szerint a színháznak erősen kell reagálnia a társadalmi történésekre, ki kell mondania a művészet nyelvén azokat a problémákat, amelyek valamilyen szinten mindnyájunkat foglalkoztatnak. Ezek a darabok pedig érthetően szólnak minderről, egyértelmű nyelven, mégsem a puszta publicisztika szintjén. Azt, hogy Budapesten mutattuk be, csak annyira láttam problematikusnak, amennyiremindenélesen felvetett társadalmi kérdés problematikus. Az egy percig sem jutott eszembe, hogy a néző majd nem érti, vagy egzotikusnak, nem a mi életünkre is jellemzőnek gondolja az előadásokat.

Jó vagy rossz élő szerző vagy (együttműködő vagy konok, szövegpárti inkább) – akart-e egyik vagy másik rendező beleigazítani a szövegedbe? Színházzal – most elsősorban nem színházi szövegre gondolok – foglalkoztál-e, leköt-e, miféle színházat szeretsz nézni? Mit szeretsz a színházban?

Székely Csaba: Szerintem jó vagyok. Úgy gondolom, hogy ha egy előadásnak szüksége van arra, hogy módosuljon a darab szövege, és a rendező erre megkéri, akkor a szerzőnek el kell végeznie azokat a módosításokat, még akkor is, ha elsőre nem sok értelmét látja. Az előadás a kész mű, nem a szöveg, és a rendező tudja, milyen előadást akar, nem a szerző, ezért a szöveget igazítani kell az előadáshoz. Persze, vannak határok. Ha az egyik szereplőm földre szállt angyal, nem fogok sorozatgyilkost csinálni belőle. Bár, ha a rendező meggyőz róla… ki tudja? Színházzal, ha tudományos oldalról nézzük, nagyon utálok foglalkozni. Sajnos, néha rákényszerülök. Viszketek a mai színházelméleti munkák természetellenes, köntörfalazó mondataitól és óvatoskodásaitól. Sok egyéniség nélküli, gyáva szöveg van ezek között, ami egyszerűen idegesít. Én is ilyen dolgozatot írok most, és borzasztóan idegesítem vele magam. A színházzal, mint világgal viszont egészen más viszonyban vagyok. Szeretek foglalkozni vele, szünet nélkül próbálom megérteni, mi hogyan működik benne. Ez végül is nem mindig jó, mert gyakran van úgy, hogy nem is előadást látok, hanem struktúrákat meg ezekre ráaggatott dolgokat. Nem beszélgetést, hanem viszonyok és hierarchiák elrendeződését. Olyan, mintha valaki egy dzsesszkoncerten kottákat látna maga előtt lebegni, és figyelné, amint az elhangzó hangjegyek kitöltik őket. Pedig jobb lenne egyszerűen élvezni a zenét. Nézni leginkább diákok előadásait szeretem. Nincs még bennük sok modorosság, van viszont erő, merészség és rendkívül friss ötletek. Azt hiszem, mindenféle színházban ezt a három dolgot szeretem a legjobban.

Hogyan dolgoztatok együtt Csabával? Ismerted-e, mivel lepett meg, mire számítottál tőle? Mit gondolsz a magyarországi sikeréről? Mennyiben volt más szituáció a nemzetis munka? Volt-e évődés azon, hogy a kvázi hasonló koncepció működni fog-e?

Sebestyén Aba: Csabával nagyon jó és termékeny volt az együttműködés már az első találkozásoktól, próbáktól kezdve. Nyitottan, profin reagáltmindenrendezői kérésre, ami például a szöveghez való hozzáírást vagy a kisebb változtatásokat illeti. A Bányavirág próbái alatt ritkábban járt be, de a Bányavakság próbafolyamatára már, én kértem, hogy gyakrabban tegye tiszteletét. Fontos és tanulságos volt számomra, hogy a próbafolyamat különböző fázisaiban mit gondol egy-egy helyzet megoldásáról, a karakterek fejlődéséről, és ennek tükrében milyennek látja az alakuló előadást.

Csaba sikere megérdemelt siker. Ez van.

Megvallom, miközben készültem a nemzetis Bányavirágra, és tudtam, hogy magam mögött kell hagynom a marosvásárhelyi előadás hírét, sikerét, intenzíven foglalkoztatott egy, az elsőtől teljesen eltérő előadás létrehozásának a gondolata. Egy idő után azonban bizonyossá vált, hogy mégsem tudok teljesen kibújni a saját bőrömből, ezért úgy döntöttem, hogy az előadás lényegi szerkezetén, koncepcióján nem változtatok, hiszen a próbafolyamat alatt bizonyos hangsúlyok, jelentések, az új térkonstrukcióból és elsősorban a színészek alkatából, habitusából fakadóan bizonyára máshová kerülnek, átértékelődnek, vagy új jelentéstartalommal gazdagodnak. Kíváncsian vártam tehát a munkát. Az öt csodálatos budapesti színész játékos kreativitásának és személyes mélységének köszönhetően pedig úgy érzem, sikerült olyan előadást létrehoznunk, amely őszintén szól egyszerre róluk, rólunk, és kíváncsian kérdez rá a jövőre.

A budapesti Szkéné Színház előadása. Rendező: Csizmadia Tibor.
Fotók: Ilovszky Béla

Milyen szcenikus megoldások jöttek szóba menet közben, milyen okok döntöttek az előadások vizualitásában? Hogy látod az általad rendezett illetve látott előadások figuráit alakító színészek munkáját?

Csizmadia Tibor: Czigler Balázzsal több előadásban dolgoztunk együtt. Ismerjük egymás gondolkodását, így nem volt nehéz megtalálni a közös nevezőt. Végiggondolva a lehetséges értelmezéseket és az előadás stílusát, döntöttünk egy eltúlzott, abszurdba hajló realizmus mellett. Az mindenképpen cél volt, hogy a nézőnek legyen asszociációja a dráma gyökeréről. A jellegzetes kék szín a díszletben, ami a ruhákon is visszaköszön, vagy a második rész befejezetlen, átalakítás közbeni épülete, ahol a kék szín megintcsak erősen van jelen, ezt a célt szolgálják. A színészek játékstílusát, gondolkodását régóta ismerem, több rendezésemben játszottak, így könnyen szót értettünk. Székely Csaba mondatai erősek, színészek szájába illő mondatok. Ezek szituációba illesztése, a karakterek képviselete hálás színészi, rendezői feladat. Kaszás Gergő, Bozó Andrea, Széles László, Tóth József, Vándor Éva és Eke Angéla olyan csapatot alkottak, hogy a tragikus humor, ami jellemzi a szöveget, magától értetődő az ő szájukból. A Bányavakság próbái alatt izgalmas volt azt figyelni, hogy az első darab ismerete után mennyire komfortosan léteznek a színpadon, mennyire könnyedén formálják a karaktereket, gondolkodnak a helyzetekről. A humor magától értetődőnek tűnt, a helyzetek igazságának keresése, tragikus mélységeinek feltárása volt az igazi feladat.