Proics Lilla: A csillagos ég

Az eset. Szigligeti Színház, Nagyvárad

A Játéktér 2015. téli számából

Fotó: Dudás Levente

Szíjártó Tímea-Aletta drámája kíméletlenül ír le egy atomjaira hullott társadalmat, neveze­tesen egy tipikus kelet-európai falut, ahol mindenki vesztes, ahol a rendszer természete szerint ember embernek farkasa. Mégis van szikrája a reménynek, két ember között, akik eb­ben a közegben is képesek valami csoda folytán egymást szeretni. A tragédia törvényszerűen velük történik meg. Hogy Sardar Tagirovsky rendezésében a társulat ebből a sztoriból mégis egy életigenlő balladát épített, ahol bár a történet szerint semminek nem lehet örülni, csak az élet fénylő kivételezettségének az örökkévaló sötétségben, hiszen mindaz, ami van, nem lehet hiába – legyen elég. S a játék, amiként a világ és az emberi élni akarás is nemcsak elmesélhető történet, hanem megannyi érzet, amely nélkülöz minden józanságot: ez is gyönyörűen balladai. Hogy hányféle megzavart tudatállapotot vonultat fel a játék a szöveg alapján és azon is túl, korántsem minden alapot nélkülöző művészkedés, amiként ettől az előadástól az sem pusztán divatos gesztus, hogy bennünket, nézőket is a játék részévé tesz, nézői integritásunkat szépen békén hagyva.

Már az előadás térhasználata is közelséget, egybetartozást sugall: az üres teret három ol­dalról üljük körbe, a színészek elszórtan ülnek a nézőtéren. Csak a főszereplő testvérpár (persze akkor még nem tudjuk, ők kik) ül a játéktér negyedik oldalán elhelyezett két széksorban, egymás­nak háttal – a férfi arccal a tábla felé, krétával rajzolgatva, a fiatal nő velünk szemben, türelmesen a jövőre várakozva. Amire minden néző helyet foglal, a játék már folyik, a negyedik oldal üres széksorának közepén Ababi Csilla, mintha egyedül lenne éppen a világmindenségben, és végre unatkozna – olyan ember ücsörgése ez, akinek ritka, sőt kiváltságos állapot unatkozni. Kelleme­sen ráérős játéka ebben az úgynevezett „semmi-színészkedésben” lassan megszerzi az egész nézőtér figyelmét. Nem játssza el, hogy ránk figyel, sem azt, hogy nem lát minket. A legizgalma­sabb színházi helyzetek egyike: a világon semmi nem történik, mégis mindinkább érdekel minket, mi ez, mert az világos, hogy valami van. A színésznő ezzel felüti az előadás bátor időkezelését és kijelöl valamiféle népballadai keretet, ami később ránk is borul mintha A falba épített asszony, A mennybe vitt leány vagy A megátkozott lány történetének hangulatával (lehetne folytatni vagy pontosítani a felsorolást, de itt nem a filológiai alaposságról van szó, hanem valamiféle népballa­dákból ismert érzetről).

Az időkezelés a gyakorlatban az egyik legvitatottabb dolog, ami a színházi előadásokról szóló diskurzust illeti, a legkevésbé sem egyezményes; tudjuk, a leggyakrabban ismételt közhely-ki­fogás, hogy egy mégoly méltatott előadásból is „lehetne húzni”. Amennyire igaz lehet ez az írott szövegre, előadásokra annyira jellemzően nem igaz, mégpedig elsősorban a színész miatt. Nincs ugyanis önmagában ideális ritmus, tempó és hossz – ezek igazságát az anyag minőségét kibontó színész(ek) mindig csak adott helyzetekben tudjá(k) megadni. Az adott helyzet pedig a közönségen is múlik, az éppen ott levő nézők hajlandóságán, nyitottságán, odaadó figyelmén megforduló játékon. Hajlamosak vagyunk ezt mi, nézők elrontani, jelentéktelen színházcsinálói botlásba beleakaszkodva, vagy szimplán a magunk türelmetlensége okán – persze el tudják ezt rontani alkotók is alul- vagy túlgondoltsággal, kétes játékkedvvel, úgynevezett szakmai szabá­lyokat erőltető kitalációkkal, vagy egyszerűen rosszul kondicionált érzékeléssel. Sőt, a leggyak­rabban mindez egyszerre történik: egyeseknek életre kel a játék az időkezelés harmóniája miatt, másoknak éppen ellenkezőleg, reménytelenül hullik szét az egész. Így tehát igen ingatag azt állítani egy előadásról beszélve, hogy túl sokáig tart, miközben esetleg a merülés lehetőségét kínálja. Egyvalami biztos, ahhoz, hogy egy színész elég önállóan és bátran tudjon az idővel bánni, jó állapotban kell lennie nem csak neki, hanem „takarásban” levő társainak is. Rejtélyes ez, mint egy sikerült 4×100-as váltó, amelyben ideálisan mindenki jobb saját egyéni idejénél. Az előadás­ban, a színlap szerint konzultáns dramaturgként részt vett Kárpáti Péter, érezhető színházi gon­dolkodásának jelenléte: az időkezelés, az anyaggal való játék, a szabad és bátor színészi munka Kárpáti szerethető színházi ízlése szerint való.

Nézzük a cselekményt: a komfortosan unatkozó várakozást felváltja a tehetetlenség kézrázá­sa, az aktivitásra indító mozgás (az előadás koreográfusa, Györfi Csaba szellemes, változatosan együttműködő, finom munkát végzett), hogy bár nincs semmi értelme, de gyerünk, csináljuk, ha már egyszer van ez a levés. Csíky Ibolya beivott Mamája a folyton kiigazításra szoruló – egy háromtagú család szénmonoxid-mérgezéséről szóló – beszámolójával dokumentarista aprólé­kossággal írja le az előadás világát és baljóslatú kilátásait, ami tekintettel lányára (Ababi Csilla) és vejére (Kocsis Gyula), hátborzongatóan egybevágónak sejlik az ő sorsukkal. Ez a mama rende­sen adja a monodrámát, a korosztály rutinos, biztosan működő praxisával, hiszen neki markáns szerepet kell formálni, hogy elérje az ingerküszöböt egy kizárólag frissen ivarérett generáció iránt érdeklődést mutató közegben. Ki is tesz magáért: „én úgy szeretek részeg lenni”, énekli a világ­nézeti és előadóművészet-történeti szempontból pontosan eligazító sanzont.

A táblán pedig elkészül a gyerekrajz (az előadásban sokáig háttal rajzoló figura alighanem gyerekkorában akadt el valahol a felnövésben – bizonyos szempontból, mert kiderül majd, na­gyon is megvan a magához való esze) a világról: ház, evőeszközök, fazék, egy éppen ivó profil, később kerítés látható rajta, és a tér felosztása férfi, illetve női oldalra. A rajzot az előadásban egyetlen néven nevezett szereplő, a Dimény Levente által játszott Pista készíti, a történet előre­haladtával a megtöltött tábláról átvándorolva az üres játéktér talajára. Mintha Borges Körkörös romok című novellája kelt volna életre alkotó dühétől – akinek szereplője ráébred, őt is csak álmodja valaki. Pista (nem) meglepően aprólékos, kerek csipketerítő rajza kiemelt értelmet nyer, amikor a húga tarkóra helyezett, fordított terpeszállása között (a vonatkozó jelenet az ingyenes káeurópai egészségügy remek karcolata Fábián Enikő orvosi és Iván Enikő Kitty asszisztensi közreműködésében) sejthalmazként látjuk a csipkét – íme, a költői színház: ahogy a zigóta, úgy a rákos sejtburjánzás is rendkívüli sejtszaporulat.

A történet nyomorúságosan agresszív, tengődő, ám csak megjátszottan érzéketlen férfizsá­nereit Szabó Eduárd, Brugós Sándor Csaba és Beczásy Áron hozzák színesen, élvezetesen, fájdalmasan. A nyilván kényszerűségből varrónőként dolgozók: Fodor Réka, Kovács Enikő, Firtos Edit, majd Kerekes Dalma, illetve a velük – a táplálékláncon jóval hátrébb elhelyezkedőkkel – szó­rakozó főnökasszony, Gajai Ágnes főnöknője érzéki pontossággal mutatnak be mulatságosan igazi karaktereket, a nőktől elvárt, hagyományos módon ünnepinek beállított neves életesemé­nyekkel (házasság, gyerekszülés) szemben jellegzetesen kevéssé ünnepi, hétköznapian valósá­gos helyzetekben.

Eddigre sok rétege lesz a közönséghez való kiszólásoknak – „Nem tetszik? Nem? Nekem se” –, a játék megtelt élettel, nem csak a tézist látjuk már. A történet nevezetes dramaturgiai pontjait szépen felemeli az előadás, kibillentve a darab linearitását is, így a fiatal pár szépen szerelmeskedik a félhomályban – nem az előadás kezdetén, ahogy egyébként a történet megjelöli ezt a viszonyt, amikor legfeljebb csak sejthetjük kettejük viszonyát, mert magukban zártan vannak jelen. Ettől fogva, hogy világossá válik, nekik ilyen erős érzelmi viszonyuk van, az írott szöveghez képest, ami legalábbis hallgat erről (de az ellenkezőjét semmi esetre sem mondja), a szemérmességükről szól a magukba zártságuk, és arról, hogy ebben a világban nincs helye az efféle érzéseknek. Ezután pedig más jelentést nyer a kezdő kép is, ahogy a fiatal férj a nézőtéren ül, a felesége pedig szemben. Ugyancsak dramaturgiai szán­dékoltsággal történnek meg apró hétköznapi momentumok, mint amikor a fejlámpát viselő férj megigazítja a rosszul érintkező villanykörtét, vagy ilyen a későbbi táblatörlés utáni új forma: a falat mozdító jogászkodás Kiss Csaba, Pitz Melinda, Dobos Imre játékával. És ilyen a nézőtérről hosszan mikrofonba zümmögött Besame Mucho is, amihez ömlengve csatlakozik magyarul a rozs­dás, vasszagú férfikar. Hogy Gajai Ági sanzonettje eközben már a Homokórát énekli, gyönyörű.

Ezek a valós időfolyamból elmozdított pillanatok teszik a dokumentarista történetet időn kí­vülivé, mintegy mitologikussá. Elegánsan kortárs viszont, hogy a mítoszt, az emelkedettséget semmi mással nem erőltetik, „csak” a színészi játékkal. Az előadás zenei világát a fent említett­hez képest egyébként nem ez határozza meg, hanem a nézőtér egyik oldalának felső sorában elhelyezett operaénekes-csellista páros (a csellista helyenként bizonytalan volt az udvarhelyi elő­adáson: alighanem képtelenség elég pontosan és határozottan megszólalni sötétben, csendből, új helyen), amit feleslegesnek találtam, az énekhangban gyönyörködtömben is. Ebben a szét­szedett dokuvalóságban egy sanzonokra építkező zenei szerkesztés (bármilyen szétcsapottan is – sőt, ahogy az említett részlet is ígérete volt ennek) alighanem relevánsabb lett volna, mert ahogy a rontott szöveg is elemelkedett a játékban, a társulat könnyűzenével is elérte volna ezt. Akkor nem gondolkodtam volna közben azon, vajon a rendező azért pakol sokat a zenébe, mert mégsem bízik eléggé a színészekben. A választ egyébként megkapom az előadás végén: bízik bennük. Az őrületesen gyönyörű kórus, amiből az egyéni tapsrend is kikerekedik, megerősít, hogy bár tökéletesen irracionális ebben a valóságban, de világ proletárjai, csak azért is élnünk kell, és együtt lépni, együtt dúdolni velük, színháziakkal.

________________________

Az eset. Bemutató dátuma: 2015. szeptember 21.; Szigligeti Színház, Nagyvárad; Rendező: Sardar Tagirovsky; Szerző: Szíjártó Tímea-Aletta; Konzultáns dramaturg: Kárpáti Péter; Koreográfus: Györfi Csaba; Szereplők: Ababi Csilla, Brugós Sándor Csaba, Beczásy Áron, Csíky Ibolya, Dimény Levente, Dobos Imre, Fábián Enikő, Firtos Edit, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Iván Enikő Kitty, Kerekes Dalma, Kiss Csaba, Kovács Enikő, Kocsis Gyula, Pitz Melinda, Szabó Eduárd.