Proics Lilla: Kaktuszokat ültetni a sivatagba*

Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Előadásokról illene írnom, amelyeket a kisvárdai fesztiválon láttam, de azok a munkák, amelyeket elhoztak a társulatok, lépten-nyomon rossz fénybe kerültek a körülmények által. Ízelítő következik tehát a fesztivál második feléről.

A gyergyóiak előadása lábon halt meg, ugyanis egy iskola aulájában áll a színpad – a Rákóczi nevűben –, és az élet nem állhat meg csak azért, hogy színház legyen: éppen beiratkozás volt, így nem lehetett érdemben megcsinálni a hangbeállást, ennek következtében a színészek szétüvöltötték az előadásukat. Másnap a szakmain mindezt indulatok nélkül mesélték, alázattal rekonstruálva, mi történt, miután minden megszólaló elmondta, hogy érthetetlen volt a szöveg nagy része, a színházi összhatásról, az élményről nem is beszélve. Persze bólogattunk, mindenki tudja, érti ezt a helyzetet – valamilyen szinten. A kés a tyúkban című előadás bátran meghúzott szövegét Barabás Árpád rendező vitte színre (aki nem gondolja magát rendezőnek, ahogy az is elhangzott, színészekben gondolkodik, bízik; a színész, mint alkotó minőség érdekli, és mindig így is keres anyagot – mivel éppen ezt a fajta gondolkodást, illetve az elmélyült munkát hívjuk rendezésnek, az egyszerűség kedvéért őt mégiscsak rendezőnek nevezzük). Máthé Annamária, Szabó Eduárd és Giacomello Roberto – hogy a három szereplőből kettő meghívott vendég, az is jelent valamit, nem a szakmai munkát illetően – olyan koncentráltsággal dolgozik, amivel valóban létfilozófiai kérdésekről lehet szólni színházi formában. A kis csapatot nem a darab színrevitele, hanem annak apropóján megmutatott problematikák érdekelték, amit letisztultan, figyelemreméltó kondicionáltsággal meg is mutattak a közönségnek.

A fesztivált a nagyváradi Szigligeti Színház társulatának A mi osztályunk című előadása nyerte, méltán, ugyanis a társulat évek óta eltökélten dolgozik azon, hogy minél színvonalasabb munkát folytasson. Ugyan nem tárgya ennek az írásnak, de muszáj megjegyezni, ez a folyamat és ez a kiváló teljesítmény egyáltalán nem független a bemutató előtt már leköszönt művészeti vezető, Szabó K. István több éves munkájától. Az előadás érezhetően elnyerte a közönség tetszését is – a közönség alighanem mindig olyan, amilyennek az alkotók feltételezik. A váradi társulat tagjai boldogan mesélték egyébként, hogy legnagyobb meglepetésükre az otthoni közönségük is szereti ezt a hétköznapi értelemben szórakoztatónak nem mondható előadást. A rendező, Anca Bradu nem először dolgozott a társulattal, így a színészeket ismerve osztott szerepet, a társulat lehetőségeit kiegyenlítve. Tadeusz Słobodzianek darabja egyébként is igazi színházcsináló anyag, az erős figurákkal, a szerepépítési ívekkel, a változatos kiscsoportos jelenetekkel, és mindezek megfogalmazásának nehézségeivel, amit a rendező határozottan vezetett zenével, énekléssel, táncokkal, költőien egyszerű, de multifunkcionálisan gazdag díszlettel, kifejező jelmezzel is. A különböző iskolák szerinti eszköztárral dolgozó színészek munkája nem kioltotta egymást, vagy tette zavarossá az előadást, hanem a rendezői tudatosság által ez az adottság erénnyé vált. Érzelmes, okos előadás született, amely megértette a nézőkkel, muszáj folyton ezekről a világot alakító történetekről gondolkodni – az előadás egy lengyel kisvárosi iskolai osztály tanulóinak életét mutatja meg a harmincas évektől közel napjainkig –, a korabeli társadalmi problémák ma is meglehetősen élesek, és senki nem tud kész válaszokat adni, hogyan kell élni.

A marosvásárhelyiek három előadással szerepeltek a programban az általunk látott három nap alatt. Barabás Olga Csehov levelekből összeállított rendezése, az Antosa ínyenceknek való előadás, amelynek a hangvételét B. Fülöp Erzsébet első képe meg is adja. Csehov és Mása rajongó figurája a csehovi drámát gyönyörködtetően pontossággal érti, és előttünk egy pillanat alatt megteremti – vérbeli Csehov-színésznőről mesélek –, mindeközben olyan apró jelzésekkel kommentálja ezt önironikusan, hogy azzal megteremti az egész előadás feszültségét. A levelekből finoman megmunkált jelenetekben Péter Hildával és Sebestyén Abával együtt játszanak össze egy Csehov-estét. Igazi, sokszor megnézhető színház. A másik váráshelyi előadás az Albu István rendezte Karamazovok egy transzcendencia-revü: hitről, erkölcsről, élni-, halni tudásról Richard Crane színpadi változata alapján. Erről a Máhr Ágnes fordította darabról szokás mondani, nem elég jó, amit nehéz vitatni a korábban végigvakaródzott, zsibbadtan égre szegett tekintetű előadásokat látva, de ennél mulatságosabb és közönségesebb Karamazovokat, mint ez, aligha hordott hátán a Föld. Az előadás, mielőtt félreérthető lennék, nem öncélú, és nem olcsó a drága színészek miatt (nagyvadak, mondta Stuber Andrea a Bokor Barna, Galló Ernő, László Csaba, Bányai Kelemen Barna alkotta csapatról), és persze Dosztojevszkij miatt, akinek a figuráit és dilemmáit indirekt módon igyekezett színházi formába igazítani a rendező Bocskai Gyopár jelmeztervezővel és Tenkei Tibor díszlettervezővel csodálatos összhangban, a színészeket vérbő színházi helyzetbe hozva, egy friss kritikai változatként, amihez a legerősebb kommentárokat a játszók teszik hozzá. A társulatot nem elsősorban Dosztojevszkij érdekelte, hanem az általa olyan megrendítően, pontosan felvázolt problémák, és ezek mai reprezentációi. Így a kalinka remixre előadott, rúdtánc-elemekkel is mulattató nőimitátor számuk például a korabeli, illetve a regény szereplőinek fajsúlyosságát tekintve is reális nőképet mutat meg pofátlanul, de pontosan.

A társulat nagyszínpadi Figarója ugyancsak gátlástalan előadás, szélesvásznú és látványos, Keresztes Attila rendezésében. Az előadás célja a szabadjára engedett játék volt, keveredett is a színpadon a történet és a személyes kommentárok. Az előadást látva úgy tűnik, Keresztes Attila mást nem is akart, mint egy markáns látványvilágban – amelyhez hasonlókat korábbi munkáiban is kiállított már – elmesélni egy klasszikussá és különös indíttatás nélkül érdektelenné vált történetet, ami ügyes színházi szituációkat kínált. A komáromi társulat Bányavirág előadását Keszég László rendezésében, elragadtató recycling műalkotásban (Árvai György a díszlet és jelmeztervező) játsszák. A darab a rendező találó megállapítása szerint komikus melodráma, ami jól látszik az előadáson is, így az Iván–Irma szerelmi szál más fényben is mutatkozik meg, mint a korábban bemutatott változatokban. Az előadás valóságot dramatizáló világának központi figurája Bandor Éva alakításában egyébként is Irma, már azzal, ahogy legelőször bejön és körbenéz, minden megvan az ügyesen működő előadáshoz.

A pár nap alatt elkapott élvezetes színházi pillanatok után mégsem a jóérzés maradt bennünk. Felesleges számokkal alátámasztani, leírni sokadszorra – tegye fel a kezét, aki ezt nem írta, mondta még el: a kisvárdai fesztivál méltatlan. Mindenekelőtt attól, hogy egy gettó. Aztán attól, hogy technikailag vállalhatatlan: nem volt év, hogy valakik ne omoljanak össze előadás előtt, közben vagy után, hogy mi tette tönkre adott esetben a munkájukat – és hogy ebből kifolyólag az évek során mit nem lehetett elhozni, kik nem jöttek, hogyan szegényedett el mindezek következtében szellemileg is ez, ami még épphogy pislákol. Miközben a helyi szervezőcsapat mindig igyekezett helytállni – kedvesek és segítőkészek voltak, soha nem tapasztaltam mást (személyes nyereség, hogy megismerhettem őket). Ez azonban nem elég egy vállalható minőségű gettófesztiválhoz sem: finoman szólva semmi lobbi-erejük nincs, hiába igyekeznek különböző túlélési stratégiákkal. De idén értetlenül állok az előtt, hogy a korábban éppen ezen a fesztiválon megismert kollégáim közül egyetleneggyel sem találkoztam ott. Teljesen képtelenség, hogy a helyi szakemberek, akikkel a hivatalos fesztiválfórumokon kívül is lehetett szakmai beszélgetéseket folytatni, nem voltak jelen. A szakmai megbeszélésekről pedig ezek után értelmetlen bármit is mondani.

* kiabálja Jakob Kac A mi osztályunk című előadásban.