Proics Lilla: A néző színháza

(Michael Bosanko munkája)

A reggeli túlzsúfolt villamoson állt a férfi szürke kabátban és fakult fekete nadrágban. Az arca is sápadtszürke volt a színtelen, hideg reggelben. Késett a tavasz. Mereven bámult kifelé az ablakon, mozdulatlanul több megállón keresztül.

Előtte az ülésen háromévesforma kislány ült, rózsaszín kabátban, ciklámenszínű csizmácskában, ugyancsak egy pontot nézett, a hozzá legközelebb álló nő kabátgombját. Népdalokat dudorászott, gurgulázott, hümmögött, csicsergett, virtuóz játékossággal kötötte és variálta a a kristálytiszta dallamokat. Ereje is volt a hangjának. A körülötte állók mosolyogva nézegették, néhányan azonban szándékosan hangosabban beszélgettek, hogy jelezzék nemtetszésüket, hogy ez ide sok.

A kislány egyszercsak elhallgatott, felnézett a férfira, és azt mondta, apa, az ovi előtt menjünk be a játszótérre. A férfi lehajolt hozzá és halk, érző hangon azt válaszolta, nem lehet kicsim, elkések. A kislány oldalra billentette a fejét és mórikálva azt mondta, na, apa, csak egy kicsit. A villamos ekkor már a megállóban lassított, a férfi nem szólt semmit, felegyenesedett, a kezét nyújtotta a kislánynak, aki már csúszott is le az ülésről, és a felé nyúló kezet szorosan megfogva lassan lépkedett az araszoló, ajtó felé nyomódó tömegben, aztán megállt, hátra fordult és azt mondta egy pillantásnyi kivárás után, na, jó, de tényleg csak egy kicsit.