Proics Lilla: A reménytelenség színháza

„Faszom az aratásba, vannak fontosabb dolgok!”

A Játéktér 2013. őszi számából

Fotó: Simon István

Tadeusz Słobodzianek: Ilja próféta. Vajdasági Tanyaszínház

Tadeusz Słobodzianek 1992-ben írt úgynevezett történelmi témájú darabja dühösen és gúnyosan szól jelenről és múltról, de közben az életben maradáshoz szükséges reményről is: figurái szánnivalóan manipulatívak és nevetségesen manipulálhatók – ez a már mindenről lemondó legyintés után is élni akaró, esendő ember színháza. A dráma szereplői istenkereső, de istent nehezen vagy sehogy sem találó emberek. Lengyelországban, ahogy olvastam Nánay Fanni írásában,[1] a közönség a szövegből készült előadásokat a keresztény értékek megcsúfolásának tartotta – az efféle skandalum nálunk sem szokatlan. A darab pedig a Jézus-sztorival, annak értelmezésével, a hithez való viszonnyal foglalkozik: a mindenáron szentséges megmondó-embert kajtató, ugyanakkor kiszolgáltatottságukban is csak egyszerűen jóra vágyó falusiak hitével, az Ilját szolgáló nők erőszaktevő hitével, a zsidó zsibárus Istent kommentáló hitével, Ilja igyekvő, öntetszelgéséből kifelé tartó, mindinkább kételyekkel viaskodó, vagy múló, vagy megerősödő hitével (a szöveg megengedi bármelyik olvasatot), és Olgával, aki a dráma végén valamilyen oknál fogva felhagy a vallásra hagyatkozó rendszert megkérdőjelező lázadásával, és az eseményekhez igazodva hitet tesz, majd rögtön könyörületességet gyakorol.

A dráma szellemességét és gazdagságát jelzi, hogy markáns, izgalmas, de alapvetően különböző, sőt egymással ellentétes értelmezésű előadásokat is rendeztek már belőle: színpadi szerzőt kevés dolog dicsérhet ennél jobban. A Tanyaszínház előadása pedig csiklandozóan életszerű közeget teremtett az istentelenül kritikus és önkritikus szövegnek – mondom ezt azzal a hirtelen lett elfogultsággal, ami az eddig inkább hallomásból ismert Tanyaszínháznak szól. Bár ismertük őket a kisvárdai színházi találkozókról látomásból is, de csak visszafelé értem meg, hogy azok az élmények alig mutatták meg a harminchat éve működő Tanyaszínház valódi jelentőségét. Ebben persze magam is benne vagyok, mert ugyan az ottani szakmai beszélgetéseken többektől elhangzott, hogy nem lehet gondolkodni tanyaszínházi előadásokról anélkül, hogy egyszer meg nem lessük, hogyan is működik a valóságban, de az ilyen érveket el szoktam utasítani, hiszen a világban számtalan fesztivál, vendégjáték működik anélkül, hogy az előadás helyének és közönségének különös jelentőséget tulajdonítanánk. Azt szoktuk állítani: mindegy, hol van egy előadás, meg lehet mondani róla, hogy milyen – mindinkább az a gyanúm, ez egy általános csapdahelyzet, ugyanis a fesztiválokon, a vendégjátékokon olyan, nem feltétlenül megalapozott előzetes várakozások, felhangok, kölcsönhatások keletkeznek, amelyeket nagyon nehéz (talán nem is lehet) analitikusan leválasztani az előadások tényleges valóságáról – ami meg önmagában nincs is, csak a közönséggel együtt megszülető produktum van.

Ha pedig ez a közönség bármilyen egységes, pláne erőteljes befolyás alá kerül, máris elveszítünk egy fontos támpontot. Augusztus kilencedikén azonban, az idei huszonkét helyszín egyikén, Temerinben beleültünk az előadás közegébe, a valóságba: egy plédre az iskolaudvar betonján.

A vándorszínház raklapokból kirakott járásai (díszlet: Boros Viktória) felülről keresztet formáltak, ha odaképzeljük – amit igen enged az előadás – Jézus felszögezett testét, akkor Ilja sátorszerű lakhelyét (némi malíciával háremre is gondoltunk, ahogy a próféta kegyeit keresték a szolgálók) a töviskoszorú jelölte ki. Ezt az egyszerű, a talajtól néhány araszra elemelkedő színpadot ültük-álltuk körbe.

Az idei társulat (a formáció állandó és fő koordinátora Magyar Attila Öcsi) jelenetek egymásutánjában változatosan használta ki a tér adta lehetőségeket az úgymond harmincas években, Lengyelországban játszódó vidéki történet előadásában. Egy falu lakói aratás előtt a sanyarú hétköznapokból arra ocsúdnak, hogy a közelben „gyógyító” és csodatevő prófétát megfeszítik, hogy az harmadnap feltámadjon, és elhozza legalább az utódaiknak a jobb világot. A prófétát egyik hozzá éppen visszatért „fekete jércés” delikvense menti meg a nekibuzdult falusiaktól. Az előadásban szembenézhettünk magunkkal: az egyszerű emberek problémaérzékenységével, a magasztosságra vágyó együgyűségünkkel és ebből fakadó kiszolgáltatottságunkkal, továbbá azzal, hogy milyen nehezen fejezzük ki magunkat.

Az előadás mulattatóan harsány intenzitása, jól követhető története mögött találtunk gondolkodtató csodálnivalót is, ahogy egy igazi népszínházban. Az előadás szövegét az eredetiből Gyarmati Kata dramaturggal alakította ki a Nagypál Gábor rendezésével dolgozó alkalmi társulat. Például néhány, Vajdaságban talán, és nekem is keveset mondó pravoszláv eredetű dalt és utalást hagytak el, ami lendületesebbé, fordulatosabbá tette az előadást, némileg átigazítva az eredeti tagolást (zene: Bakos Árpád).

Ahogy a szöveg több helyen engedi a színház metaforát, a tanyaszínháziak finom játékossággal éltek vele. A megfeszítés „elpróbálásának” jelenetében szépen össze is keveredett az előadás színházi valósága a hitről való gondolkodással. A szereplők, bár tudatában vannak annak, hogy színházaznak, folyamatosan reflektálnak a bibliai sztorira is: azért hajtogatják, „Csak próbábul”, „Csak mintha”, hogy minél inkább hárítsák a világ legrémesebb történetét, miközben azt megismételni igyekeznek – ami az előadás egyik őrülete.

El is méláztunk rendesen a nagy hangzavar keltette csendben, hogy valójában mit lehet elpróbálni a színházban, és ahhoz képest előadáson mi történhet meg, mi által és hogyan. És gyönyörködtünk, amikor a „próbán szerepből” védte önmagát, Júdást az egyik falusi: a valóságot, mint harminc garast – nem is ezüstöt – hiányolva. Az egyik legszebb, színházról szóló mondat ekkor hangzott el: „Jó, csak mér szaggattad szét igazábul az inged?” (jelmez: Janovics Erika)

A „próba” visszatérő motívuma volt, hogy a szereplők (Rutonity Róbert, Hajdú Tamás, Berta Csongor, Dévai Zoltán, Pongó Gábor, Crnkovity Gabriella, László Judit, Gombos Dániel, Kucsov Boris, Szalai Bence) rákérdeztek a maguk szerepére, és ez a sok rákérdezés azon kívül, hogy roppant önironikus lett, érdekesen nagyította fel Ilja, általa pedig minden felkent ember szerepét, helyzetét – színházi relációban is. Persze nemcsak a megváltás reményében Ilját (Nésity Máté) Jézusként megfeszíteni akaró falusiak „próbája” szólt a színházról, hanem Ilja szolgálónőinek személyes meggyőződés híján úgymond profi alakítása, vagy a színészi tudással, emberi nyíltsággal történetet alakító Olga figurája is (Nagyabonyi Emese). Mindezt persze nem játszották ki túlzóan, ezért ebben is voltak az előadásnak rétegei, árnyalatai, amit meghagytak nekünk, nézőknek, hogy akkor vegyük észre, ha akarjuk.

Az előadás nem talált ki semmi különös rafinériát, csupa ismert elemből építkezett: amikor például a parasztok megérkeztek keresztre feszíteni Ilját, annyi más mellett azt sem problematizálták, hogy keresztényként készülnek ölni (tekintettel arra, hogy amióta kereszténység létezik, Jézus meggyilkolását például fel szokták róni „a zsidónak”) – ami ugyanolyan életszerű, mint a dráma bármelyik meghökkentőnek és irreálisnak ható mozzanata, amelyet ha kicsit figyelmesebben nézünk, megértjük, mennyire laposan hétköznapi. Így az is, hogy a dráma cselekményét amindenbaj a zsidók miatt van kód indította ironikusan: Rothschild (Ritz Ármin), a zsibárus hiába riferálta a karakán Marx képet és az összes többi, korabeli népszerűségnek örvendő figurát (ikonok: Sinkovics Ede), miután semmit nem tudott eladni a nincstelen falusiaknak, odaadta nekik ingyen Ilja próféta képét. Azét az Iljáét, aki persze úgy próféta, hogy már Istenben való bizodalmáról is a szentséggel megszállt házvezetőnői (Molnár G. Nóra, Blaskó Lea, Lőrincz Tímea, Czumbil Orsolya) tudósítanak – és gyaníthatóan nem hisz abban, hogy gyógyítani tudna: a vakra hiábavaló feladatként imákat sóz, a piást plasztikusan testi fenyítéssel rémíti, az istentelen nőtől pedig úgy ledermed, hogy semmi hókuszpókusz sem jut eszébe. Olga persze átlátrajta, de meglátja a jóságát, segíteni akarását és nekikeseredett tehetetlenségét is. A falusiak tehát megindultak hozzá, s ha már nem bizonyult elég hatékony csodatevőnek, kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy akkor áldozatként legyen a hasznukra. A falusiak menet közben persze vitáztak, és addig szerencsétlenkedtek a kereszttel, hogy a feje tetejére állították – nem egyszer, hanem a kelleténél többször, pedig aligha van ennél könnyebben észrevehető (színházi) jel. Az ilyenféle ismétlést azért szokták a színházcsinálók bevetni, hogy senki ne maradjon le a jelentésről, azonban ilyenkor szoktam azon morogni, hogy ez rontja a figyelem minőségét: ha azt veszi észre a néző, hogy hatalmas gesztusokkal, többször ismételve kap meg részleteket, a befogadó apparátusát kisebb élességre fogja állítani. A nézők persze mindannyiszor nevettek rajta, mint ahogy a folyton visszatérő három alapkifejezésen is – a szöveg dramaturgiailag pontosan, zenei motívumként gyakran visszatérve hordozta a lét határán billegő figurák őszinte nekikeseredettségét, a szereplők a teremtés nőiségét egészen közönséges módon felfedő költőiséggel ismételgették magukat és egymást: „a picsába”, „Szűzanyám”, „baszki” szólamokkal.

A darab nyomán az előadás pedig ezen a hármas fonaton haladva igazságtevően nődráma  is volt, tekintettel az eredeti Jézus-sztori egyik röhejesen gyenge pontjára, ami a szűz anyát illeti: ezt a figurát „a próbán” a „Szűzanyám” felkiáltásokkal tökéletes jelentéktelenségben sodródó asszony alakította. Erre reflektált is a csak biodíszletként funkcionáló másik nőfigura, a Szent Veronikát alakító Fehérnép (igyekezvén megszerezni valami viszonylag jelentősebb figurát, rákérdezett, ő-e a Heródes), hogy az övé egy nem létező szerep. Mindehhez képest a drámában Olga a legerősebb autoritás: már létező sorssal, kívülről érkezve, a címszereplőre egyetlenként hatást gyakorolva, a történeten fordítva és a végére a maga szándéka szerint megváltozva – Olga, akit nem véletlenül nevezhetett így Tadeusz Słobodzianek, tudniillik a darab vége kimondatlanul is összecseng a csehovi befejezéssel: „Élni fogunk! … Csak tudnánk, miért, csak tudnánk, miért?” Bár a drámaíró megengedi, hogy a vége után bármi megtörténhessen, mégis tudjuk, nincs remény.

„…Mér’ van az, hogy annyi rossz, szegénység és sírás van környös-körül?

Mér’ jó a világon a gazdagoknak?

Mér köll a szegénynek egérlevest főzni?

Mér’ nem tisztelik az ifjakat a vének?

Mér’ nincs valóba’ igazság?

Mér’ hónak meg a gyerekek?

Mér’ lett a világ

olyan szar,

hogy se élni,

s halni benne nem lehet?

Mér’, baszki?!”

Tadeusz Słobodzianek: Ilja próféta (Hihetetlen história XIV jelenetben)

Fordította: Pászt Patrícia

Fő koordinátor: Magyar Attila

Rendező: Nagypál Gábor Dramaturg: Gyarmati Kata Díszlet: Boros Viktória Jelmez: Janovics Erika Zene: Bakos Árpád

Szereplők: Nésity Máté, Nagyabonyi Emese, Molnár G. Nóra, Blaskó Lea, Lőrincz Tímea, Czumbil Orsolya, Ritz Ármin, Rutonity Róbert, Hajdú Tamás, Berta Csongor, Dévai Zoltán, Pongó Gábor, Crnkovity Gabriella, László Judit, Gombos Dániel, Kucsov Boris, Szalai Bence